Mert hogy miért ne meséljem el én is a saját szülésemet, amely minden bizonnyal egyike a mai magyarországi szokványszülések egyikének. Nincs benne semmi alternatív, meglepő, váratlan pozitív vagy negatív fordulat – közhely annál több, mégpedig a mai magyar rögvalóság közhelyei.
Azzal kezdődött az egész, hogy öt nappal szülés előtt (akkor még nem tudtam, persze, hogy ennyi lesz belőle) a betöltött 41. héten túlhordás miatt felvettek a szekszárdi Balassa kórház nőgyógyászati osztályára. A várakozás napjai lassan teltek, csak a napi UH és a két NST jelentett némi változatosságot (az ötödik nap végére megtanultam, hogyan kell légzéstechnikával az NST méhösszehúzódás-görbéjét szinuszgörbe formájúra alakítani – persze, ezek nem voltak akkora kilengések, hogy bárki is fájásnak nézze őket, de azért a szülésznő megjegyezte, hogy ilyet még nem látott. :-)). Magammal vittem a Hollókirály c. szép, vaskos kötetet is a kórházba – sajnos, az már a könyvről árulkodik, hogy öt napig kellett küzdenem vele, de végül sikerült még a szülés előtt végigolvasnom.
No, aztán eljött a következő hét eleje, és ismét levonultam NST-re. Kaptam oxytocint, amitől szép fájásaim lettek (az előző héten is kaptam oxytocint, de akkor meg sem rezdült a méhösszehúzódás-görbe), ezért az orvosom közölte: akkor ma szülünk, költözzek le a szülészetre a nőgyógyászatról.
Elmentem, összecsomagoltam, de mire visszaértem a szülőszobára, egy gramm fájásom nem volt. Megkérdeztem, mikorra hívjam kb. a férjemet, azt mondták, ráér. Felhívtam, mondtam neki, hogy szülünk, de ráér. Aztán kikapcsoltam a mobilomat, és alávetettem magam az ilyenkor szokásos borotválásnak és beöntésnek. Még igazán kellemetlen sem volt, csak azt nem értettem, ennyire nem létező fájásokkal hogy fogok szülni. Aztán bementem az alternatív szobába – mert, ugye, felvételkor az alternatív szobát kértem –, ott délelőtt 10 órakor visszakötöttek az NST-re és az oxytocinra. No, ebben a pillanatban, ugye, már tökmindegy volt, hogy alternatív-e a szoba, vagy sem: a bent töltött öt nap után már bárhol szívesen megszültem volna, még a nagy szülőszobában is, ahol három szülőágy állt egymás mellett. (Mindegyik ismerős lett volna: az NST-k alatt összebarátkoztam én az egész berendezéssel.)
Szóval folyt belém az oxytocin, és szép egyperces fájásokat csinált. Ott ültem tök egyedül, és nem tudtam, mikorra is kellene behívni a férjemet, ezért amikor a legközelebb előkerült egy szülésznő, megkérdeztem. „Hát még nem hívta?” – nézett rám elkerekedett szemmel. Erre nem válaszoltam (hiszen ők mondták, hogy még nem kell…) – hanem kértem a mobilomat. Lett erre ribillió, végre aztán rájöttek, hogy eddigi szobatársamat megkérik, hogy bányássza elő a cuccaim közül. Fél órával később megkaptam, ekkor már jó kétujjnyira ki voltam tágulva, ezért felhívtam a férjemet, és intettem, hogy siessen.
Közben elüldögéltem az alternatív ágyon, és azon gondolkodtam, miért is mondják, hogy fájdalmas a szülés? A fájások erősek voltak a masina szerint, de inkább kellemetlennek éreztem őket, mint fájdalmasnak (semmilyen fájdalomcsillapítást nem kértem), de például az orvos félóránkénti ellenőrzéseit még kellemetlenebbnek találtam. Aztán végre egy órára megjött a férjem (öltönyben, nyakkendőben – rajta a zöld műtősruha; mit ne mondjak, jót derültem rajta), meg a druszám, egy Eta nevű szülésznő, aki kérdezés nélkül fekvőre állította az ágyat.
De az egyszer biztos, hogy ezek után a „fájás” szó igen-igen határozott értelmet nyert a fejemben. És nem és nem értettem: miért nem ülhetek, amikor úgy nem fájt, és rendesen tágultam? Ezt a kérdést a mai napig az „Amire nincs magyarázat” kategóriában őrizgetem. Igaz, lehet, hogy egyébként is növekedett volna a fájások intenzitása, mivel közvetlenül a lefektetés után repesztett burkot az orvos. Árgus szemmel néztem a mindenhonnan folydogáló vizet, és aggodalmasan kérdezgettem: ugye, tiszta? Ugye, nem kakilt bele? – De nem, minden rendben volt, a baba szíve is szépen vert.
