A katasztrófa számos dologra megtanította az Amerikában élő holland nőt, aki a tragédia után, melyben vőlegényét is elvesztette, sok mindent átértékelt. Annette vőlegényével nyaralt éppen, amikor gépük lezuhant, és rajta kívül mindenki meghalt. Az asszony a tragédia után három évtizeddel számolt be először arról, hogyan változtatta meg a trauma az életét.
A nő fel sem akart szállni a gépre
A kereskedőként dolgozó Annette Herfkens és bankár vőlegénye, Willem van der Pas már 13 éve éltek együtt, amikor repülőjegyet váltottak Ho Si Minh-városból a vietnámi tengerpartra tartó járatra. Az ezt megelőző fél évben a világ számos országában dolgoztak, és a kimerítő munka után romantikus kikapcsolódásra vágytak. A gép, amivel utaztak, kicsi volt, mindössze 25 utas és hatfős személyzet utazott rajta. Miután Herfkens klausztrofóbiás, kezdetben nem is akart beszállni, de kedvese megnyugtatta, és arra kérte, ne aggódjon, hiszen az út mindössze csak 20 perc lesz. Ennek ellenére az út időtartama épp a duplája lett, és a gép a negyvenedik percben kezdett el meredeken zuhanni.
Az asszony visszaemlékezése szerint szerelme ekkor ránézett, és azt mondta idegesen: „Ez nem tetszik nekem”, majd a gép lezuhant. Mindeközben a férfi görcsösen szorította menyasszonya kezét, aki ezután csak arra emlékszik, hogy minden elsötétült.
Egyedül a dzsungelben
Mint utólag kiderült, a gép egy hegygerincnek csapódott. Amikor Herfkens magához tért, a vietnámi dzsungel hangjaira eszmélt, és még mindig a repülőgépben feküdt, testére egy idegen holttest nehezedett. Vőlegényét egy kicsit arrébb, mosollyal az arcán, de holtan pillantotta meg. Annette kétségbeesése gyorsan ösztönös reakcióra váltott.
Tudta, két lehetősége van, vagy harcol, vagy menekül. Ő az utóbbit választotta.
Azt érzékelte és felfogta, hogy kint van a dzsungelben, ám a katasztrófával kapcsolatban máig nem emlékszik semmire, ahogy azt sem tudja, hogyan jutott ki a repülőből. A látványra foszlányokban emlékszik, és az őt körülvevő szagokat nehezen tudta csak elfelejteni.
A 30 éve történt tragédiáról ma már olyan tényszerűen mesél, mintha nem is vele történt volna meg. Annette szerint mindez csupán önvédelem számára, hiszen elviselhetetlen fájdalmat kellett átélnie. Egyrészt lelkileg, hiszen elvesztette a vőlegényét, másrészt fizikailag. A balesetben 12 csonttörést szenvedett, egyebek között eltört a csípője, a térde, az állkapcsa, valamint az egyik tüdeje is összeesett. Ennek ellenére összeszedte magát, és becslése szerint biztosan kúszott legalább 30 métert, hogy kijusson a roncsból.
El kell fogadni azt, ami van
A katasztrófát követő, dzsungelben eltöltött nyolc napra azonban élénken emlékszik Herfkens. Élénken élnek benne túlélőtársainak lassan elhallgató nyögései és kiáltásai, valamint az, hogy falevelek veszik körül. Zöld és aranyszínű, harmattól csillogó, napsütötte levelek. Herfkens igyekezett újra és újra csak ezek színére, mozgására, a leveleken átszűrődő fényre koncentrálni, hogy elterelje figyelmét a mellette lévő haldoklókról.
„Ha elfogadod azt, hogy valami nincs, akkor meglátod azt, ami van” – mondja, hozzátéve: „Miután elfogadtam, hogy nem vagyok a vőlegényemmel a tengerparton, képes voltam meglátni a dzsungel szépségét.”
Herfkens a repülőroncs és a számos halott ellenére igyekezett gyönyörűnek látni, és nem félni a dzsungeltől. Állítja, hogy három évtizede ezt a „biztonságos helyet” keresi az elméjében, ahová visszatérhet akkor, amikor stresszes vagy egyéb nehéz érzelmi helyzetben van, vagy amikor meditálni szeretne.
De hogyan lehet, hogy épp az a hely lett a menedéke, ahol az egész élete összeomlott?
Csak a pillanatra koncentrált
Herfkens dzsungelhez való viszonyának ilyenné alakulása közvetlenül a balesetet követő órákban kezdődött. Miközben sérülten és szomjasan feküdt, és arra várt, hogy megmentsék, a munkahelyére és a kötvénypiacokra gondolt. A madridi Santandernek dolgozott, és ő volt az egyetlen nő a tőzsdeparketten. De eszébe jutott az édesanyja is, aki Hágában élt. És bár se ennivalója, se vize nem volt, Herfkensnek eszébe sem jutott, hogy meg fog halni, bízott benne, hogy meg fogják találni.
