A berlini Moderat négy évvel ezelőtt adott ki nagylemezt, amit szerettek a kritikusok és elvileg a közönség is. A simán csak Moderat néven futó albumra kerültek olyan egyszerre lendületes, mégis melegebb hangvételű technoszámok, mint például a New Error, és olyan dubstepes darabok is, mint például a Rusty Nails, amik leginkább a Buriel sötét, nagyvárosi elidegenedettségét juttatták eszembe. Emlékezetes maradt a Seamonkey is, ami mintha egy Bourne-film soundtrackjéről csúszott volna le (jól ment volna például a berlini villamosos-hajkurászós jelenethez) - folyamatosan fokozódik a feszültség, a bizonytalanság, de a feloldás elmarad. Ezek után a legnagyobb kérdés az volt, hogy meg tudják-e ismételni ezen a gyorsan változó színtéren a sikert.
A Moderatot egyébként három berlini dj alkotja: Sebastian Szary és Gernot Bronsert a Modeselektorból és Sascha Ring az Apparatból. A Modeselektor-szekció hozza a zenébe például lüktetést, a dübörgést és a hidegséget, Ring pedig, az Apparat részéről általában az énekhangját, a fel-felbukkanó melegséget, és a leginkább az ambientre jellemző úszó, lebegtető dallamokat adja. 2002-ben megpróbálkoztak már azzal, hogy összehozzanak egy közös lemezt, de a munkálatok állítólag valamiért annyira kimerítőek voltak, hogy csak egy EP-re futotta, aminek beszédes módon azt a címet adták, hogy Auf Kosten der Gesundheit (azaz Az egészség árán). Ezek után nem tűnt valószínűnek, hogy még egyszer nekirugaszkodnak a dolognak, négy éve aztán mégiscsak összeállt az első Moderat album.
A simán csak II-nek elnevezett második album egy rövid bevezetővel kezdődik, királyul megágyazva a sötét és fenyegető zenének, ami ellentmondásos módon legalább annyira megnyugtató is tud lenni: esőcsobogást hallani hullámzó szintiszőnyeg felett, közben pedig úgy durran-puffan a basszus, mintha hol távolabbról, hol közelebbről ütegekkel lőnék az eget. Ez a fajta kettősség aztán még jobban kijön az első számban, a Bad Kingdomban, ami az első klipes daluk is lett. A basszus kisebb hangerőn is úgy recseg, mintha valaki tökig tekerte volna az erősítőket, ehhez jön még az Alien-filmek zenéjében hallható, sikolyszerűen éles effekt. Mindezt viszont tökéletesen ellensúlyozza a magasan énekelt, r&b-s ének és a lebegős refrén.
Ez a fajta kettősség aztán végigvonul az albumon, ebben rejlik valószínűleg a Moderat titka is. Bármilyen fenyegetőek és idegenek is olykor számok, mindig történik valami, ami majdnem olyan kényelmessé teszi a lüktetésüket, mintha az anyaméhben hallgatózna az ember. Így lehet, hogy egy-egy szám alatt egyszerre lehet álmodozni arról, hogy milyen király is lenne idén még egyszer egy langyos hajnalon spiccesen hazasétálni egy buliból, de ugyanúgy megmaradhat patent háttérzenének az őszi ellustuláshoz is. Az egyetlen dal talán, ami egy kicsit kilóg ebből a világból, a tízperces Milk, amit leginkább a Chromatics Tick Of The Clockjához lehet hasonlítani: súlyos feszültség, ami ezúttal valahogy a semmibe vezet.
A II sokkal egységesebb album lett, mint az első Moderat-lemez volt: kiszorultak róla például a dubos, és nagyrészt a dupstepes részek is. Elég ügyesen igazították a zenét a jelenlegi világhoz, soulosabbak ("soultronica", jellemezte az NME) lettek a dalok, ezzel akár remek ellenpólusai is lehetnek a Magyarországon is látszólag teljesen ész nélkül terjedő idióta stadionhouse-nak. A Daft Punk idén ugyan lekanyarodott az elektronikus vonalról, mégis egy baromi menőnek számító albumot csinált. A Moderat viszont simán fenn tudott maradni rajta, és ha össze kéne hasonlítani, hogy melyikük írta meg idén a királyabb lemezt, akkor - bármennyire is szerettük a Daft Punk albumát - azt kell mondanunk, hogy a Moderat milliószor menőbb lett.
