24. hét
Nehéz lenne elfelejteni, milyen csodálkozva nézett rám mindenki amikor ősszel bejelentettem, hogy Félgyerkőc lapul a hasamban. Senki a családban vagy a baráti körünkben nem számított rá, hogy bevállalunk egy harmadikat, és nem is nagyon értették, miért van nekünk hiányérzetünk két egészséges gyerek után, akik közül ráadásul az egyik fiú, a másik pedig lány. Hiszen a reklámokban is így néz ki az ideális mintacsalád. Miért kell nekünk ezt a jól bevált sémát tovább bonyolítani?
Azóta is sokat töprengek ezen, és próbálom magamnak észérvekkel megmagyarázni, de nem tudom. Valahogy olyan természetesen “jött” a dolog. Persze ne úgy tessék elképzelni a szitut, hogy egyik este a férjem megkérdezte: “Szívem, mit szólnál egy harmadik gyerekhez?” Én meg: „Persze édesem, milyen jó lenne, én is épp erre gondoltam.“ Nem, azért egy gyerekhez, pláne ha harmadik, kell egy kis idő, meg persze egy nagy levegő.
Eleinte csak beszélgettünk róla, barátkoztunk a gondolattal. Aztán ahogy egyre jobban belemelegedtünk a harmadik gyerek létezése és felnevelése körüli cécó részleteibe, rendesen meg is futottunk az egész téma elől. Mert egy gyerkőc tényleg nagyon tündéri, puha meleg kis csomagocska, de ez a csomagocska eleinte bizony nem tiszteli a nappalok és éjszakák változását szóval bye-bye az alvásnak pár hétre-hónapra, vissza a szigorú napirendhez, a háromfelé főzött kajához. A lakás, a kocsi, de a fizetés sincs gumiból, eszünknél vagyunk tehát, hogy a határainkat feszegetjük?
Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, és ezzel le is van rendezve a dolog. Tapasztalatból tudjuk, hogy csupán a két gyerekkel milyen bonyolult tud lenni az élet, és korlátozottak a lehetőségek. Pláne, ha hozzávesszük az én nagy parámat, nevezetesen, hogy nem vagyok én annyira jó ember, hogy megérdemeljek három egészséges gyereket. Bekapcsolom inkább a tévét, és önigazolásként megnézek egy amerikai filmet. Jöhetnek a reklámok is.
De hiába, valahogy az észérvek nem tartották magukat. Továbbra is ott motoszkált bennünk a gondolat, amíg aztán a sors, megunván a bénázásunkat, problémamegoldó embereket dobott az utunkba. Összetalálkoztam például a nagyon boldog és nagyon nyugodt, harmadik babáját váró volt osztálytársammal, akik egy ötvenhat négyzetméteres panelben nyomják, mint kiderült, nagyszülői segítség nélkül. Aztán megismertünk olyan családokat, sőt, nagycsaládot, ahol az autó még csak tervbe sincs véve. És jé, mégsem aggodalmaskodnak, sőt, szerintem nálunk is mobilisabbak. Vagy ott van a példája azoknak, akik életében a betegség életre szóló kereszt, de ezt csak mi látjuk – ők ezzel élnek, megoldják, boldogok. És végül meglepően sokan vannak, akiknek könny szökik a szemébe, annyira vágynak több gyerekre, de ezért vagy azért vágyuk nem teljesülhet.
Furcsa. Mintha szégyellném magam. Micsoda önző, és kicsinyes dolgokon filóztam tulajdonképpen. Mérhető egy gyerek születése felett érzett öröm pénzben? Mérhető kényelemben, karrierben vagy mások véleményében? Meg aztán mi is, hogy nőttünk fel? És egyáltalán, szeretnék egy harmadikat, vagy sem?
Azóta már kiderült, hogy szeretnék, sőt, szeretnénk. De hiába emelgeti továbbra is kérdően a szemöldökét a kedves közönség, mert a választ az eredeti kérdésre máig is csak érzem, de magam sem értem. Magyarázni sem tudom. Szerintem végül nem is mi döntöttük el. Egyszer csak megjelent a gondolata. Észrevettük, felfigyeltünk rá, barátkoztunk vele, hesegettük, mégis maradt. Foglalkozni kellett vele, mert mindig ott volt. Most meg már itt van. És egyre többet kopogtat. Pár hét múlva felsír. És szerintem mi még boldogabbak leszünk.
Panzej
