Az olimpikon mémkirálynő népszerűsége azóta is töretlen, karrierje sokakat inspirál még ma is. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a közösségi médiában csaknem másfél milliós követőtáborral rendelkezik. Az amerikai olimpiai tornásznő sporteredményein túl visszavonulását követően egyebek között azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy bátran szembeszállt a versenysport „sötétebb oldalával”, és szót emelt a sportközösség fontos kérdéseit illetően. Az érdekképviselet mellett a tudatos életmód és a mentális egészség népszerűsítését tűzte ki célul.
Így jutott el az olimpiáig McKayla Maroney
McKayla Maroney a kaliforniai Aliso Viejóban született. Sport iránti szenvedélyét otthonról hozta, így nem véletlen, hogy már 9 évesen elkezdődött tornászkarrierje. Édesapja, Mike Maroney a Purdue Egyetem egykori hátvédje volt, édesanyja, Erin Maroney pedig egyebek mellett műkorcsolyázott.
Maroney már fiatal korától kezdve mindent megtett annak érdekében, hogy magas szintre fejlessze a tornában ugró készségeit. Sportpályafutása Kaliforniában kezdődött, majd Los Angelesben alapozta meg jövőbeli sikereit. Szigorú edzés- és versenyrendje a torna legmagasabb szintjére repítette, egyebek között így lehetett ott a londoni olimpiai játékokon annak a „Fierce Five” néven ismertté vált tornászcsapatnak a tagjaként, amely a 2012-es nyári olimpiai játékok női csapatversenyén a második csapataranyérmet szerezte meg az Egyesült Államoknak – és mivel az első az atlantai olimpián született meg, ez volt az első arany az USA-n kívül.
Ez történt a 2012-es olimpia után
Maroney a 2012-es nyári játékokon az előbb említett „Fierce Five” tagjaként jeleskedett négy másik női tornásztársával együtt. A csapat a világversenyen aranyérmet nyert, ami 1996 óta az első aranyérmes győzelme volt az amerikai női tornacsapatnak. Ekkor Maroney az NBC sportcsatornájának úgy nyilatkozott, úgy érezte, angyalok kísérték útjukat a sikerig.
Bár Maroney-nak óriási szerepe volt abban, hogy a női csapat felállhatott a dobogó legfelső fokára, egyéniben „csupán”ezüstérmet szerzett ugrásban.
Csalódottságát nem rejtette véka alá, és miután megkapta ezüstérmét, vágott egy „nem vagyok lenyűgözve” grimaszt, ami azonnal elterjedt a közösségi médiában, és azóta híres mémmé vált.
Miközben Maroney tornászként számos elismerést szerzett, sok sérülést is elszenvedett. Mire 2016-ban végleg befejezte tornászkarrierjét, egyebek között több lábtörést is elszenvedett, eltört a szegycsontja, az orra, és agyrázkódása is volt. A sérülései annyira súlyosnak bizonyultak, hogy 2014-ben egy térdműtéten is átesett. Bár 2015-ben újrakezdte az edzéseket, már nem tudott teljesen, a régi aktivitással és lendülettel visszatérni. Maroney azt is elárulta, hogy ebben az időszakban küzdött a kiégéssel és a depresszióval, így ez is közre játszott abban, hogy végleg lezárta sportkarrierjét, feladva a 2016-os olimpiához fűződő álmait.
Új utakat, új lehetőségeket keresve
Maroney az ezt követő éveket annak szentelte, hogy megossza saját történetét az amerikai tornacsapat egykori orvosát, Larry Nassart érintő szexuális zaklatási ügy kapcsán, miközben aktívan részt vett a tornászok érdekképviseletéért folytatott munkában is. Maroney mellett több száz nő emelte fel a szavát, így a kegyvesztett orvost több tucatnyi bűncselekményért elítélték.
Egészen eddig kevesen tudták, hogy az olimpikonnak nem csupán a szexuális bántalmazással, hanem étkezési zavarral és apja elvesztésével is meg kellett küzdenie, és mindezt csak tetézték a hackerek által az interneten róla közzétett meztelen fotók.
Bár Maroney a poklok poklát élet át az olimpiáig vezető úton, pályafutása végén mégis azt nyilatkozta, nem bánt meg semmit, és rendkívül szerencsésnek érzi magát, hogy bekerülhetett a 2012-es olimpiai csapatba.
A tornászlányok érdekképviselete mellett a spiritualitásban, valamint énekes-dalszerzői karrierjében talál magának új utat. Ennek eredményeképpen 2020-ban három dalt is kiadott. Emellett Maroney színészként is dolgozott, több műsorban is szerepet vállalt.
Ezekben az években vallotta be a nyilvánosság előtt, hogy bár egész életében azért edzett, hogy kijusson az olimpiára, arra soha nem gondolt, hogy mi lesz majd az ötkarikás játékok után.
De ahogyan az olimpia utáni éveket sem tervezte meg, úgy a színészetbe is fejest ugrott. Sőt újabb szenvedélyt talált magának, és elkezdett könyvet is írni, hogy még többekkel megoszthassa saját történetét, és mindazt, amit profi tornászként megtanult. Mindezzel Maroney szeretné ösztönözni a leendő és a már sportsikereket elért tornászokat arra, hogy soha ne adják fel az álmaikat, és mindig gondolkodjanak pozitívan.
Iris Apfel élete a példa arra, hogy az életünk során adódó lehetőségek megragadása és a bennünk rejlő tehetség kibontakoztatása független attól, hány évesek vagyunk.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
