gyerek gyász

Nincs általános érvényű szabály arra vonatkozóan, hogy egy gyereket mikortól lehet vagy kellene temetésre vinni. Az azonban tény, hogy ha tabuként tekintünk a halálra, az gyerekkorban, és majd felnőttként is görcsös szorongást válthat ki.

Egy szobában a halottal

A 20. század eleji Magyarországon, amikor a generációk még együtt éltek, ugyanúgy a mindennapok természetes része volt a születés, a betegség, az elmúlás, mint ahogyan napjainkban nekünk természetes az, hogy elmegyünk, és meglátogatjuk a nagymamát és a nagypapát. 

A generációk együttélésekor magától értetődő volt, hogy amíg a többiek dolgoztak, addig az idősek főztek, vigyáztak a gyerekekre, majd, amikor az idős hozzátartozó állapota romlott, akkor a fiatalabbak gondozták őt. Ez egy kölcsönös előnyökön alapuló együttélés volt, függetlenül attól, hogy gazdasági vagy lakhatási okai voltak.

„Mintegy száz évvel ezelőtt nemcsak az otthoni búcsúztatás és felravatalozás, hanem a betegség, a vitalitás elvesztése, a vegetatív funkciók elvégzése és az agonizálás is a gyerekek előtt zajlott. Ahogyan manapság azt mondjuk, hogy egy krónikus belgyógyászati osztályra nem viszünk be gyereket, mert a halál, az elmúlás és a lefüggönyözött kórházi valóság nem neki való, addig amíg egy fűtött szobában vagy egy lakótérben éltek a hozzátartozók, az élet része volt, hogy aki megszületik, az meg is hal” – mondja dr. Zelena András egyetemi docens, hozzátéve: a szentendrei skanzenben van egy olyan ház, amit otthoni felravatalozásra rendeztek be. 

„Manapság, ha valaki megbetegszik, kórházba kerül. Mit lát mindebből egy gyermek? Azt, hogy az addig vitális déd- vagy nagyszülő napokra vagy hónapokra, rosszabb esetben évekre kórházba kerül, majd, ha meghal, már a temetésre sem viszik el az unokát.

Ilyen volt, ha valakit otthon, az asztalon vagy az ágyban ravataloztak fel” – mondja a gyászterapeuta, párhuzamot vonva múlt és jelen között. 

Ha a halál tabu, szorongás vált ki a gyerekből

A halálhoz való viszonyunk megváltozása jelentősen befolyásolja a személyiségfejlődésünket. Dr. Zelena András elmondta: praxisában nagyon sok olyan fiatal, magasan kvalifikált, nyelveket beszélő klienssel kell dolgoznia, akiket szorongással tölt el a halál vagy a gyász gondolata, mert iskolásként vagy fiatal felnőttként különböző okokra hivatkozva, kibúvókat keresve „megúszták” a temetéseket, és így nem találkoztak az elmúlással.

Ezt a szocializációs mintát ugyanúgy meg kell tanulnunk, mint ahogyan azt is megtanuljuk, hogy egy esküvőn hogyan illik viselkedni. 

„Nehéz megmondani, hogy jó-e vagy sem, ha a gyerekek nem látnak bele az életnek a halálhoz, a gyászhoz kapcsolódó részébe. Véleményem szerint, ahogyan arra is meg kell tanítanunk a gyerekeket, hogy mit illik és mit nem illik csinálni egy mikroközösségben, például egy óvodában, bölcsődében, iskolában vagy egy munkahelyen, úgy a halállal is meg kell tanítani bánni őket. Ellenkező esetben szorongani fognak, ha nem tudják, hogyan zajlik egy temetés, vagy a temetőben hogyan illik viselkedni” – mondja a gyászterapeuta, aki szerint azt is nehéz megmondani, hogy hány éves kortól kell vagy lehet egy gyereket temetésre vinni, hiszen ez jelentősen függ a gyerek habitusától.

Ne bízzuk a gyerek fantáziájára a halált

A szakember nagyon fontosnak tartja, hogyha egy gyerek kérdez, akkor az ő befogadási szintjének megfelelően mindig kapjon választ. Ha például nem mondjuk el egy gyereknek, hogy a temetőben vannak normál és urnasírhelyek, akkor a gyerek a saját valóságában fog erre választ adni, és akár azt is gondolja, hogy az urnasírhelyekben guggolva teszik kő alá az embereket. Ez pedig egy sokkal rosszabb válasz, mint ha a témával kapcsolatban kérdezne, és a szülő a saját szűrőjén keresztül adna arra választ úgy, hogy azt a gyerek megértse. 

„Függetlenül attól, hogy egy gyereket hány éves korában visznek a szülei először temetésre, a szertartás előtt mindig mondják el, hogy ott mi fog történni. Ellenkező esetben a gyereket trauma érheti, ha nem tudja, hogy nem élő test van a koporsóban, amire földet dobálnak. Akár vizelési, széklettartási vagy alvási problémákat is okozhat, ha egy gyerek azt hiszi, hogy valakit élve temetnek el" – hangsúlyozta a szülői felelősség fontosságát dr. Zelena András, aki hozzátette: a temetés általában segítője, katalizálója egy gyászfolyamatnak. Ezért sem megfelelő vagy helyénvaló a tabusítás, mondván, hogy a halál témája nem gyereknek való. Sokkal többet árt, és akár a szülő-gyerek bizalom megingásával is járhat, ha a gyerek nem az édesanyjától vagy édesapjától hall a halálról, hanem például egy olyan közösségben, ahol gyerekek veszik körül.