Óvónőnek készültél, de gyerekek helyett felnőtt közönséged van. Ez áll hozzád közelebb?
Igazából fuvolistának készültem, a szüleim is erre orientáltak, de nem akartam sokat gyakorolni. Jobban vonzott a könnyűzene, így esett az óvónőképzőre a választás, mert ott nagyobb óraszámban oktattak éneket. Ráadásul Kapuváron laktunk és arrafelé van is ilyen iskola. A baj csak a gyakorlatban volt, én is óvodás lettem a gyerekek mellett, és éreztem, hogy ez így nem az igazi. Ezért alakult úgy, hogy utána az ének-karvezetői szakra mentem. A karvezetés eggyel nehezebb volt, mint a többi ének szakpár, így ezt az akadályt örömmel vettem. Aztán felvettek a Kőbányai Zenei Stúdióba is, ahová teljesen poénból mentem felvételizni, hát így azt is elvégeztem.
Ez egy kis magyar betegség, hogy legyen egy papírod, de mire mész vele?
A zenekarozás mellett többször is elvállaltam zenei képzéseket, mint tanár, és azért ott tudtam kamatoztatni a tanultakat. Maga a tanári pálya nem elégített volna ki sosem.
Az előadói pályán nagyon kevés a női szereplő, nehezebb vagy férfiasabb karaktert kíván ez a feladat?
Kevesen vagyunk csajok, ez tény. Hála istennek, képzeld el, ha tele lenne a pálya nőkkel, meg is lennék szeppenve. (nevet) Ehhez a szakmához nem elég a tehetség, meg a rátermettség. Kell egy plusz faktor is, ami vagy benned van vagy nincs. Tudnod kell, hogy előadó vagy, meg kell érni arra a szintre, mikor bevállalod, hogy igenis van színpadi jelenléted, és el is kezded használni, építeni. A kiállás, a színpadon létezés is őszinte állapot, az is belőlem jön, de ez egy olyan koncentrált jelenlét, amiben nem csak a nézők felé érzek felelősséget, hanem a színpadon mellettem álló zenészek felé is.
Bevállalós vagy?
Be merem vállalni a zenémet, és általában azt is nagyon tudom, mit akarok. Pont a Nemjuci hozta ki belőlem, hogy merjek harcolni a zenekaromért. Itt lettem énekes mellett zenekarvezető is. Felvállalom a produkciónkat, és ehhez félig férfinak is kell lenni. Közben otthon meg ugyanolyan krumplibogár vagyok, mint a legtöbb nő; mosogatok, főzök és soha nem látott otthoni kényelmes cuccokban mozgok.
Min múlik, hogy valaki a színpadi sikítozást és az otthoni tüsténkedést a helyén tudja kezelni?
Ez csak neveltetés kérdése, ennek köszönhetem azt, hogy az maradtam, aki voltam. Ugyanolyan vidéki a mentalitásom, mint gyerekkoromban. Édesanyámék a mai napig a kislányukként kezelnek. Ha látom őket, vagy a tesómékat, akkor hogy emelném én előre magam, csak azért mert előadó vagyok? Klippet is forgattunk erről a szituációról, ahol egy hétköznapi varrónő életébe helyezkedek bele. Hiba lenne, ha előbbre helyezném a zenei dolgokat, mint bármi mást.
A magánéleted is ugyanolyan elfogadó, mint amilyen te vagy?
A mi szakmánk nehézségei egyszerűen csak másfélék, ezt nem könnyű megértetni olyanokkal, akik nem ebben élnek. Mert nekem minden nap, minden pillanatban összeszedetten kell kiállnom, közszereplőként vállalnom kell magamat, még akkor is, ha más ilyenkor épp elbújna a világ elől. Ünnepeltetni sem mindig van kedved magad. Ez nem panasz, hanem csak egy feladat, amit meg kell tanulni kezelni. Otthon hétköznapi vagy, a színpadom meg sikítoznak, nagyon másfajta élet ez. Talán kicsit skizoid állapot.
Rajongóid vannak, de te is tudsz rajongani?
