világháború könyv

Minderről Ablonczy Balázs történész ír a nemrég megjelent, Az utolsó nyár című könyvében, amely bepillantást enged egy eddig ismeretlen világba, és megismerhetjük, hogyan is élték az emberek a hétköznapjaikat a második világégés utolsó nyarán, amikor folyamatosan bombázták őket, a zsidó családokat kilakoltatták és elvitték, a magyar állam pedig összeomlott. Minderről a szerzővel beszélgettünk.

Miért épp a második világháború időszakát választotta a könyv témájának? 

Egyrészt általában az ember olyan témákban ír könyvet, melyeket maga is szeret olvasni. Engem pedig ez az időszak érdekel, már csak azért is, mert nekem a szakterületem alapvetően a két világháború közti Magyarország története. Ezt tanítom az ELTE-n, ez a kutatási területem is, tehát az 1944-45-ös év nem volt számomra ismeretlen terület, ráadásul a családi múltamból kifolyólag, nyilván áttételesen is elég sok emlékem van ebből az időből. Gyermekkoromban sok időt töltöttem a nagyszüleimmel, akik hál' Istennek viszonylag magas kort értek meg. A velük való beszélgetésekre visszagondolva jöttek elő az emlékek. Eszembe jutott, milyen éles emlékeket hagyott bennük a háború.

Másrészt ebben az évben van a nyolcvanadik évfordulója az 1944-ben történt eseményeknek, továbbá az akkori közeg sok tekintetben mutat párhuzamokat a jelenkorral.

Éppen ezért azt gondoltam, minderről érdemes lenne megemlékezni. A könyv nem hadtörténet, nem politikatörténet, sokkal inkább a mindennapok tapasztalatát szerettem volna megmutatni, vagyis azt, hogy milyenek voltak a hétköznapok 80 évvel ezelőtt.

Milyen párhuzamokat fedezett fel a nyolc évtizeddel korábbi időszak és a jelenkor között?

Napjainkban is sok szó esik a háborúról, a háborús fenyegetésről, habár ez egy kicsit más volt '44-ben, hiszen akkor Magyarország benne volt a háborúban. A híradásokat tekintve azonban ma is visszaköszönnek az orosz-ukrán háború kapcsán azok a helységnevek, amelyek a második világháború keleti frontjáról annak idején érintettek voltak. Tehát ez a háborús fenyegetettség vagy sokkal inkább a háborúval való foglalkozás mindenképpen visszaköszön, jelen van. De a tömegkultúra termékeiben is nagyon intenzíven jelen van a mai napig a második világháború. Gondolok itt például az egyik streamingcsatornán látható, A levegő urai című filmsorozatra, ami eszünkbe juttathatja 1944 nyarát, amikor már hónapok óta zajlott Magyarországon a tömeges bombázás, ami számos halálos áldozattal járt, és nagymértékben átalakította különösen a főváros képét.

A nagyszüleitől hallott beszámolókból, visszaemlékezésekből mi volt az, ami mindenféleképpen megragadt az ön emlékezetében?

A háború nálunk óhatatlanul szóba került, leginkább valamilyen családi eseményen, például a vasárnapi ebédnél annak kapcsán, hogy azért hiányos az étkészlet, mert elvitték a szovjetek, vagy éppen bombáztak, lőttek, és így tovább. És ezek az élmények majdnem mind 1944-45-höz kötődtek.

Utólag már sajnálom, hogy minderről nem beszéltem velük többet vagy hosszabban, ettől függetlenül mindez egy fontos körülmény volt az életünkben.

A másik dolog, ami felkeltette az érdeklődésemet, az volt, amit a különböző kutatásaim során tapasztaltam. Vagyis, hogy '44 nyarán, miközben zajlott a háború, deportálták a vidéki zsidóságot, munkaszolgálat volt, a férfiakat elvitték katonának, és menekültek jöttek, mégis úgy tűnt, az emberek mintha minden körülmények között ragaszkodtak volna a normalitáshoz. Valójában ezt az élményt igyekeztem Az utolsó nyár című könyvbe belesűríteni.

