Úgy kezdődött, hogy egy párás téli napon elkékült a gyerek szája. Na jó, előtte egy kicsit meg volt fázva, kicsit köhögött, és mivel még csak másfél éves volt, persze elvittem megmutatni a gyerekorvosnak. Nem talált semmi különöset, adott neki gyógyszert, másfél órával később viszont pánikolva telefonáltam neki, hogy a gyerek fuldoklik.
Azt mondta, semmi baj, ír receptet, leadja a portára, én pedig menjek érte, és ha a gyerek befullad, de csak akkor, adjam be neki a gyógyszert. Hát, ezen ugye már túl vagyunk, hogy „ha befullad”, ott álltam két pici gyerekkel, közülük az egyik éppen ugatva köhög és levegő után kapkod.
Elrohantam a receptért, kiváltottam, beletoltam a gyerekbe a kúpot, és láss csodát, minden rendbe jött.
Mivel sem használati utasításom, sem pedig tapasztalatom nem volt még kruppos gyerekkel, ösztönből cselekedtem, gondoltam, a kristálytiszta hegyi levegő majd segíteni fog rajta, úgyhogy azokban a napokban nagyokat sétáltunk a közeli tüdőszanatórium környékén. Na, ezt nem kellett volna, csak hát akkor még nem tudtam, hogy a párás téli levegő a legrosszabb, ami a gyereket érheti.
Két nap múlva megismétlődött az egész, éjjel befulladt a gyerek. Addigra már az internet segítségével kikupáltam magam krupp-ügyileg, és tudtam, hogy a párás levegő rossz, hideg sópára jó, de a legjobb a Rectodelt rektálisan (végbélen át). Szerencsére a gyerek megint jól reagált, és életben maradt.
Ez után öt csodálatos év következett, amikor minden párás téli napon görcsbe rándult a gyomrom, vajon befullad-e a kisfiam, vagy sem. Szépen lassan megfigyeltük a dologban a törvényszerűséget: párás idő+fel nem szakadó köhögés=befulladás. A teendőket is tudtuk már. Eleinte még hatalmas esemény és nagy ijedség volt egy roham, később már csak rutinosan magunk közé fektettük éjszakára a gyereket, hogy meghalljam, ha baj van. Ilyenkor különösebb faxni nélkül, félálomban betoltam a gyerekbe a kúpot, és mindenki aludt tovább, másnap pedig ment tovább az élet.
A Rectodelt persze mindig volt otthon, a nevét pedig onnantól imába foglaltuk, csak két dolog zavart kicsit. Mivel szteroid tartalmú, kettőt egymás után erősen ellenjavallott beadni a dokibácsink szerint. Na jó, de mit csináljak, ha a gyerek egymás után kétszer is befullad? Szerencsére ilyen nem fordult elő. A másik apró zavaró tényező pedig az volt, hogy nagyjából alig lehetett beszerezni.
Akkoriban terjedt el, hogy létezik egy magisztrális (gyógyszertárban, recept alapján elkészített) szer is, ami a Rectodelt 7-8ezer forintos árához képest egy vicc volt, nagyjából 250 forint, nyilván mindenkinek az kellett. Nagy volt a kísértés, egyszer ki is váltottam egy dobozzal a magisztrális szerből, csak sajnos az történt, hogy mire legközelebb szükség lett rá, lejárt a szavatossága. Vagyis erre azért oda kell figyelni, ha valaki nem akar több ezerért kúpot venni.
Az évek során egészen jó kis kruppos infrastruktúrát és tudástárat építettünk ki. Van sópárologtató masinánk, amiből inhalálhat a gyerek, van sima hidegpárásítónk, a hűtőben mindig ott a hurutoldó, az óvónők telefonjában a kedvencek között van a telefonszámom (ki tudja, hátha), a téli mozgásunk pedig erősen időjárás függő: ha jön a köd, mi maradunk otthon.
Pontosan tudjuk, hogy milyen hangnemben szól az a köhögés, amit fulladás követ, és mit kell tenni, hogy lehetőleg azért mégse kövesse. Mindezzel sikerült megúszni évi átlag két kruppos rohammal, ami egy kezelhető mennyiség – a gyerek se vette zokon, amint érzi, hogy gáz van, röhögve tartja a fenekét a kúpnak. És én ezért nagyon hálás vagyok, mert láttam olyan gyerekeket, akiket még nyolcévesen is kórházba kellett vinni, ha befulladtak, mert nem segített rajtuk az otthoni módszer, sem a hideg levegő, sem a szteroidos kúp, semmi.
Pár hónappal ezelőtt a gyerek hatéves lett, megtanulta kimondani az r hangot, kihullott az első foga, és úgy tűnik, véget ért a kruppos sztorink is. Volt már idén köd, pára, felszakadni nem akaró köhögés, fulladás viszont egy sem. Még egy kicsit várok, hogy biztosra mehessek, aztán fogom a teljes krupposmentő aszeszoárt, és odaadom valakinek, akinek szüksége van rá. Én fogok jobban örülni. Azért mégiscsak állati nagy megkönnyebbülés kinőni egy gyerekbetegséget, bármennyire megtanultuk kezelni és együtt élni vele.
