Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Minden tévhittel ellentétben sokkal könnyebb a nőkkel próbálni – mondta Börcsök Enikő a Vígszínház nyolc női szereplőt felvonultató, fürdőben játszódó októberi premierje kapcsán. A színésznővel a saját ötletéből született, az autizmussal foglalkozó monodrámáról és a színészlét velejáróiról beszélgettünk.
Nemrég volt a bemutatója az autista szerzők könyveiből összeállt Nemsenkilény című darabnak a Trafóban, a te főszerepléseddel. Ez – ha jól sejtem – nem egyszerűen egy monodráma számodra a sok közül, hiszen te magad hoztad létre alkotótársak segítségével. Elégedett vagy a végeredménnyel?
A végeredmény szerintem még messze van. Most ott tartunk, ahol kell. Gondolom, körülbelül 10 előadás múlva már könnyebb lesz. Annyiban elégedett vagyok, hogy tulajdonképpen a célját elérte: azt, hogy nagyon sok embert megérintett, akik eddig látták, és ez nagyon nagy öröm.
Egy interjúban azt mondtad, hogy reméled, az előadás gondolatokat indít el az emberekben, a bemutatón, a tapsrendnél pedig könnyeket láttam a szemedben. Ez az afölötti öröm jele volt, hogy sikerült valamit elindítanod, vagy csak a jól sikerült előadásnak szólt?
Inkább az utóbbi, és az a rettenetes stressz is benne volt, amit a bemutató napjáig végigéltem. Ez egy nagyon hosszú időszak volt, mert nagyon régóta meg akartam ezt csinálni. Nehéz körülmények közt indult, hogy úgy mondjam - most ennek a részleteiről nem akarok beszélni -, de hát egy nagyon nagy csoda volt, hogy ez létrejött, és hogy így jött létre. Évekkel ezelőtt olvastam már ezt a könyvet, aminek alapján végül elindult az egész munka. Idén tavasztól kezdtem el úgy dolgozni rajta, hogy autista gyerekek közé is jártam és igyekeztem minél többet megtudni róluk.
Mi volt a legkellemesebb, legkellemetlenebb élményed, és mi volt, ami meglepett köztük?
Az, hogy mindegy nekik, hogy ott vagyok-e, vagy sem. Egyáltalán nem vettek figyelembe – ez nyilván a betegség egyik velejárója, hogy nem kommunikálnak, de nagyon furcsa volt megélni, hogy fél méterre ülök valakitől és egyáltalán nem vesz rólam tudomást órákon át. De nem is próbálkoztam már utána, nem akartam megsérteni az ő világukat, inkább csak kívülről néztem őket és azokat a viselkedéseket, amiket színészként használni tudok. A szüleikkel azért tudtam beszélni, ők meséltek arról, hogy mik a jellemző tünetei ennek – azon túl persze, amiket olvastam. Azért könnyebb volt így, hogy láttam is őket.
Ilyenkor milyen érzésekkel lépsz a színpadra?
Nagyon nehéz. Egész nap bennem van, hogy este ezt játszom és nagyon izgulok – nem utolsó sorban a monodráma azon sajátsága miatt, hogy nincsen segítség. Mindig az aznapi kondíciómtól függ, hogy milyen lesz éppen az adott előadás.
Már az előadás első pillanatában tudod, hogy milyen lesz az aznapi?
Nem, legalább negyed órának el kell telnie, hogy tudjam, „na, itt olyan nagyot nem ronthatok, mert nem vagyok annyira ideges” (nevet), ezt megérzem. Meg persze azt is, hogy hogyan reagál a közönség, és nyilván ha elég hamar jelzik, hogy elfogadták, akkor onnantól könnyebb a dolgom.
Esetleg tudsz olyanról, aki autista és megnézte az előadást?