Milyen forrásokból derítette ki, hogyan élték a hétköznapjaikat a második világháború legszörnyűbb napjaiban az emberek?

Igyekeztem főként személyes forrásokat keresni, ilyenek voltak például a naplók és az emlékiratok. Ezzel azonban az volt a probléma, hogy a naplóírás ebben a korszakban alapvetően egy középosztálybeli műfaj volt. Bár megjelent alsóbb társadalmi csoportokban is, de döntően úgymond a műveltebb emberek időtöltése volt, hiszen egy napi 14 órát dolgozó parasztembernek nyilván nem maradt sok ideje arra, hogy még naplót is vezessen.

Én azonban igyekeztem megszólaltatni azoknak a hangját is, akikről eddig esetleg kevésbé hallhattunk eddig a történelemben.

Tehát az, hogy nők, gyerekek, munkások vagy földművelők is megjelenjenek. Szerencsés vagyok, mert ebben a kollégáim is segítségemre voltak olyan naplórészletek vagy feljegyzések feltárásával, melyeket eddig én nem ismertem. Emellett igyekeztem olyan típusú levéltári forrásokat, iratokat keresni, amelyek az utóbb említett emberek mindennapi interakciói során keletkeznek. Ilyenek például azok a hivatali levelezések, amelyek olyan kihágásokról szólnak, hogy valaki nem ment el a leventefoglalkozásra, vagy nem tudott jól elsötétíteni. Ezekből keletkeztek az iratok, esetleg fellebbezések, melyekből nagyon sok mindent meg lehet tudni az akkori körülményekről.

Egy szóval olyan iratokat kerestem, amelyek a hatalom vagy az államigazgatás és a mindennapi emberek közti interakciókat tárják fel. 

A könyv címe viszonylag romantikus, ahogyan a könyv borítója is. Első ránézésre azt is gondolhatnánk, hogy egy szerelmes regényt tartunk a kezünkben. 

A borítón egy férfi és egy nő látható, mindketten vidámak. Utólag kiderült, hogy a fotó egy erdélyi fürdőhelyen, valószínűleg Szovátán készült, 1943-ban. A kiadóban sokat gondolkodtunk azon, hogy ez a fotó kerüljön-e a könyvre, vagy egy másik, végül azért esett erre a választásunk, mert bizonyos értelemben a fotón lévő két ember, vagyis az élettől kicsattanó, láthatóan nyaraláshoz öltözött nő és a kicsit félszeg vagy legalábbis feszengő, katonai egyenruhában lévő férfi jól megragadja azt a kettősséget, ami a könyv témája is. Végül a kép forrása alapján megkerestem a fotó tulajdonosát, így most már tudjuk, hogy ki az a nő, aki a felvételen látható, de a férfi kilétéről sajnos nem tudunk semmit. Mint kiderült, a hölgy csodálatos életpályát járt be, így még inkább jól megfeleltethető a fotó a könyv témájának.

Miért lett a könyv címe Az utolsó nyár, hogyan született meg a könyv borítója?

A cím egyrészt arra utal, hogy a kötet témája a második világháború utolsó nyara, de az „utolsó” szónak itt jóval több jelentése is van. A régi, 1867 után felépült polgári Magyarországnak is ez volt az utolsó nyara. Hiszen a holokauszt, a bombázások, valamint a jobboldali állami politika mindazt végérvényesen felégette, amit a nagy ősök a 19. században fölépítettek. Bár ennek a bomlásnak megvoltak a maga stációi, például 1918-ban, az első világháború végén, vagy '38-ban az első zsidótörvény meghozatalakor, ekkor még hatottak azok a reflexek, azok a kulturális attitűdök, amelyek jellemezték az 1914 előtti Magyarországot.

1944-ben azonban kiderült, hogy részben államhatalmi nyomásra bárkitől el lehet venni a vagyonát és az életét is, ha azt az állam úgy akarja.

