Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A félelem olyannyira növekvő arányban van jelen a tömegmédiában, hogy lassan azt sem tudjuk, valóban a saját belső félelmeinkkel állunk-e szemben, vagy csupán a média gerjeszti bennünk a feszültséget. Újabban a politika is hajlamos retorikai eszközként használni a félelmet. A Trafóban e témában láthatunk mozgóképes kiállítást.
A Trafó Galéria február 27-ig látható kiállítása a sokat sejtető Félelem a fekete dobozban címet viseli, ám az esetleges várakozásokkal ellentétben nem annyira a félelem olykor bizsergető, pozitív oldalát, hanem annak társadalmi, manipulatív vonatkozásait járja körül.
A félelem százada
Nem túlzás, ha azt állítjuk: a félelem mostanra a világ egyik leghatékonyabb és legveszélyesebb mozgatórugójává nőtte ki magát, és nem csak abban az értelemben, hogy az életét és szeretteit féltő ember olykor bármire képes. „A félelem századaként” emlegetett XX. század első felében lezajlott, az egész világra hatást gyakorolt háborúk és katasztrófák végérvényesen megváltoztatták az ember alapvetően pozitív hozzáállását, boldogulásba vetett hitét.
Az emberiségben jelenleg is szüntelenül munkáló veszélyérzet állandó elemei a háborútól, gazdasági krízistől és a környezetszennyezéstől való rettegés, a tömegpusztító fegyverek és a terrorizmus mellett pedig örök gyomorgörcs forrása a drasztikus szociális változásoktól való félelem is. Bár a helyzet sok esetben valóban nem túl rózsás, kétségtelen, hogy a Földön futótűzként terjedő rémhírek a tömegmédiának és az internetnek köszönhetően eljutnak olyan helyekre is, ahol a látottak a kelleténél nagyobb feszültséget generálnak és sokszor következményekkel is járnak.
Intézményesített félelem?
A Trafó Galéria ajánlójában a neves dokumentumfilmest, Adam Curtis-t idézi, aki azt állítja: napjainkban egy olyan radikális fordulat következett be a politikában, amely intézményesíti a félelmet. „Korunk politikusai már nem egy szebb jövő ígéretét és vízióját kínálják szavazóiknak, hanem ennek hiányában csupán azt ígérik, hogy megvédik őket a lehetséges legborzasztóbb fenyegetésektől és rémálmoktól. A félelem politikai eszközként való ilyetén használata azonban alááshatja a racionális döntésképességbe vetett hitünket”.
A félelem hálás, de cseppet sem könnyed témája ráadásul nem szokványos köntösben jelenik meg a kiállítótérben: a kiállítás alapját ugyanis a németországi Halle-ban megrendezett filmes seregszemle, a Werkleitz Fesztivál tavalyi anyaga szolgáltatja. A félelmet fókuszba állító filmanyag az Angst hat große Augen – azaz: „A félelemnek nagy szemei vannak” – címet viselte, ami egyébként egy ősi szólás – tudtuk meg a kiállítás egyik kurátorától, Molnár Edittől. Férjével, a szintén kurátorként közreműködő Marcel Schwierinnel most először dolgoztak együtt.
A félelemre is lehet kritikusan tekinteni
Kérdésünkre, hogy miért érezték égető szükségét a filmanyag kiállítótérbe helyezésének, Molnár Edit elmondta: az 50 filmből álló anyag megtekintése után úgy gondolta, nagyon fontos lenne egy ilyen, a félelmet, illetve a társadalmi félelmeink kérdéseit körüljáró projektet elhozni Magyarországra.
„Rettenetesen politikusan fog hangzani, de azt szeretném, hogyha úgy hangozna: egy olyan félelemmel átitatott, és félelem generálásával operáló politikai retorika mellett és egy ilyen közéletben, ami ma Magyarországon van, nagyon fontos, hogy legyen egy olyan projekt, amely a félelmet szofisztikáltan, kritikusan közelíti meg. Akár azt is belátva, hogy a félelem generálható, instrumentalizálható és nem feltétlenül minden félelmünk csak ösztönösen létezik, hanem tanulható is” – mondta. Szerinte, hogyha a félelmeinken túl tudunk jutni és tudunk rájuk reflektálni, sokkal egyszerűbb racionális érvek alapján működő párbeszédet folytatni és úgy gondolkodni arról, hogy milyen társadalomban is szeretnénk együtt élni.
Fehér kockából fekete doboz
A kiállítás megrendezésének másik inspirálója annak a kísérletnek a lehetősége volt, hogy egy filmfesztivál mozgóképes anyagát egy galéria tereire adaptálják. Egy filmfesztivál esetében akármennyire is jól sikerült a válogatás, az adott szelekció abban a formában az eseménysorozat végeztével már nem megközelíthető többé – így elkezdtek azon gondolkodni, hogy milyen érdekes, hogy a '90-es évektől a mozgókép egyre hangsúlyosabban jelenik meg a kiállítóterekben. Ezért is kísérelték meg azt, hogy kizárólag mozgóképes alkotásokat – az eredeti 50-ből 13 darabot – helyeznek a galéria tereibe, ami azzal jár, hogy a „fehér kocka” (white cube), azaz a kiállítótér fekete dobozzá (black box), villogó képek sötét kamrájává alakul.
A válogatásban többek közt klasszikus dokumentumfilmek, reklámok és kísérleti filmek is helyet kaptak, az anyag egésze pedig jócskán kihívás elé állítja a nézőket, hiszen összesen 2,5 órányi filmidővel állunk szemben. „Ezt nem csak úgy lehet értelmezni, mint egy kényszert, ami arra szorítja a nézőt, hogy passzív befogadóként egyik tévéről a másikra vándoroljon. Ez egy kreatív helyzetként is felfogható, hiszen a néző kiválaszthatja, hogy mely filmeket és milyen sorrendben akarja végignézni – annak ellenére, hogy ezek szoros narratíva szerint vannak összerendezve” – mutatott rá a látogató szabadságára a kurátor.
A február 27-ig megtekinthető kiállításon többek közt Roy Andersson, Martin Brand, Paul Harrison, John Wood, Leopold Kessler, Theo Ligthart, Anne Robertson és Jay Rosenblatt filmjeit láthatjuk.
