Mikor művészek, civilek, zenekarok, akárkik fogyatékos emberekkel dolgoznak, mindig elhangzik, elsősorban adni szerettek volna, de közben rájöttek, valójában ők kaptak. Elgondolkodtál már azon, hogy te mennyire vagy normális, van-e lelki értelemben vett fogyatékosságod?
Igen, azt hiszem, mindannyian fogyatékosak vagyunk. A különbség csak annyi, hogy az a fogyaték, amivel mi élünk, nem olyan mértékű, mint az övéké. Vannak olyan fogyatékok, amiket sokkal nehezebb észrevenni, de nagyobb bajt okoznak a társadalomnak, ilyenek például a tömeggyilkosok. A fogyatékosságnak rengeteg formája van, azt gondolom erről a csoportról – Nemadomfel együttes -, amit a Jóisten az egyik kezével elvett, azt a másikkal kárpótolta. Ezek az emberek rengeteg olyan dolgot tudnak, amit a mai értelemben vett normális emberek már nem.
Mire gondolsz?
A társadalmi értelemben vett fogyatékosoknak van egyfajta szereptelensége. Nagyon jó a humoruk, olyan lelkesedéssel, nyitottsággal közelednek egy másik emberhez, ahogy egy normális ember már nem tud. Sokkal jobbak nálunk. Amit gyerekkorunkban még tudunk, azt ők sokkal jobban megtartották. Az átlagos felnőttek ezt elvesztik, és helyette kialakulnak különböző szerepek, manipulációs stratégiák, mindenféle olyan dolog, amellyel az életben előrébb kerülhetnek. Náluk ez nincs jelen.
A te fogyatékosságaid milyen természetűek?
Szerintem nekem olyan emberi fogyatékosságaim vannak, amik inkább állapotokban, hangulatokban tükröződnek. Voltam már annyira rossz állapotban, hogy szinte nem tudtam élni, holott egy harmincéves felnőtt voltam, külsőleg, látszólag egészséges, de a fejem meg volt zavarodva. A függőségem olyan károkat okozott a saját rendszeremen belül, hogy gyakorlatilag élhetetlenné tettem az életemet. Ilyen tekintetben egy picit át tudom érezni, milyen egy adott világban, adott rendszeren belül magatehetetlen állapotba kerülni. Én a fogyatékosságaimtól lehetőséget kaptam.
Milyen lehetőséget?
Hogy jobb emberré válhatok, ha dolgozom rajta.
És élsz a lehetőséggel?
Persze, muszáj. Azt gondolom, kétféle út van: az egyik az véges, és nem vezet sehova. A másik tartogat meglepetéseket, bár sokkal nehezebbnek tűnik, de érdemes azt választani.
Az, hogy egy Quimby számot énekeltek a X-Faktorban, azt jelenti, a zenekar már ismert és elismert Magyarországon. Hozzá lehet szokni ehhez egy alternatív rockegyüttesként definiált zenekarnak?
Egy zenekarnak állandóan változik az élete. A mi olvasatunkban ez egy természetes folyamat. Nagyjából tudjuk honnan jöttünk. Minden egyes lépcsőt körbejártunk, nagyon sokat dolgoztunk, rengeteg energiát és időt fektettünk be, lelkesedést nem kímélve. Így mi folyamatában éltük meg, soha nem éreztük, hogy hú, most hirtelen népszerűvé váltunk. Sokat kellett küzdenünk, olyan dolgokat bevállalni, amit sokan nem vállaltak be. Szép lassan feljöttünk, és ide fejlődött a dolog. Volt időnk megszokni. Olyan ez, mint belenézni a tükörbe: nem veszed észre, hogy öregebb vagy, mint tegnap. Így volt a mi életünkben is: nagyon-nagyon lassan, fokozatosan jöttünk fel.
Akkor sem túl gyakori, hogy egy zenekar frontembere a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét kapja meg.
Akkor kaptam, amikor már milliószor kitüntetett a közönség, a szakma. Mindenféle díjakat kaptunk, utolsóként jött az állami kitüntetés, ami akkor már annyira nem lepett meg minket. Annál is inkább, mert ez csak nekünk furcsa, hiszen az akkor huszonévesekből álló Beatlest a királynő kitüntette. Az Illést a magyar állam a feloszlásuk után húsz évvel díjazta. Igazából azért örülök, hogy kortárs, még működő embereket tüntetnek ki, mert akkor a jelenükkel is tudunk foglalkozni. Amúgy nem ajzott fel a kitüntetés, de jól esett, mert ez olyan, amit az ember a szüleinek odaadhat vagy megmutathat a rokonainak. Egyébként, amikor dolgozom, akkor érzem magam élőlénynek. Amikor hangszerhez nyúlok, bizsergek, érzem, hogy fel vagyok spanolva.
Mennyire tud konstans lenni ez az állapot?
Vannak olyan hullámok, amikor telítődök, és nem vágyom semmire. Van olyan, amikor szívesen válok szivaccsá, szívesen járok mindenhova, koncertekre, színházba, bambulom a természetet, és vannak olyan időszakok, amikor beborulok egy kis burokba és nyomom ki magamból azt, ami ért. Nekem az a furcsa, amikor légüres térbe kerülök, olyankor nem nagyon érint meg semmi, nem játszom. Ha egy-két napig úgy vagyok, akkor furcsán érzem magam, motiválatlan leszek, de ha elkezdek csinálni valamit, akkor sokkal jobb lesz minden.
Megijeszt az üresség?
Inkább az van, hogy sokáig nem tudok benne lenni. Néha egy-egy pillanatra jó. Kétféle üresség van, az egyik nagyon kellemes, olyan, mint amiről a buddhisták beszélnek. De van az ijesztő üresség, amikor az ember úgy érzi, nem jó értelemben válik átlátszóvá, magyarán, semmilyen lesz. Ez a fajta üresség együtt jár egyfajta levert hangulattal, motiválatlansággal. Engem a motiválatlanság része rémiszt meg a legjobban. Nagyon sokszor rájövök: ezt belül kell rendezni, nem a külső környezettől várni, hogy valami történjen. Magamban kell átfordítani, átkapcsolni valamit.
Ma már át tudod kapcsolni?
Igen. Mikor zömében még ösztönösebb lények vagyunk, nagyon furcsa helyzetek jöhetnek létre, ezekkel nem is tudunk mit kezdeni. Ilyen például, amikor elmúlik a szerelem, amikor valami érdekel minket, de a következő pillanatban már nem. Ma már az érdeklődést tudatosan újra és újra tudom generálni. Fordítva gondolkodok: előbb lépek, később pedig meglátom, hogy érzem magam egy adott helyzetben. Ha rosszul érzem magam, és nincs kedvem megölelni egy embert, akkor arra gondolok, mi lenne, ha megölelném, és majd kiderül, jobban érzem-e magam tőle vagy sem. Ha nem nagyon jön az alkotás dolog, akkor elkezdem csinálni, eltelik egy óra, homályosabbá válik a külvilág, és egyre jobban beszippant az, amit csinálok. Egy idő után azt érzem, már élvezem is, amit csinálok. Az elején be kell rúgni az ajtót, be kell menni abba a világba, ahova vágyódunk. Eztán lesz, ami lesz.
