Párommal 10 hónap együttjárás után költöztünk össze albérletbe, a következő évre esküvőt, majd gyerekeket terveztünk. Összeköltözésünk első hetében történt, hogy a nagy lelkesedésben bizony nem volt kedvünk védekezni, s „Mi baj lehet, legfeljebb lesz egy gyerekünk!” felkiáltással egymásnak estünk. Így fogant meg a kisfiam, igazi szerelemgyerekként.
A terhességem első fele a napi 12 óra munka és folyamatos rosszullét mellett esküvőszervezéssel, második fele pedig lakáskereséssel telt, végül a 40. héten sikerült beköltözni az új lakásunkba, ezért örültem, hogy nem jött korábban a baba. Azonban hiába takarítottam, rámoltam, cipeltem, a szülés a 41. héten sem akart beindulni. Végül a 42. hét közepén az orvosom az indítás mellett döntött.
Egy könnyű vacsora után, remegő lábakkal vasárnap este 8-ra mentem a budapesti Szent István Kórház szülőszobájára. Korábban alternatív szobáról, vízben vajúdásról álmodoztam, az indítás miatt ezekről azonban szó sem lehetett. Kaptam egy hagyományos szülőszobát, lepakoltam, átöltöztem, aztán irány a vizsgáló, ahol tágításként felhelyeztek egy gyerek-katéterre emlékeztető ballont a méhszájhoz, és felfújták. Ez elvileg legkésőbb másnap hajnalra ki kell, hogy tágítson annyira, hogy burkot lehessen repeszteni. Kellemetlen volt, és kicsit fájdogált, de férjembe kapaszkodva elindultunk a folyóson vissza a szülőszobába. Aztán egyszer csak éreztem, hogy mintha a férjem (aki végignézte az egész műveletet, és fogta közben a kezem) már nem fogna olyan erősen, elkezdtem inkább én fogni őt. Az egyik szülésznő szerencsére épp időben ért oda ahhoz, hogy segítsen gyorsan betámogatni a szülőszobánkba a páromat, és leültetni egy székre.
Én fekvés helyett rohantam vízért, és közben próbáltam nem röhögni a helyzeten (eddig azt hittem, ilyen csak a gyenge amerikai filmekben van), de azért kicsit meg is hatódtam, lám, hogy aggódik értem. A szülésznő ezalatt győzködte, hogy nyugodtan feküdjön le kicsit a szülőágyra, ne szégyellje magát, de végül a vízivástól hamar jobban lett. Mivel az éjszaka várhatóan nem történik semmi, hazaküldtük aludni, én meg felfeküdtem a szülőágyra, szintén némi alvás reményében. Persze a görcsök ahhoz pont elég erősek voltak, hogy ez ne sikerüljön, és az sem segített, hogy a szomszédban egy kismama vérfagyasztóan ordított a kitolás alatt. Úristen, ez nekem is ennyire fog fájni?! Hm, akkor talán inkább most hazamennék…
Hajnalban bejött egy szülésznő, és megállapította, hogy sajnos nem sikerült tágulnom, de azt az izét ki kell venni. Rákötött a végére egy liter vízzel megtöltött zacskót, hogy az a súlyánál fogva majd kihúzza. Ez kb. 5 perc után sikerült is, kissé drasztikusnak éreztem. Pár perccel később bejött egy másik szülésznő, hogy akkor ő most burkot repeszt. Megtörtént, és meglepve állapította meg, hogy jé, nem jön semennyi magzatvíz. Mielőtt azonban megkérdezhettem volna, hogy ez most baj, vagy mit is jelent, elment. Aztán jött egy harmadik, ő feltette rám a ctg-t, majd 10 percen keresztül próbálta megtalálni a baba szívhangját, kevés sikerrel. Erre többen be, villámgyorsan kaptam egy infúziót, majd a vezető szülésznő mégiscsak megtalálta a szívhangot, minden rendben. Máig nem tudom, hogy a szülésznő volt béna, a ctg, vagy már ekkor gondok voltak a szívhanggal, és a helyzetemen az sem segített, hogy amikor megkérdeztem, hogy most mégis mi volt, csak rám förmedtek: „Hallotta, nem?!”.
