A reklámok és a marketing még gyerekcipőben járt a 19. század második felében. Noha sokan még nem ismerték föl, hogy milyen nagy hatást lehet ezekkel a módszerekkel elérni, akadtak már olyan szemfüles emberek, akik ötletesebbnél ötletesebb módszereket találtak arra, hogy minél többekkel megismertessék terméküket vagy szolgáltatásukat. Ekkoriban indította el Thomas J. Barratt, akit a brand-marketing atyjának is szoktak tekinteni, híres kampányát a Pears szappan népszerűsítésére. Barratt ötlete egyszerű volt: festményeket vásárolt meg, amelyeket kiegészíttetett egy darab szappannal. Ennél talán kevésbé kreatív, ám roppant látványos volt az a módszer, amely a fényképészek körében terjedt el: az általuk készített portrék hátoldalán helyeztek el cirkalmas reklámokat fényképészüzletükről.
Vizitkártyák, avagy hirdetések régen
A 19. század második felében terjedtek el az úgynevezett vizitkártyák. A megoldás André Disdéri nevéhez fűződik, ő találta ki az újítást és az azt lehetővé tevő eljárást is. 1854. november 27-én szabadalmaztatta módszerét, amely során 8-10 réteg vékony lapot ragasztottak össze. Ennek előlapjára került a portré, a hátoldalára pedig az egyedi tervezésű hátlap, más néven a verzó. A módszer – amelynek segítségével a korábbi árak egyötödéért 8 darab vizitkártya-portrét kínálhatott – elterjedésében az is nagy szerepet játszott, hogy 1859-ben III. Napóleon Itáliába tartó útja közben betért a művész stúdiójába, és portrét csináltatott magáról. Innentől megállíthatatlan volt a vizitkártyák népszerűsége: minden valamirevaló francia polgár ilyen képet csináltatott magáról.
Kattints a képre, és galéria nyílik a legcirkalmasabb verzókról!
Épületek, díjak, szlogenek dobták föl a reklámokat
A megoldás elterjedésének az országhatárok sem szabhattak gátat. Rövidesen az Osztrák-Magyar Monarchiában is megismerték és megszerették az emberek, és egyre többen készítettek magukról ilyen portrét. A hátlapot a fényképészek hasznosították: gyönyörű grafikákkal díszítették, így reklámozva üzletüket.
A cirkalmas hirdetésekbe gyakran belekomponálták elnyert díjaikat, sőt, sokszor a műteremnek otthont adó házról készült rajz is megjelent a verzón.
A budapesti Nagymező utcában ma is megtalálható Mai Manó Ház is látható például a Mai és Társa fényképészüzlet vizitkártyájának hátoldalán. Az épületet ugyanis 1894-ben a fényképész építtette, aki a gyermekfényképezés egyik legnevesebb hazai képviselője volt. „Az Andrássy út közelében” – hirdette saját építésű műteremházát a fényképész, vagy ahogy egyes vizitkártyák hátán szerepel:
„Az Andrássy út legközelében.”
Ugyancsak roppant híres fotográfus volt ebben az időben Erdélyi Mór, aki portrékon kívül fotóriportokat, sport- és dokumentumfényképeket is gyakran készített. Műtermét politikusok, arisztokraták és tudósok is látogatták, sőt, Erdélyi a királyi család tagjait is lefényképezte Gödöllőn. Olyan jól ment neki, hogy 1896-ban megnyitotta második műtermét a Kossuth Lajos utca és az Újvilág (ma Semmelweis) utca sarkán álló ötemeletes bérpalotában.
Kifejezetten izgalmas Bienenfeld Zsigmondné története, aki férje halála után vitte tovább a családi üzletet, és üzemeltetett gyorsfényképészeti műtermet a Városligetben. Kevésbé vidáman alakult Kováts Mór sorsa, akinek budapesti üzlete 1897-ben csődbe ment. Családjával Pécsre költözött, ahol a hírek szerint műtermet és cinkográfiai sokszorosítóüzemet (a litográfiához hasonló nyomdai technika, amely során cinklemezt használnak) nyitott. Ám rövidesen kiderült, hogy egészen mással foglalkoznak: amikor a rendőrök rajtuk ütöttek, még nem tudták elégetni az összes hamis tízforintost.
Ha érdekel a fotográfia, olvasd el ezt az érdekes cikket André Kertészről, kattints ide!
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
