Depresszióban fetrengő asszonyok, anyósukkal örök harcban lévő menyek, megfejtettem a fiús mamák lelki nyomorának a titkát. Persze biztosan nem én vagyok az első, aki néhány év fiúgyerek-nevelés után rájön, hogy más fából faragták a sarjakat, mint a kettes számrendszer tagjait.Tehát ahelyett, hogy a nőgyógyászt orrba gyűrjük, amikor közli velünk, hogy csomagoljuk el a csatokat, mert fiunk lesz, kezdjük szokni a gondolatot, hogy közel 18 évig tapadókoronggal fog lógni rajtunk a gyerek és igenis hülye anyósok leszünk, pont emiatt.
Amíg a kislányoknak elég, ha anya néha ölbe veszi őket, addig a fiúgyerek legszívesebben egész nap testi kontaktusban lenne az anyjával. Néha elég csak annyi, hogy diszkréten ránk teszik a kezüket, vagy csak annyi, hogy a ruhánk szélét fogják. Hiába mondják szülés előtt, hogy a fiú és anya közötti kapcsolat egészen más, nem érthetjük addig, amíg meg nem tapasztaljuk a gyerek kötődését, teljesen ránk utaltságát. Ha távolabbról szemléljük a férfiakat, teljesen tisztán láthatjuk, hogy az elesettségük felnőtt korban is megmarad, a társra utaltság, törődés alapvetően a férfi mozgatórugója. Nem csoda tehát, ha egy férfi, miután az anya már nem töltheti be ugyanazt a szerepet, amit régen, a párjában keresi őt. S mi más lehet a legszorosabb testi kötődés férfi és nő között, mint a szex. Mi rontjuk el tehát a férfiakat és csinálunk belőlük szexistákat? Így lesz igaza Freudnak, s minden gyerekben ott van Ödipusz?
De ne hergeljük fel magunkat, hiszen az anya-gyermek kapcsolat azért elég bensőséges és normális esetben szó sincs a szexről. Az évek során egészen hozzászokunk ahhoz, hogy még három évesen is követ minket a wc-re és hogy az ajtóban vár ránk egy rövid esti mozi után is. Másfél évtized alatt olyan szoros lesz a kapcsolatunk, hogy végül már nem is emlékszünk arra, hogy az első időkben le akartuk néha rázni magunkról a kis szarost, ha tele volt a bilink vele. Az érettségi körül már vice versa a kötődés, s a lányok, amikor elkezdenek szállingózni az idilli fészekbe, betolakodónak számítanak anya és fia közé. Mert, hogy jön egy szedett-vedett kis tyúk ahhoz, hogy a mi egy szem fiunkat ölelgesse, puszilgassa. Megmondja neki, hogy a ruhája csinos, vagy nem. Sőt, főz neki?!
Eljutottunk tehát arra a pontra, ahol mi nők, feleségek bebizonyítottuk magunknak, hogy egy férfi soha nem lehet teljesen a miénk. Az élet nagy talányai ezek, míg agyilag megértjük a szerencsétlen anyósunkat, elfogadjuk az indokait, lélekben mégis úgy érezzük, hogy valamit, bocsánat, valakit elvesz tőlünk. És a férj? Nos, ő az, aki két tűz között őrlődik. Mit csinálunk hát a fiainkkal? Jó gyereknek neveljük, aki szófogadó, anyjának engedelmes, ugyanakkor feleségként elvárjuk, hogy ezt bizonyos fokig meghazudtolja. A fiunkat pedig mindemellett továbbra is jófiúnak neveljük, aki pontosan benne lesz abban a kakiban, amiben életünk párja. Mindenképpen elrontjuk végül?
Kialakítottunk magunknak egy jól működő védekezési mechanizmust. Ami kezdetben mázsás súly volt, elviselhetetlen teher, egy kis rabtartó formájában, lassan megmagyarázzuk, meggyőzzük magunknak, hogy a világ legjobb állapota végül is ez, a vele való szoros kapcsolat. Aztán egyszer csak kitépik mellőlünk, belőlünk a fiunkat. Mert az addigra begyöpösödött agyunk úgy érzi, hogy megcsal minket. Az eddig nélkülözhetetlen személyünk hirtelen okafogyottá válik, a funkcióink minimálisra csökkennek. Lépten-nyomon átlépjük majd azt a határt, amit egy lány egészségesnek tart, a viszony anyós és meny között feszült és folyton konfliktussal, vádaskodással teli. Hogy is lehetne más? Életre szóló harc kezdődik a fiúért és a férjért. S mivel a fiunk azért alapvetően normális felnőtté válik és jó esetben egészségesen a feleség felé húz, végül minket, anyákat egyszerűen elárulnak.
Mi ez, ha nem egy görög dráma? Meg nem értett meny, gonosz anyós, pipogya, hűtlen férj és fiú. S a végén így leszünk mi mindig a hülye anyós. Hiába, a pszichológusok nem lesznek munkanélküliek.
