A szülészeten eltöltött napjainkra mindig emlékezni fogunk. Ha szerencsénk van, találkozhatunk a kismamatársadalom szűk keresztmetszetével, s úgy érezhetjük magunkat, mint egy lánytáborban.
A kórházakról szeretünk mindig konkrétumokat hallgatni, mesélni, a szülés előtt álló anyukák csak úgy isszák a saját szülészeteikről szóló történeteket, hogy lélekben felkészüljenek, mi fog velük ott történni. Mert a szülés fájni fog és ki tudja, hogy milyen állapotban lesz az ember lánya, mit kell csinálni majd a gyerekkel, segítenek-e, milyen lesz a szobatárs, lesz-e WC-papír, besüt-e a nap az ágyamra és horkol-e majd a Mancika a 3-as ágyon. Utólag átgondolva igazán röhejes félelmekkel indul neki az ember annak az öt nap kórházi létnek, amire úgy csomagolunk, mintha halni készülnénk, vagy legalábbis egy több hónapos utazásra, de minimum egy agyműtétre, ahonnan mostanában nem szabadulhatunk. Pedig akárhogy is nézzük, a szülészet minden kórház legvidámabb része, mert nem a betegségről szól, hanem új kisemberekről. Ráadásul az agyunk olyan lesz hirtelen, mint egy fényképezőgép, a szomszéd ágyon fekvő mami kerekfejű Jocókájának a nevét soha nem fogjuk elfelejteni, mint ahogy azt sem, ahogy először próbáltuk ráadni a gyerekünkre a bodyt, persze fordítva. Mert a szülészet a legvidámabb barakk.
Amikor az első szülésem után késő este betámolyogtam a helyemre, semmi nem érdekelt, csak hogy végre túl vagyok a szülésen. Mit érdekelt engem, hogy a szomszéd ágya tőlem két centire van, hogy a vécé a világ másik végén (ez azért viszonylag hamar realizálódott bennem) működik, hogy a csecsemősök mogorvák, hát istenem! Mégiscsak lett egy gyerekem, a többi pedig igazán részletkérdés. Ha minden simán megy (márpedig tessék úgy készülni, hogy simán fog menni minden), a gyerekágyas osztályon töltött napjaink olyanok lehetnek, mint egy lánytábor, ahol mindenki egy vödörben matat.
Már az első szülésemnél megfogalmaztam, hogy miért érdekes szociológiai tanulmány egy szülészeten napokat eltölteni, a második turnusban pedig már tudatosan figyeltem az apró részletekre. Itt ugyanis jó eséllyel találkozhatunk kis hazánk anyáinak szűk keresztmetszetével, idősebbel, fiatalabbal, jómódúval, ősanyával, laza-mamival, pofátlannal, puccossal, aggódóssal, tipikus elsőgyerekessel, egyszóval mindenkivel.
Az első élmény, amit furcsa volt feldolgozni, az az volt, hogy milyen különböző az emberek regenerálódó képessége. Persze a szülés utáni „feltámadás” nem valami verseny, a nők többsége általában mégis igyekszik kondiba kerülni, hogy a kezei közé kaparinthassa a gyerekét. Örök axiómaként fogalmaztam meg azt a megfigyelést, miszerint az a nő, aki nem kezd el mozogni hamar, az fekve marad és végigszenvedi az öt napot, a kórházi személyzet nem titkolt rosszallására. Persze van, hogy tényleg nem egyszerű a mozgás, számos anyuka azonban fekszik, mint a bot és szenved. És szerencsétlen szobatársát ugráltatja, aki saját sebhelyeit feledve vizet tölt, párnát igazít, odavisz, kinyit és szól, akinek éppen kell.
Persze nem könnyű integrálódni a nagy anya-orvos-nővér masszába, de aki elfogadja a hierarchiát, már nyert ügye van. Ha megpróbálsz kedves és aranyos lenni, vagyis elengeded a füled mellett még azt is, amiért különben palotaforradalmat csapsz, kijössz a legvéresebb szájú személyzettel is. Persze mindenhol vannak olyanok, akik már a szülés utáni első napon mindenkinél jobban tudnak mindent. És ők aztán majd megmondják. A helyi védőnőnek, hogy márpedig az ő mellük igenis üres és alkalmatlan a szoptatásra, a csecsemősnek, hogy az ő gyerekük finomabb bánásmódot igényel, a szobatársnak, hogy hogyan fogja a gyerekét és hogyan szoptasson, és a takarítónak, hogy ne használjon olyan büdös tisztítószert a gyerek körül. Nos, általában nekik az a néhány nap úgy kerül be a családi almáriumba, mint a borzalmak gyűjteménye.
Vannak aztán az igazi, mély-anyák, akik a gátvarrással együtt váltak anyatigrissé. Ők egy pillanatra sem teszik le a gyereket, még ha történetesen pihennie is kéne annak az ártatlan kölöknek, s ha valamelyik egészségügyi személy a közelébe megy, azonnal támadóhelyzetbe kerülnek. Arról nem is beszélve, ha esetleg elviszik valami vizsgálatra a babát, anyánk föl-alá járkál, mintha soha többé nem látná a gyerekét.
A kórházban valahogy mindenki közlékeny, olyan történetek cserélnek gazdát, amiket aztán egy életen át boncolgatunk magunkban. Világos, idő van a csevejre, ráadásul jó eséllyel soha nem látjuk az szobatársunkat, így olyan motívumok is kiderülnek, amit a legjobb barátaink sem tudnak rólunk. Ennek fényében kész kiszúrás magunkkal, ha egyágyas szobába megyünk, arról nem is beszélve, hogy általában az anyák egymást tanítgatják a csecsemősök helyett. És nem azért, mert ők olyan bunkók és a nőkre sem néznek, hanem mert így sokkal egyszerűbb.
Egyszóval, a szülészeten töltött napok nem hiábavalóak, sokáig úgy is az marad a legnagyobb szociális emlékünk, hiszen hosszú hetekig úgysem megyünk értékelhető helyre. Hiába volt rossz a kaja (anyánk húslevese és pitéje ezt hamar feledtette), s keveset aludtunk, mert a szomszéd gyereke folyton nyígett (még így is többet alszunk egy éjszaka, mint majd otthon egy hét alatt összesen), azért mégsem vakbélműtéten voltunk a "kettes bel"-en. Persze a kórház az kórház, még ha a szülészet a legvidámabb osztály, akkor is. Néhány év múlva pedig csak vágyakozva pislogunk felé, amikor már az epekövünkkel fekszünk egy emelettel feljebb.
