Másodikgyerek-szindróma: Így hívom magamban azt a jellegzetes érzésgomolyagot, amit sok anya átél a második gyereke születése körüli időkben.
Másodikgyerek-szindróma: Így hívom magamban azt a jellegzetes érzésgomolyagot, amit sok anya átél a második gyereke születése körüli időkben. Várandósan sokan töprengenek azon, vajon képesek lesznek-e valaha még egy lény iránt azt érezni, amit elsőszülöttük kiváltott belőlük. Lehetséges-e, hogy még egyszer ilyen csoda jöjjön a világra, mint ez a fantasztikus elsőgyerek itt ni, aki olyan okosan lapozgatja azt az elefántos könyvet?
A “betegség” engem is elkapott. Váratlanul, hiszen ez a harmadik terhességem - csakhogy az első és a második között jónéhány év eltelt. De míg egy 18 éves, hórihorgas egyetemista fiúval már nem abban a puszilgatós, kicsikincsem-viszonyban van az ember, amibe olyan nehezen tudjuk elképzelni még egy lény befurakodását, egy kis kétévessel igen. Másrészt a leendő nagytestvér egy Down-szindrómás kislány. Hogy lehet egy fogyatékos gyerek utánozhatatlannak tűnő csoda? Amikor először hallottam, hogy egy anya azt mondja a DS gyerekének, hogy "okos", megdöbbentem. Hogy mondhatja ezt egy értelmi fogyatékosnak? Milyen tisztességtelen a gyerekkel szemben, hogy becsapja! El sem tudtam képzelni, hogy komolyan gondolja. Hiába, az ember akkor a legostobább, amikor nem tudja, hogy nem tud. Azt hittem, saját tapasztalataim alapján is fel tudom fogni, milyen lehet egy ennyire más világ. Kb. úgy, mint amikor Mézgáné Paula lelkendezéséből ("Milyen ügyes lány, mennyi poharat VISZ KI! Egyet sem EJT el.") az angolul beszélő stewardess "megértette", hogy Paula nyolc whiskey-t kér.
Aztán azon kaptam magam, hogy nem tudok mást mondani saját DS gyerekemnek, mint hogy "okos vagy". Nem előre megfontolt szándékkal, hogy biztassam “szegényt” valamivel, hanem önkéntelenül és döbbenten szakad ki belőlem – naponta – a memóriáját, találékonyságát látva. És nem csak ez van. "Jellegzetes vonások" ide vagy oda, rendre felbukkan az érzés, hogy "nem lehet, hogy még egy ilyen bájos arcocska legyen a világon, még egy ilyen csillagos-ragyogós szempár, ilyen szépséges ujjacskák, ilyen káprázatos, ellenállhatatlan mosoly!". Tudom, hogy a következőt is gyönyörűnek fogom látni, ahogy az előzőt is annak láttam, de ezek az érzések megkerülik a központi ellenőrzést.
Aztán, amikor az újszülött világra jön, más hormonok veszik át a mikrofont és az anya új "tüneteket" produkál. Az új gyerekkel új szerelembe esik és azt érzi, hogy a picinél nincs a világon fontosabb. Hazamegy a kórházból a szuszogó csomagocskával és azt látja, hogy a nagyobb gyereke hirtelen milyen óriási és idétlen lett, hogy megváltozott a viselkedése, szinte terhes a jelenléte. Szerencsés esetben felismeri, hogy érzéseinek forrása belül, önmagában van és tudja, hogy mindez természetes. Ettől nem lesz rossz anyja a nagyobb gyerekének, csak a természet gondoskodik így arról, hogy a védtelenebb korszakában levő utód megkapja az életben maradásához szükséges extra ráfordítást a mindig korlátozott erőforrásokból.
És az érzés nem csak természetes, hanem átmeneti is. Hamarosan mindkettőt mosolyogva csodáljuk majd – leginkább akkor, ha végre elalszanak.
tarkabab
