Nincs még karácsony, de már már elindult a szezonja az ilyen-olyan ügyfélpartiknak, a különféle projektzáró eseményeknek, meg a fene tudja, milyen báloknak. A múlt héten elkeveredtünk egybe mi is és végre meg tudtam fogalmazni magamnak, hogy miért iszom és dohányzom ezeken az eseményeken, holott bagózni egyáltalán nem szoktam, inni pedig mértékkel.
A végkövetkeztetésem az, hogy ha tálcán kínálnának kokaint, minden latolgatás nélkül utána nyúlnék, sőt a szervezők vigyázva bánjanak a dekorációs kötelekkel is.
Ülök egy kerek, puccos asztalnál és lezsibbadva tapsolok az idei gigaeladás, gigapartnerek, gigabeszámolók és projektek felsorolásának. Csak úgy röpködnek a szakszavak, helpdesk, workshop, benchmark, egészségetekre! Amikor körülnézek, úgy érzem magam, mint egy esküvőn, a nők egy része olyan hajkoronát visel, amiből vágod, hogy legalább két órát ült előtte a fodrásznál, a flitteres és uszályos ruha pedig alig fér be az asztal alá. Milyen jó hogy hajat mostam. Két korty között azon kezdek filózni, hogy a legtöbb csapattag, szervezeti láncszem meg van győződve arról, hogy a feleségeknek ez életük egyik meghatározó eseménye. Ingyen pia, ingyen kaja, jó meleg is van, mert beleheljük 200-an a termet, csóró, gyeses miliőnkből nézve egy kisebb Oszkár-gálának is felér. Ekkor azt gondolom, hogy ők szánnak engem. Nem is árulom el nekik, hogy régen nem vagyok már gyesen.
Megérkezik a felkért haknikirály, néhányan felállnak, mert nem látnak a helyükről. Én kicsit csalódott vagyok, mert tudat alatt a télapót vártam, aki tavaly is elfenekelte a HR igazgatót virgáccsal, akinek lesett a fejéről a póthaja előrelendültében, de aztán eszembe jut, hogy hol van még a december. Kár. Addig is igyunk, s megpróbálok cinkos tudatalatti kapcsolatot kialakítani a hostesslánnyal, jelezve, hogy kívülálló vagyok.
Miért is utálom annyira a céges bulikat? Mert meg kell jelenni. Meg mert semmi közöm hozzá. Ha nem megyek, akkor hisztis feleség képébe kerülhetek hamar, aki nem prezentálja a férjét, így inkább mély filozófiára szánom agyban azt a három órát, amit felületes csacsogással töltök 5 centis tűsarkakon és elmondom százszor, hogy most éppen mit csinálok, mekkorák a gyerekek (Tényleg van már gyereketek? És a nagyobb már 8 éves? Hiába, régi ismerős). Okosan bólogatok a banki projektekre, a szövevényes tenderhálózatra és megpróbálok nem ásítani és egyenesen nézni, mert az ijedtemben felhajtott bor hamar felér a fejembe. De tudom, ha nem jönnék, nyomasztana. Nincs mese, sosem leszek diplomatafeleség.
Elérkeztünk az est fénypontjához, emberéletek árán juthatunk a svédasztal tartalmához. Hosszú sor kígyózik, s átlagosan háromszor szed néhány egyébként diétát tartó bizniszmuff. Arra gondolok eközben, hogy egyszer, amikor még nem igazán érdekelt ki, mit gondol, arra a kérdésre, hogy „és te mivel foglalkozol”, (miután egy óráig mesélte Sissinek öltözött ruhájában a csaj, hogy mekkora biztosításokat kötött idén), fapofával közöltem, hogy leszázalékoltak, mert szellemi fogyatékos vagyok, most meg nem csinálok semmit, mert nincs seprű a raktárban, amiket összeszerelhetünk. Utána sokáig nem beszélt velem a Remek Ember.
Miközben majdnem megfulladok a dohányzóban a cigitől, mert nem vagyok hozzászokva, nézem a szakértői csapatot, akik fuldokolnak a nevetéstől, a feleségek meg kissé távolabb feszengnek. Arra a következtetésre jutok, hogy elhibázott dolog-e páros céges estélyeket rendezni? Amikor már majdnem jól érzi magát a nép, hirtelen eszükbe jut, hogy ott van a feleség (vagy férj) is. S mi az egészben az ironikus? Ha hirtelen a költségstop miatt beszüntetik a páros eseményeket, kitör a palotaforradalom. Akkor most mi a jó nekünk már megint? És nekik? Hiába, az élet nem habos torta, csak, mi, ha annak öltözünk. Egészségetekre!
