Roy és Silo két kedves kis pingvin, akik egy állatkertben élik mindennapjaikat, mígnem egymásba szeretnek.
Roy és Silo két kedves kis pingvin, akik egy állatkertben élik mindennapjaikat, mígnem egymásba szeretnek. A történet többi részét nem ismerem, de valószínűleg úgy végződik, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak. Első hallásra nincs ebben az állatmesében semmi különleges, ami kiemelné a hasonló kaptafára készült mesék tömegéből. Pedig kell lenni benne valami szokatlannak, sőt felháborítónak, mert egy kelet-londoni iskolában ugrásszerűen megnőtt a hiányzók száma azon a héten, amikor a gyerekek megismerkedhettek volna a szerelmes pingvinek történetével.
A szokatlan az, hogy Roy és Silo nem „hagyományos” pár, nem is lehet az, lévén mindketten fiúk. A pingvinmesét egy olyan tematikus héten hallgathatták meg a kicsik, mely csupa olyasmit ölelt fel, ami valamilyen módon eltér a megszokott nemi szerepektől. Ennek megfelelően nem esett szó férfi és nő kapcsolatáról, szó esett viszont melegekről, leszbikusokról, biszexuálisokról és transzvesztitáktól. A szülők jelentős része azonban úgy gondolta, nem így és nem ilyen korán szeretné bevezetni gyerekeit a szexuális másság rejtelmeibe, ezért az adott héten egyszerűen nem engedte a kicsiket iskolába. A hiányzók így nemcsak Roy és Silo történetéről maradtak le, de nem ismerhették meg például annak a hercegnek a meséjét sem, akik három hercegnőt is visszautasított, mígnem azok bátyjának nyújtotta a kezét és adta a szívét.
Nem mondhatni, hogy az iskola vezetése megértéssel fogadta a szülők aggályait és idegenkedését, ami abból is látszik, hogy minden további mérlegelés nélkül igazolatlan mulasztásnak minősítette a távolmaradást, és különféle szankciókat - felelősségre vonást, pénzbírságot - helyezett kilátásba azoknak a szülőknek, akik abból a megfontolásból asszisztáltak az iskolai lógáshoz, hogy a téma nem nyolc-tízéves gyerekek fülének és értelmének való, még mesék formájában sem.
A szülők ezzel szemben azzal érvelnek, hogy mindössze egy rövid és semmitmondó tájékoztatóból értesültek a tematikus hét ötletéről és programjáról. Többen azt róják fel, hogy noha ők előre figyelmeztették az iskola vezetését, hogy nem járulnak hozzá gyerekeik részvételéhez, a vezetőség mégsem engedett eredeti elképzeléséből, semmi más eszközt nem hagyva a szülők számára, mint az egyhetes igazolatlan hiányzást.
Az iskola szóvivője határozottan kiállt amellett, hogy az intézmény mindent megtesz azért, hogy toleranciára nevelje tanulóit, ez pedig csak úgy lehetséges, ha a gyerekek már korán megismerkednek a társadalom sokszínűségével, és megtanulják, hogy minden embernek azonos jogai vannak akkor is, ha valamiben különbözik a többségtől. Az iskola szigorúsága onnan nézve is meglepő, hogy a szülőknek egyébként törvény adta joga, hogy saját meggyőződésük alapján járassák vagy ne járassák gyerekeiket hittanórára, illetve dönthetnek abban is, hogy gyerekeik részt vehetnek-e a szexuális felvilágosító foglalkozásokon vagy sem.
Az iskola eltökéltségét látva a szülők is határozottan kiállnak elveik mellett, és nem riadnak vissza egy esetleges jogi felelősségre vonástól sem. Az egyik édesanya úgy fogalmaz a Daily Mail című lapban, hogy megvannak a saját elképzeléseik arról, mikor és hogyan akarnak ezekről a kérdésekről beszélni a családban, így semmi szüksége az ilyen tematikus programokra, különös tekintettel arra, hogy kislánya mindössze nyolcéves.
A cikkhez fűzött kommentárok bizonyára nem tekinthetők reprezentatívnak, mégis szembetűnő, hogy a túlnyomó többség megérti a szülők aggodalmát, egyetért azzal, hogy nem maradt más eszközük a tiltakozásra, mint hogy gyerekeiket nem engedték el a programokra, és további határozott fellépésre buzdítják őket. Vannak, akik úgy érvelnek, hogy beiratkozáskor szerződés jön létre az iskola és a szülők között, amiben a szülők vállalják, hogy nap mint nap elindítják az iskolába gyermekeiket, az iskola kötelessége pedig, hogy közismereti és készségtárgyakra oktassa a tanulókat (ebben az életkorban különös tekintettel a folyékony olvasásra és a helyesírásra), az élet egyéb területeit illetően viszont a szülő joga és kötelessége a nevelés, ezért az ilyenfajta programokkal az iskola túllépi hatáskörét. Az egyik hozzászóló egyszerű gyakorlati tanácsot ajánl, melynek elfogadása esetén pillanatokon belül kiderülhet, hogy azon a bizonyos héten valami titokzatos járvány folytán egyszerre harminc gyereknek fájdult meg a torka, és ezt szülei természetesen készek írásban is igazolni, így az iskola már nem vádolhatja a távolmaradókat igazolatlan mulasztással.
A hozzászólások között többször is visszatér az a gondolat, hogy miközben az iskola harcosan hirdeti, hogy a toleranciára nevelést nem lehet elég korán elkezdeni, ők maguk az égvilágon semmi megértést és rugalmasságot nem tanúsítanak azokkal a szülőkkel szemben, akik nem értenek egyet a cél ilyen életkorban és ilyen módon történő megvalósításával. Az iskola válaszlépéseit támogató gyér hozzászólások egyike úgy fogalmaz, hogy az iskolai hiányzás elfogadhatatlan, ezért annak támogatása - legyen annak oka bármi is - helytelen üzenetet hordoz a gyerekek számára, akiket igenis idejekorán meg kell tanítani arra, hogy fogadják el és méltányolják mások álláspontját, még akkor is, ha az merőben különbözik a sajátjuktól. Nagy igazság, amit nem csak a gyerekeknek és a szülőknek érdemes elfogadni, hanem másoknak is. Például az iskolaigazgatóknak.