A következő két órában minden egyes fájás végén eszembe jutott a régi vicc: „Mi a jó abban, ha megvernek? – Amikor abbahagyják.” Kicsit fura volt elképzelni, hogy van „kívül” egy olyan világ, ahol nem fáj, ahol emberek tévét néznek, meg a közértben vásárolnak, és még furább, hogy valaha én is oda tartoztam, sőt, tartozni fogok. A velem szemben lévő falióra mutatóit mintha határozott kézzel egy pontba szegezték volna, olyan lassan múlott az idő.
Fontos még megjegyeznem, hogy mindeközben szép folyamatosan rettegtem, hogy egyszercsak a nagy magzatra való tekintettel (akit már a 32. héten 3200 grammnak becsültek) betolnak a műtőbe, és császár. Valahányszor megjelent az orvosom, bárhogy is fájt, rögtön azzal estem neki: ugye, nem lesz császár? (A végén már nagyon csúnyán nézett a kérdés miatt, és mindig azt válaszolta, hogy erre a kérdésre nem lehet válaszolni – ha kell, akkor lesz.)
És akkor jött az egész szülés legrosszabb része: amikor már tolófájások vannak, de még nem teljesen nyitott a méhszáj, és nem szabad nyomni. A fájások „ellihegése” volt az egész gyötrődés csúcspontja. Mindeközben, amikor hallottam, hogy Ármin szívverése időnként lelassul, kis híján pánikba estem, de utólag láttam a szalagon, hogy a leglassabb pulzus 98 volt, és ez is kb. 5 másodpercig tartott. De azért rettegtem, hogy valami baja esik, az ilyen pillanatokban az sem érdekelt volna, ha az ő érdekében hosszában felvágnak. Vagy keresztbe. Csak Árminnak baja ne essen.
Aztán hirtelen azt vettem észre, hogy leválasztják és eltolják az ágy végét.
– Mindjárt vége – biztatott az orvos, és kb. ekkor legalább a császár-parát lezárhattam.
A térdemet fel kellett húzni a vállamig, és nyomni kellett.
Hát, nem tudom, ki hogy volt vele, de én úgy éreztem, mintha egy teniszlabdányi lyukon próbálnék átpasszírozni egy futball-labdát. S ahogy a kezemmel tartottam a térdeimet a vállamnál, lassan csökkentek a fájások. Nem értettem, mi történt, de akkor, mivel Ármin már a szülőcsatornában volt, és akkor voltak azok a „nagyon lassú” pulzusok, félelmemben szó szerint izomból, három nyomásra kitoltam a gyereket. Ami, ugye, azért nem semmi, mert az illető gyerek 4310 grammal született. (Utólag jöttem csak rá, hogy amikor behajlítottam a kezemet, megszűnt az oxytocin-áramlás, és ezáltal a fájásaim is.) Időközben valamikor gátat metszettek, de ebből semmit sem éreztem, aztán egyszerre csak ott volt Ármin, aki földi pályafutását azzal kezdte, hogy elegánsan lepisilte a lábamat. Felültem (a hasam, amely addig óriási volt, nem volt sehol), és amikor a szülésznő a kezembe adta, magamhoz szorítottam.
Amikor később elvitték, az orvos nekifogott a varrásnak. Éreztem, hogy mit csinál, de nem fájt. Olyan jó kedvem volt, hogy csak nevetni tudtam. (A jó, öreg adrenalin még nem ürült ki a véremből…) Ha akkor fel kellett volna állnom, és gyalog a szobámba mennem, simán képes lettem volna rá. Egy félórával később (adrenalinmentes vérrel) már alig bírtam a műtőskocsiról a kórházi ágyra átkepeszteni. Ott ültünk a férjemmel, még egy kissé kábán, amikor egyszerre csak kopogtak, és a csecsemősnővér behozta Ármint. Csak mi hárman voltunk a szobában. Akkor esett le igazán, hogy Ármin tényleg megérkezett.
És azt kell mondjam, minden művi beavatkozás, szülésindítás, burokrepesztés, oxytocin-csöpögtetés, az összes bevérzésem, aranyerem, folyásom és fájásom ellenére olyan boldog voltam, hogy akár már ott és akkor is szívesen újra végigcsináltam volna, ha muszáj.
Annyira nem fájt az egész, mint amennyire jó volt: életem eddigi legnagyobb élménye. S hogy stílszerűen zárjam le ;-), a Bibliát is idézem:
„Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra.” (Jn 16,21)
Enahma
Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