Módszere egyszerűnek tűnik: igyekezett csak az adott pillanatra figyelni, és nem azon gondolkodott, mi lesz majd, ha jön egy tigris, vagy ha meghal.
Úgy gondolta, ezekkel majd akkor kell foglalkoznia, ha eljön az ideje. Pillanatról pillanatra élt a saját tapasztalataiban, éber figyelemmel, ahogyan a mindfulness gyakorlói is.
Ezt a tudatos éberséget bizonyos tekintetben Herfkens annak köszönheti, hogy a testére figyelt. Amikor néhány nap múlva a mellette ülő férfi meghalt, rájött, hogy egyedül van a dzsungelben, és bepánikolt. Félelmét csak fokozta, hogy összeesett tüdeje miatt nehezen kapott levegőt. De miután tudatosan kellett figyelnie arra, hogy lélegezzen, minden lélegzetvétellel visszatért a pillanatba, a mostba.
A kezeletlen figyelemzavar segítette életben maradni
Herfkens, aki ma már motivációs trénerként dolgozik, gyakran gondolkodott azon, mi tette lehetővé, hogy túlélje a repülőgép-szerencsétlenséget. Végül arra jutott, hogy saját életkörülményei is hozzásegítették és felvértezték.
„Én voltam a legkisebb gyerek a családban, így sok szeretetet kaptam, de korán magamra lettem utalva. Nem voltak szüleim, akik megmondták volna, mit kell tennem és éreznem, így kialakultak bennem az ösztönök” – emlékszik vissza Annette, aki úgy véli, hogy valószínűleg figyelemzavarral küzd, és ha most gyerek lenne, biztosan diagnosztizálnák nála a neurológiai természetű veleszületett vagy fejlődési rendellenességet.
Mint mondja, felnőttként vakmerő és feledékeny volt, és rendszeresen eltévedt, de megtanult „leleményesnek és elbűvölőnek” lenni, és úgy gondolja, hogy ha gyógyszeres kezelést kapott volna gyerekkorában a figyelemzavar ellen, soha nem fejlődtek volna ki azok a tulajdonságok, amelyekkel túlélte a dzsungelt.
Az asszony később szakkönyvekből tudta meg, hogy a dzsungelben tanúsított ösztönössége tankönyvekben megírt és szakértők által javasolt cselekedet volt.
Évekkel később Herfkens megházasodott, New Yorkba költözött, és két gyermeke született. A vele történtekről filmet is készített és könyvet is írt, de rájött, nem szeretné, ha csak róla szólnának mindezek. Azokról az emberekről is szeretett volna írni, akik segítettek neki, a baleset áldozatairól és a fiáról.
„Elmentem Hollywoodba, és azt mondták: Mindennek rólad kell szólnia” – mondja. Ez ellentétes volt azokkal a tulajdonságokkal, amelyek megmentették az asszonyt: „Valóban azt gondolom, hogy azért maradtam életben, mert képes voltan önzetlenül túllépni magamon. Amikor túllépsz a kis éneden, munkára készteted az ösztöneidet, majd kapcsolatba lépsz másokkal, és így eléred a célodat.”
Nem léphetünk csak egyszerűen túl a fájdalmunkon
Amikor fiánál kétéves korában autizmust diagnosztizáltak, szintén hasznosnak találta a dzsungelben tanultakat. Herfkenst leforrázta a hír, miután elolvasta néhány ember tapasztalatát az autizmussal kapcsolatban, az agresszióról, valamint arról, hogy soha nem fog tudni kapcsolódni a gyermekéhez.
A diagnózist gyászként élete meg.
Mindeközben kapcsolatba lépett más szülőkkel, akiknek szintén autista gyermekeik voltak, és lassan kezdte másképp látni az őt körülvevő világot. Észrevette, hogy vannak önkéntes segítők, megtanulta, hogy a fogyatékossággal hogyan lehet együtt élni.
Annette Herfkens azt vallja, erőfeszítésekre van szükség a veszteség tényleges elfogadásához. Sokkal könnyebb úgy tenni, mintha nem történt volna meg a baj. Ez a viselkedési forma nagyon emberi még akkori is, ha valaki gyászol.
A „gyógyulást”, az elfogadást azonban jelentősen megnehezíti, ha nem érezzük át, nem éljük meg, nem vagyunk tudatában annak, ami történt. Hibát követünk el, ha csak túl akarunk lépni mindazon, ami fájdalmat okoz.
Herfkens számára a túlélés egy folyamat, melynek része az is, hogy a mai napig nem akarja kitörölni az emlékeiből egykori vőlegényét és a repülőgép-szerencsétlenség után a dzsungelben történteket sem.
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
