A Várra sűrű köd ereszkedett. Olyan így, a fehér fátyol mögül elősejlő tornyaival, kupolájával, mint valami elhagyatott égi palota.
Két alak gyalogol át a macskaköves utcák között megülő csenden: egy elegáns, középkorú férfi és egy húszas évei elején járó, szőke lány. Szorosan egymás mellett sétálnak, de a kezük, a válluk nem ér össze. A férfi Berzsenyiről beszél, átéléssel, gesztikulálva, a lány minden szavát issza.
– És azt tudta, Ágnes – kezd egy újabb gondolatmenetbe, és megáll, hogy a lány szemébe tudjon nézni, de elakad a szava, éppen csak egy pillanatra – ahogyan a lány is éppen csak egy pillanatra feledkezett meg magáról –, és Antal számára nyilvánvalóvá vált, amit addig csak sejtett.
Aztán mennek is tovább, és Berzsenyiről beszélgetnek, mert mindketten tudják, hogy a szerelemnél sokkal fontosabb a költészet.
Költőnő magassarkúban
Nemes Nagy Ágnes húszéves volt, amikor kétévnyi költői szárnybontogatás után eldöntötte, hogy kikéri egy tapasztalt művész véleményét a verseiről. Mivel a Nyugatba félt elküldeni a szerzeményeit, egy számára szimpatikus szakmabelihez fordult: levelet írt Szerb Antalnak. „Ami nekem nem volt egyszerű, nem voltam versküldős fajta – vallotta be egy interjúban. – Neki azért mertem elküldeni a verseimet, mert nem féltem tőle. Ifjúi fejemmel azt hittem, hogy az írók olyanok, mint az írásaik. Szerb Antalnál ez a csacska-naiv feltételezés bevált. Csakugyan olyan volt: kedves, természetes, csupa szellemesség. Nem ragaszkodott hozzá, hogy szobrot álljon a fiatalok előtt, mint nagyember, »kisképű« volt.”
A válasz nem váratott sokáig magára, Szerb Antal tehetségesnek találta Ágnest, és arra biztatta, hogy folytassa tovább az írást: „Kedves Kolléganő, bevallom, gyakran szoktam verseket kapni ismeretlentől és rendszerint nagy zavarban vagyok, hogy mit válaszoljak nekik. Annál nagyobb örömöm, hogy most végre egyszer őszintén és kertelés nélkül ezt írhatom: A versei jók (...)”. Az író szívesen felkarolta a fiatal lányt, hamarosan megejtették az első találkájukat is. Ágnes szeretett volna csinosan megjelenni a férfi előtt, ezért szép ruhába és magassarkúba bújt, de hamar rájött, hogy Szerb Antalt nem érdekli, mit visel, mi több, a magas sarok kifejezetten haszontalannak bizonyult.
Az író ugyanis séta közben beszélgetett vele azon a bizonyos első találkozáson, és az azt követő alkalmakon is. Bebarangolták a várost, néha beültek egy kávéházba vagy egy kiskocsmába, és közben az irodalomról társalogtak. Szerb Antal megismertette Ágnessel az olvasásra érdemes külföldi kortársakat és megszerettetett vele olyan klasszikus költőket, mint Berzsenyi Dániel. „Ha ő beszélt róluk, akkor a kétezer éves nagyságok leszálltak dögletesen nehéz talapzataikról, és elkezdtek sétálni a Böszörményi úton, vagy bementek egy eszpresszóba – emlékezett vissza Nemes Nagy Ágnes. – Ezzel hatott ő olyan erősen az akkori fiatalságra, anélkül, hogy tudtuk volna, hogy milyen ritka, nagy képesség az irodalomtörténeti feltámasztó képesség. Ilyen módon támasztotta ő fel nekem Berzsenyit. Nem mintha nem tiszteltem volna Berzsenyit, de úgy távolról, úgy bágyadt tekintettel. De ha Szerb Antal kezdett beszélni róla, egyszerre csak kiderült, hogy akár kezet is foghatnánk vele, és főleg közelről hallhatom meg a szavait.”
A mester és a tanítvány
Az író mesterként karolta fel fiatal tanítványát. Nyári Krisztián feltételezése szerint azonban Ágnes többet, plátói szerelmet érzett a nős, negyvenkét éves Szerb Antal iránt, de szellemi kapcsolatukat sokkal többre értékelte, mint bármi mást.
„Mindig is boldog szerelemben kívántam élni, békés, nyugodt, extatikus, eltéphetetlen kötelékben – hogy azzal foglalkozhassam, ami a dolgom volna” – jegyezte fel.
„A boldog szerelem létfeltétel és munkafeltétel, mint a kenyér, a toll, a szabadság. A boldogtalan szerelem nem szakmám. Ki nem állhatom az úgynevezett szerelmi bonyodalmakat. Ki nem állhatom azokat a lelki finomságokat, hogy az egyik szereti a másikat, de mégsem szereti; hogy a másik nem szereti; hogy nem szereti, de mégis; és így tovább.”
Nemsokára ez a fajta boldog szerelem is megjelent az életében. Ekkoriban ismerkedett meg az irodalomkedvelő jogásszal, Lengyel Balázzsal, aki udvarolni kezdett a feltűnő szépségű lánynak. Ágnes eleinte ki nem állhatta, hogy a huszonnégy éves fiú sokkal inkább külső értékeiért, mintsem tehetségéért rajong iránta. A randevúk mégis meghozták a gyümölcsüket. 1944 áprilisában összeházasodtak.
Az esküvő után Nemes Nagy Ágnes és Szerb Antal továbbra is szoros barátságban maradtak, és ha telefonon beszéltek, az író azzal ugratta tanítványát, hogy ha férje féltékenykedne, hívja őt Marikának. A találkozóik azonban véget értek: Szerb Antalt behívták munkaszolgálatra. Ágnes felajánlotta, hogy elbújtatják Margit körúti lakásukban és hamis igazolványt készíttetnek neki, de néhány ismerőse meggyőzte róla, hogy kisebb kockázattal jár vállalni a munkaszolgálatot, mint bujdosni.
Szerb Antal végül bevonult. Ágnes meglátogatta őt a Nürnberg utcában és leveleztek – természetesen irodalomról. Az író utolsó levelében arra kérte őt, hogy menjenek el hozzá Balázzsal, de a századát még aznap Fertőrákosra, majd Balfra vezényelték, ahol őrei 1945. január 27-én agyonverték.
A háború után több mint egy évtizeddel Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs útjai szétváltak, 1958-ban aláírták a válási papírokat, de életük végéig jó barátok maradtak. Ágnesnek nem volt több komoly kapcsolata. Egy alkalommal, amikor Jeruzsálemben járt egy írókonferencián, kollégáival meglátogatta a siratófalat. A jelenetre Székely Magda költőnő így emlékezett vissza egy beszélgetésben: „ott állunk úgy, ahogy kívánja is az ember a falat megérinteni tenyérrel és homlokkal is a rettenetes őskövet, az európai kultúra kezdeteinek talapzatát – egyszer csak Nemes Nagy Ágnes azt kérdezi (tőlem!) – »Megérinthetem?« – Mármint, hogy megérinthetné ő is? – Hát hogyne! – És akkor Ágnes azt mondja nekem: tudod, Szerb Antal helyett és Halász Gábor helyett is. – És elsírta magát, miközben a falat megérintette.”