Zenészként is szeretek rajongóvá válni. A Szigeten a Nagyszínpad előtt többször megéltem már én is, hogy a fellépő annyira magával ragadott, hogy egyből duettet szerettem volna vele énekelni és hozzá menni feleségül. Ezért pontosan tudom, mi történik a rajongóink lelkében. Akkora vonzás a színpad, annyira elvarázsol, hogy értem az ő érzéseiket, hiszen én magam is megélem ezt más zenészek kapcsán. Hát ha még jó pasi is az illető...
Te magad is csináltál kulturális interjúkat a tévében, miért hagytad abba?
Az Anima után tényleg egy teljesen más szakasz következett, jött a tévé, és gondoltam, miért ne? Igazából az zavart benne a legjobban, hogy úgy érezem, kezdem megtanulni a szakmát. Úgy estek ki a számból a Jó estét kívánok, Németh Juci vagyok... kezdések, hogy magamat hallva még el is csodálkoztam, milyen modoros. A saját hangom lett tévés. A The Hives-t interjúztam - akkoriban pont őket hallgattam rengeteget – kérdezgettem az énekest meg a dobost, és arra gondoltam, hogy atyaég, ők engem tévésnek néznek, pedig én is zenész vagyok. Toporzékoltam. És akkor megfogadtam, hogy vége. Nagyjából egy időben szűnt meg a kedvem is meg a műsor is, így hát nem maradt bennem tüske.
Utána jött a Nemjuci. Tudatosan építetted fel a zenekarod?
Harminc lettem és úgy éreztem, hogy még nem éltem külföldön, és ezt nem szabad kihagyni. Spontán kitaláltam egy időpontot, és kimentem Londonba három hónapra. Nem tudtam még azt sem, hol fogok lakni. Véletlenül alakult úgy, hogy egy barátnőm beajánlott a Rémember dobosához (Szabó Áron Vasaló – a szerk.), aki hihetetlen módon pont erre a három hónapra jött haza és megürült a szobája. Volt egy hét átfedésben, amikor mindketten kint voltunk, így ismerkedtünk meg. Láttam őket koncerten is, mert még előtte sosem. Faragó Tomival, a gitárosunkkal jártam el koncertekre kint, őt is Londonból ismerem. Matyiőt pedig már itthon az Áron ajánlotta be. Pont a dolgok spontaneitásában volt egy olyan erő, amit nem lehetett a véletlenre fogni.
A számaitok is egy kivételével angolul szólalnak meg. Ezt is London hozta így?
Nem, egészen egyszerűen csak mi mindannyian angol zenéken nőttünk fel. A faterom egész életemben Stonest, Kinks-et, Trugs-ot, T-REX-et nyomott a család fülébe. Ráadásul az angol nyelv sokkal autentikusabb ilyesfajta zenére, és ritmikailag az én fülem erre van ráállva. Belőlem nem jön magyarul a zene, nekem ez a fajta rockzene nem is passzol másként. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretek másféle zenéket, csak én az egyértelműen jövő dolgokat tudom hitelesen működtetni. Ebben a műfajban is lehet érezni, ha megszületik egy szám, hogy sláger lesz - mint a Runaway -, de nem azért készülnek a számok, hogy slágerek legyenek. Nincs túlgondolva, túlszerepelve a zenénk, a zenekarunk.
A Budapest Bárban egészen másfajta jelenléted van, ott inkább vagy díva, mint rockzenész.
A Budapest Bárban sokan állunk egy színpadon, mindenki megtalálta benne a maga karakterét. A Nemjuciban zenekarvezetőként meg én vagyok a faltörő kos. Én vagyok a spirituális megérző, és abból általában elég markánsan tudom, megérzem, mit szeretnék csinálni. Talán azért alakult ez így, mert koncepciókat jobban egyben látok, de ettől még a srácok is hozzáadják a magukét. Közösen alakítjuk ki a végleges formát, de kell, hogy a végére valaki tegyen egy pontot. Ez általában én vagyok. Van olyan dolog, amit nem feltétlen én szeretnék, hanem valaki más, de másban meg ők engednek. Vezetővel ellátott demokrácia van. Különben lehetnénk mi a Juci és a fiúk, de itt nem ez működik. Aki a Budapest Bár kapcsán ismer meg és eljön Nemjucira, azok elsőre biztos meglepődnek a rockzenénken, és biztos keresik azt a kedves lányt, aki azt énekli, hogy Hol van az ibolya, de igazából mindegyik én vagyok.
Fotó: Balogh Gábor