Reggel bejött a párom, hiszen apás szülést terveztünk, és az orvosom is jött megnézni, és szólni, hogy mehet az oxitocin. A doktornő megkérdezte, hogy vagyok, majd előadta, hogy ő bizony egész éjjel nem aludt, rosszul volt, a szívével vannak problémái, stb. Remek! Próbáltam együttérző lenni, legalább én, ha már neki nem tűnt fel, hogy közben én meg itt szülögetnék. Végül elment a rendelésére, mondván, hogy ebből legkorábban is csak késő délután lesz gyerek. Én közben, hogy segítsem a tágulást, a ctg és az ágy mellett „sétáltam”: egyet jobbra, egyet balra. A ctg már egész szép, 2 perces fájásokat jelzett a folyamatosan emelt oxitocintól, de én a szülésznő kérdésére büszkén válaszoltam, hogy á, ez semmi, ez nem fáj igazán. Gondolatban meg is veregettem a vállamat, hogy milyen ügyes kislány vagyok, ilyen szép nagy a fájdalomküszöbön, hogy mások mit ordítanak ettől?! Hm. Azt hiszem, az életben többet nem lesz ekkora nagy az arcom, megtanultam a leckét.
Délelőtt 10 után már inkább csak feküdtem a fájdalomtól (1-1,5 perces fájások fél perc szünettel, majd nagyon hamar szünet nélkül), némi enyhülést is csak a hátsómba kapott fájdalomcsillapító injekció jelentett. Járkálni már nem nagyon volt kedvem. Az új, délelőttös szülésznő, aki nagyon kedves és együttérző volt végig, szerzett nekem ugyan egy labdát, hogy próbáljak arra ülni, meglátom milyen jó lesz, de miután a fájás alatt tartani sem bírtam magam rajta, inkább visszamásztam a szülőágyra. Közben rendszeresen megvizsgálták a tágulást, délutánra már úgy éreztem, mintha az egész osztály vagy 20-szor végigtapogatta volna a méhszájamat. Mivel nagyon lassan haladt a dolog, az oxitocin adagot folyamatosan emelték, a végén már egy lónak is sok lett volna.
Délután újabb fájdalomcsillapító injekciót kértem, mondták, hogy próbáljak még egy kicsit várni vele. Mondtam, hogy akkor én most kiveszem az infúziót és hazamegyek, köszönöm, majd visszajövök máskor, most inkább nem szülnék. Megkaptam az injekciót. Ettől és az oxitocintól tán kicsit kábább lettem, de nem éreztem úgy, hogy kevésbé fájna. A fájdalmon kívül semmi másra nem tudtam figyelni, és iszonyú erőtlennek, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Férjem közben rendületlenül próbált rávenni, hogy igyak kicsit, és fogta a kezemet. Bennem közben egyre erősödött az az érzés, hogy ez az egész így nincs rendben, ráadásul arra a kérdésre, hogy mennyit tágultam, mindig más számokat kaptunk. Az mindesetre világosan látszott, hogy ha ebben az ütemben haladok, akkor aznap nem lesz kitolás.
Közben a ctg-t hol elvitték, hol visszahozták, mivel több készülék is éppen javításra várt, nem volt elég az osztályon. (Viszont mi nem a hónap legvégén szültünk, így a köldökcsatért eséllyel indultunk, hurrá! Mint a szülésznő mesélte, a hónap végére az bizony elfogy, az utolsó napokban már nem jut senkinek…). Este fél 7 körül hirtelen azt jelezte a ctg, hogy nagyon leesett a kisfiam szívhangja. A férjem szólt az orvosnak, hirtelen mindenki betódult. Bejött a főorvos is, megállapította, hogy még mindig csak 2 ujjnyi a tágulás, és azonnal császár. Oxitocin ki, katéter be, műtőbe betolnak, nyilatkozatot aláírom (ilyenkor?!!!), altatás. 10 percen belül megszületett a kisfiam, 58 centivel és 3830 grammal. Apa (bizony, néha így hívom, de a nemi életünk, köszönjük rendben van) látta először mosdatáskor, szürkéslila volt, és nem sírt, csak nyöszörgött szegénykém.
Miután lent, a kórteremben magamhoz tértem, és apa megnyugtatott, hogy a kicsivel minden rendben, hamarosan megjelent az orvosom is, és az első kérdése az volt, hogy miért nem szóltam, hogy vérzékeny vagyok. Tessék???? Ilyenről én nem tudok! Na, erre elmondta, hogy alig bírták elállítani a vérzést, kétszer annyi vért vesztettem, mint mások, és most nem tudja, kapjak-e vért. Aztán szépen rátenyerelt a friss sebemre, és lelkesen megnyomogatta, hogy lássa, mennyi vér jön még belőlem. Ezt pár perccel később a kétajtós szekrény méretű főorvos is eljátszotta, aztán még vagy 3-4-szer sor került rá az este folyamán. Az egyetlen szerencse, hogy az altatáshoz használt tubustól nem volt egyáltalán hangom, így nem tudtam ordítani sem. Viszont 2 dologra rádöbbentem: 1. a tágulásnál is van rosszabb, 2. nem lennék jó kémnek, mert az első kínzás alkalmával mindent bevallanék.
