Babybeluga első gyermekét farfekvés miatt programozott császármetszéssel hozta világra. A második baba fejjel lefelé helyezkedett el, így nem volt akadálya a természetes szülésnek.
Ám a körülmények úgy alakultak, hogy végül hosszas vajúdás után a második gyerek is a műtőasztalon született.
Első felvonás
2005. március
Az akkor még ismeretlen nemű magzat farfekvésben helyezkedik el. Hiába a fény, a zene, hiába susog anyja alfában neki, a kicsike marad így. Ítélet: császár.
Egy csütörtöki napon, ctg után.
- Van valami programja mára?
- Nincs.
- Itt a táska?
- Itt.
- Akkor szüljünk?
- Jó, persze. Miért ne?
Délután egy óra tájban gyönyörű leánygyermek bukkan elő a zöld lepedők mögül.
Második felvonás
2008. március
A lába közit idejekorán megmutató fiúmagzat szépen fejjel lefele elhelyezkedik, így nincs akadálya, hogy ezúttal természetes szüléssel próbálkozzunk. A kiírt időpont eljön, elmúlik, telnek a napok, semmi. Persze az anya kicsit nyugtalan, hiszen tulajdonképpen elsőszülőnek számít, sosem voltak jóslófájásai sem, sosem vajúdott. És most még annyival izgalmasabb a helyzet, hogy a hegre is vigyázni kell (mindenféle néma és nem néma hegszétválásokról olvasni a neten, még jó, hogy a doki nem az a paráztatós fajta), tehát nem árt, ha elég korán bemegy a kórházba, ha beindul a szülés. Az eredmény? Három téves riasztás. Végül aztán szerda hajnalban csak jönnek és jönnek a csinos kis görcsök, 3-5 percenként, kitartóan.
Reggel fél nyolckor már a kórházban vagyunk, a magzatvíz elmegy a liftben. A ctg korrekt fájásokat mutat, de a méhszáj csak szűk 2 centi. Délután 1-2-ig szépen erősödnek a fájások, és szűk 4 centiig jutunk. És ekkor leáll a dolog. Maradnak az addigi fájások, se erősödés, se sűrűsödés. Hiába a homeós bogyók, semmi. (Talán többet kellett volna inni, vagy ki tudja?) Idegölő pár óra, még ha messze nem is a legfájdalmasabb. Este 7-re jön meg a doki, addig vártunk hátha spontán megy a dolog. Ezután jön cseppenként az oxitocin, mert a heg miatt nem merik gyorsabban adagolni. Meg is hozza a hatását, a várva várt tágulást. Na ez a rész a legkeményebb. Vége a fájások közötti beszélgetéseknek a férjjel, marad az elnyújtott „óóó" hang (ne kérdezzétek), a folyamatos testhelyzetkeresés. Este 11 körülre elsimul a méhszáj, minden tutinak látszik, csak éppen a kisfiú a fejét nem tudja beilleszteni. Még próbálkozunk egy darabig, de éjfélkor már világos, hogy nem fog menni, és császárt javasol a doki. Igen ám, de még meg kell várni egy másik császározást, mert ott nagyon leesett a baba szívhangja. Ez az utolsó alig 1 óra pszichésen a legnehezebb: jönnek, ha nem is túl erős fájások, de már tök feleslegesek, hiszen nem visznek semmihez közelebb. Jön a hiszti, sőt a fáradtságtól hányás is. (Mondták, hogy ez elég gyakori.)
Végre aztán 1 körül irány a műtő. Fél kettő után picivel pedig ismét előtűnik egy kicsi fej a zöld lepedő mögül.
A doki többször is kérdezte utólag, hogy nem vagyok-e csalódott. Lehet, hogy fura, de nem. Megpróbáltuk, végigvajúdtunk egy napot, és attól függetlenül, hogy a végén császár lett, minden percére boldogan emlékszem vissza. A férjemről addig is tudtam, hogy elég jó választás volt, de akkor és ott legalább is lottóötösnek éreztem. Támogatott, segített, ha kellett a háttérbe húzódott, mindig éppen annyira volt jelen, amennyire én szerettem volna.
Ami meglepett, hogy ilyen előzmények (majdnem egy napig tartó vajúdás) után, sokkal gyorsabban regenerálódtam lelkileg és fizikailag is, mint amikor programozott császárral, fáradságos munka nélkül kapták ki belőlem a gyerekem.
babybeluga