Ekkor jelentek meg olyan fogalmak, amelyek csak később futottak be igazán óriási karriert. Ilyen például az egypártrendszer, a nyár egyik nagy politikai hívószava, vagyis, hogy az összes jobboldali pártnak egyesülnie kell, és egy egységes pártot kell létrehozni, ami '44 augusztus végén meg is történik, és végül betiltják a politikai pártokat Magyarországon. Formailag innentől nincsenek pártok az országban, és folyamatosan zajlott a beszolgáltatás, és államosítások is történtek. Ezek mind-mind nagyon intenzíven megjelentek már a nyári politikai beszédekben vagy újságcikkekben, gyakorlatilag előrevetítve azt, hogy mi történik majd. 

A beszélgetés elején azt említette, hogy párhuzamot lehet vonni a '44-es év eseményei és a jelenkor között. Azt szokták mondani, jó, ha tudunk tanulni a történtekből. Mi az, amit meg kellene tanulnunk, hogy ne kövessünk el még egyszer ugyanolyan hibákat, mint amiket már az elődeink elkövettek?

Ez egy nehéz feladat, mert míg most egy háborús konfliktust kívülről szemlélünk, addig 80 évvel ezelőtt mi magunk is benne voltunk a háborús konfliktusban. Így tehát a kettő nem biztos, hogy összevethető.

Lehet, hogy ez döbbenetesen hangzik, de a történelem nem mindig az élet tanítómestere, mint ahogyan azt a latin közmondás tartja.

Én azt látom, vagy jobban mondva azt érzékelném, hogy azok jöttek ki nyertesen ’44 nyarán, akik egyrészt életben maradtak, másrészt, akik meg tudták őrizni az emberségüket. Hiszen vannak a könyvben olyan figurák, akik lehet, hogy mai mérce szerint elfogadhatatlan eszméket is képviseltek, de közben zsidókat mentettek, vagy egyéb jót tettek. Ez mindenképpen egy nagy tanulság. A másik nagyon fontos tanulság, hogy sokszor nem rajtunk múlik, nem mi döntjük el, hogy éppen mi történjen. Annak idején szintén nem Magyarország döntött arról, hogy bombázzák-e az országot vagy sem, mert valójában a '44 márciusi német megszállás volt az, ami nagyon-nagyon sok mindent megváltoztatott. Éppen ezért nagyon direkt párhuzamokat nem tudnék húzni, sokkal inkább a mentalitásban, reflexekben vagy akár a nyilvános terekben – gondoljunk a bombázások hagyta városi sebekre – van jelen ’44 nyarának a tapasztalata.

Mi az a magatartásforma, ami segíthet például egy háborús helyzet túlélésében? Felfigyelt a könyv írása során olyan magatartásformákra, olyan mentalitásra, amely segíthet a ma élő embereknek is kapaszkodót adni, kiutat mutatni? 

Igen. Kunt Gergelynek, a Miskolci Egyetem tanárának van több kitűnő írása, melyek arról szólnak, hogy gyerekek és a kamaszok hogyan viselkedtek a nehéz szituációkban.

Ő azt mondja, hogy tulajdonképpen a túlélés egyik stratégiája a jövőbe való projektálás. Tehát, hogy megpróbáljuk megnézni, megpróbálunk folyamatosan arra gondolni, hogy mi lesz velünk.

Segíti a túlélést, ha arra gondolunk, hogy mi lesz belőlem egy év múlva, két év múlva vagy három év múlva. Ez segíthet megtartani a mentális egyensúlyt. Fontos üzenet volt számomra az is, hogy akárhogy hullottak a bombák, akármilyen rémes állapotban volt a közellátás, az emberek minden körülmények között ragaszkotnak a normalitáshoz. Vagyis lehet, hogy bombáztak, és el kellett takarítani a romokat, de hétvégén elmentek az emberek moziba.

Ezek a reflexek segítették őket abban, hogy életben maradjanak.

Egy felnőtt ember számára rendkívül megterhelő, ha minden kifordul a helyéből, és teljesen újra kell kreálni magát, a személyiségét. Éppen ezért a mindennapi rutin tud igazán segíteni a túlélésben.

Lackfi Jánosnak tavaly év végén szívrohama volt. Ennek a váratlanul érkező eseménynek köszönhetően mára teljesen új mederbe terelte az életét. Olvasd el a vele készült interjúnkat, hogy megtudd, hogyan változott meg az életvitele a szívbetegség hatására.