Körülbelül fél órával később végre bejött egy csecsemős nővér, és a fülembe súgta, hogy nemsokára behozza a kisfiamat megmutatni. Pár perce múlva megkaptam, pucér kis teste a bőrömhöz simult. Hihetetlenül megnyugtató érzés volt. Sajnos nagyon hamar, kb. 5 perc múlva már vitték is, nem értettem, miért. Csak jóval később, a zárójelentésből tudtam meg, hogy a születése után inkubátorba került, oxigént kapott, hogy a köldökzsinór a nyakán volt, a magzatvíz pedig tele volt magzatszurokkal.
Éjjel negyed kettőkor letelt a császárosoknak járó 6 óra pihenés, jött a nővér felkelteni, katéter ki, anyuka, tessék valahogy felkelni és kimenni minél hamarabb pisilni. Hát ezt inkább nem részletezem, aki szült császárral, tudja, hogy ez így önmagában egy órás program. Éppen hogy eljutottam oda, hogy az ágy szélén ültem, amikor beviharzott egy másik csecsemős a kisfiammal, és szemrehányóan rám szólt, hogy ordít a gyerek, és hogy ő már nem tud vele mit csinálni, nyugtassa meg, anyuka! Én boldog voltam, hogy odahozta, gondoltam, akkor megpróbálom szoptatni. Kézbe vettem, mellre tettem, mire a kedves csecsemős nővér rám förmed, nem így anyuka, és próbálta mutatni, szerinte hogy kéne. Miután másodszorra sem sikerült pont úgy tartanom, hogy ő javasolta, bosszúsan elviharzott. Én meg ott ültem az ágy szélén, két kezembe a gyerek, lábam spiccbe feszítve, hogy valahogy az ágyon tartsam magam, mozdulni se jobbra, se balra nem tudtam a fájdalomtól. Máig iszonyúan bánt, hogy a második találkozásunk, ahelyett, hogy összebújva szuszogtunk volna egymás mellett, így zajlott, s a végén már csak azt lestem, mikor viszik vissza szegénykémet, mert rettegtem, hogy lefordulok az ágy széléről, vagy leejtem.
Aztán másnap végképp elromlott minden. Reggel ismét kihozták babócát a csecsemősök, és szopizva-összebújva bealudtunk, de aztán jött a gyerekorvos, veszekedett egy sort a nővérekkel, hogy őt miért hozták ki, megfigyelés alatt kell tartani stb. és elvitték. Sok mindent akkor nem, csak később tudtam meg. Fertőzést kapott, valószínűleg a magzatszurkos magzatvíztől, és egyik oldalán felfúvódott és teljesen előredomborodott a mellkasa. A Cerny-mentősök még behozták a kórterembe a kis hordozható inkubátorban, hogy simogassam meg és búcsúzzak el tőle, és hagytak róla egy fényképet, majd átvitték egy gyermekklinikára. Azt hiszem, még soha nem fájt ennyire semmi, utána órákig csak zokogtam.
Kedden vitték el és csak pénteken engedtek ki, de attól kezdve reggeltől estig ott ültem mellette egész nap. Sok mindent tudnék még írni a gyermekkórházi ápolók emberségéről csakúgy, mint a lehetetlen körülményekről (miért jó az, hogy a frissen szült anyukának, aki bemegy szoptatni, nincs más lehetősége, mint reggel 9-től esti 6-ig 8-ig egy rozoga kisszéken kuporogni, időnként a radiátorba kapaszkodva, hogy le ne essen róla, és így szoptatni életében először?!), és értelmetlen előírásokról (miért kell egy 8-10 napos kisbabának etetésenként 100 ml-t ennie, akkor is, ha közel 4 kiló és ismét elérte a születési súlyát, és már a fülén jön ki a szoptatás után beletöltött tápszer?!), de a lényeg, hogy 10 nap után végre egészségesen hazahozhattam őt.
Sok türelem és együtt töltött idő kellett ahhoz, hogy a kezdeti nehézségek után egymásra hangolódjunk, de szép lassan sikerült, ledolgoztuk a kezdeti hátrányt. Ráadásul a Dévény-módszernek köszönhetően az oxigénhiányból adódó feszes izomtónust is sikerült korrigálni, és ma már itt futkos körülöttem a vidám kis ördögfióka, aki a jövő héten lesz egy éves. Mostanában már a kistestvért is tervezzük, csak ne lennének a szülésről még mindig rémálmaim!
Hűbele
Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