A legutóbbi előadáson nagyon nagy meglepetésemre ott volt Henriett, aki az előadás alapjául szolgáló könyvet írta (Seth F. Henriett: Autizmussal önmagamba zárva). Kivert a víz, amikor szóltak, hogy itt van, ne lepődjek meg. Rettenetesen féltem, hogy mi fog történni, de nagyon nagy élmény volt, és úgy láttam, hogy neki is nagyon tetszett. Bemászott a díszletbe, megnézett mindent, hintázott, mindent tudni akart, hogy mi hogy van. Minden szöveget felismert, tudta, hogy melyik rész az övé, melyik nem, hogy éppen melyik könyvből való. Nagyon érdekes érzés volt.
15 éve játszottál utoljára monodrámát, és annak idején meg is fogadtad, hogy soha többé. Most mégis belevágtál. Miért?
Muszáj volt, hogy ez legyen a műfaja, mivel az van a címben is, hogy „önmagamba zárva”. Így sokkal hitelesebben lehet eljátszani, így alakult. De egyáltalán nem terveztem, sőt. Ha felkértek volna valamilyen más témával kapcsolatban, hogy „itt van egy jó kis monodráma, gyere, játszd el”, biztos, hogy nemet mondok. Most már szeretem persze játszani, már nagyon jó, csak azért sokkal jobban félek, mint amikor otthon, a saját színházamban játszom valamilyen szerepet. Oda azért könnyebb elbújni, a többiekkel együtt. Bizonyos mértékig az öröm is nagyobb benne.
Miért? Én azt gondolnám, hogy a többszereplős előadásokban sokkal többfelé kell koncentrálni, így több a nehézség is.
Igen, de mindig új impulzusokat kap az ember. Itt olyan nagyon nem tud más történni, csak az, amit esetleg a nézők változtatnak rajta a hangulatuktól függően. Ugyanakkor éppen az az élvezet is benne, hogy minden előadáson valami mást csinálok: egyrészt dúsul, másrészt valami helyett mást csinálok. Ez a fajta szabadság jó, hogy megvan, hogy ezzel nem fogok megzavarni senkit. (nevet) Csak lenne itt ilyenkor valaki, aki őriz, amíg elkezdem (nevet), az jó lenne.
Egy beszélgetés alkalmával mesélted, hogy az autista gyerekek egy-egy feladat után mindig mutatták, hogy „kész”, egy másik feladat jön – mert mindig csinálni kell valamit. Ez az előadásban is fontos elem. Te is így vagy ezzel a saját életedben?
Igen, ez valahol az én életemben is biztos jelen van, de nagyon szeretem, amikor nincs semmi. Mostanában pont olyan sok minden történt, hogy az is jó, amikor nem történik semmi – és ez egyre ritkább. Sok mindent megszerettem mostanában, aminek semmi köze a színházhoz, így jó, ha végre nincsen munka.
És mik ezek?
Teljesen hétköznapi dolgok: kertészkedés, sütés-főzés, erdőjárás, gombaszedés. Mint ahogy egy normális ember él. (nevet)
A színész ezek szerint nem számít „normális” embernek?
Nem nagyon, mert annyira el van zárva a világtól, hogy felőrli az embert, ha nem próbál meg ebből kiszabadulni legalább egy-egy rövid időre. Másképp teljesen kimarad abból, ami az utcán, vagy bárhol máshol történik.
1994 óta vagy a Vígszínház társulatának tagja. Ez elég hosszú idő egy színész számára ahhoz, hogy esetleg szűknek érezze az állandó színházát. Hogy érzed, kapsz elég „levegőt”?
Az a szerencsém, hogy azért minden külső munkára el tudok menni. Nyilván ha ez nem lenne, megunnám egy idő után, vagy vágynék arra, hogy valami más is legyen. Egyrészt ne mindig ugyanazok az emberek, ugyanaz a környezet, ugyanazok a nézők. Az utóbbi években szerencsém volt, mert játszottam több helyen, a Radnótiban, a Tháliában, az RS-ben. Mindig jövök-megyek, és ez mindenképp szerencse, hogy nem kell ott lennem mindig. Ha nem így lenne, már biztos eluntam volna, vagy menni akarnék. De így nincs bennem ez egyelőre. A Vígszínháznak van egy olyan hatalmas nézőtere, ami lenyűgöző, és ezt valahogy nem lehet elhagyni.
Akárhova megyek, akármilyen színházban vagyok, mindig odavágyom. Biztos azért, mert olyan nagy, olyan sok ember befér, és ez olyan rendkívüli érzés, amit sehol máshol nem érez az ember. A másik, hogy mindenkit ismerek ennyi idő után: a fodrászokat, az öltöztetőket, az egész műszakot, az összes kis zugot. Nagyon nagy dolognak kellene történnie ahhoz, hogy én innen elmenjek.
Hazaviszed magaddal a szerepeket, a karaktereket, akiket játszol?
Nem. Az előadáson kiadom ezt magamból, elég hamar föl tudok szabadulni utána. Nem hurcolom órákig és nem beszélek folyton erről otthon. Ezt elintézem magamban, nem szoktam órákig merengeni egy-egy szerepemen, hogy milyen szörnyű ennek az embernek a sorsa. A próbafolyamat alatt, amíg kitalálom, ezt elrendezem magamban. Nem mondom, hogy nincs rám hatással, amíg megpróbálom azt az embert megfejteni, vagy rájönni, hogy ki is az, akit játszom – addig nyilván megvisel, de az előadásokon már nem.
Október elején mutatjátok be a Pesti Színházban az izraeli Hadar Galron Mikve című darabját. A történet egy zsidó rituális fürdőben játszódik, ahol nyolc nő találkozásának lehetünk tanúi. Hálás, vagy inkább nehéz, hogy ennyi nő játszik együtt?
Nagyon hálás dolog, minden tévhit ellenére sokkal könnyebb a nőkkel próbálni. Sokkal könnyebben értjük egymást a próbán félszavakból is: azt is mondhatnám, hogy megszoktuk, mert ez már a sokadik olyan darabunk, amiben csak lányok játszanak. Egyszer voltunk tizenöten is, a Sógornőkben.
A helyszín óhatatlanul felveti a meztelenség kérdését.
Persze, de ez elsősorban nem arról szól, hogy mi ott mutogatjuk magunkat, a darab viszont megköveteli a meztelenséget. Ebbe a fürdőbe, a mikvébe csak meztelenül lehet bemenni, se ékszer, se körömlakk nem lehet rajtad – csak úgy tudsz megtisztulni. Ez a néhány nő ott beszéli meg az életét, az ő sorsukat mutatja be az előadás, ennek az ultra-ortodox vallási csoportnak és a női megaláztatásnak a borzalmait.
A rendező Michal Docekal, a prágai Nemzeti Színház igazgatója mit tud ezzel a velejéig női történettel kezdeni?
Úgy látom, hogy számára tulajdonképpen egy küldetés ez a darab. Egyrészt már rendezte, másrészt mindent tud róla, a darab írónőjével is találkozott és mélyen megérintette ez a kérdés, hogy hányféleképpen zsákmányolják ki és alázzák meg a nőket a világon. Szerinte ez egy központi téma, hogy jó lenne már ezt abbahagyni.
Bár a szakma és a közönség is szuperlatívuszokban beszél rólad, a hírek szerint csak nagyon ritkán vagy elégedett magaddal. Mi kell ahhoz, hogy legalább ennek a közelében érezd magad?
Nem tudom. Érdekes dolog, ha például visszanézem magam filmen, vagy egy előadást felveszünk és megnézem, akkorra már mást gondolok róla. Azért nem vagyok elégedett, mert olyan hamar megváltozik ez: már máshogy játszanám, „jaj, miért hagytam ki ezt meg ezt belőle”. Gondolom, ez addig tudja frissen tartani az embert, amíg nem elégedett. Mert különben már nincs mit csinálni.
Az autizmus témájáról másképp:Interjúnk Kulka Jánossal.
