A textil szakon végzett Steiner Villő egészen érdekes módon örökíti tovább képein az anyagot és emlékeit: Souvenir című kiállítása nem riad vissza a „szuvenír”-ben rejlő giccs veszélyétől sem, és remekül egyensúlyoz a tárgyi emlékek és a számára kedves pillanatok formába öntése között.
Souvenir. Ha ezt a szót hallom, többnyire azok a kisebb-nagyobb tárgyak ugranak be, amelyeket a turista előszeretettel vásárol meg, amikor már csak néhány óra/perc van hátra az utazásból, és még mindig nem sikerült semmi értelmeset venni Piri néninek/ a testvérnek/anyukának. Többnyire olyan használhatatlan porfogók, amelyek a perc töredékéig talán szereznek némi örömet, de aztán csak a helyet foglalják. A gagyi egyik legfőbb energiaforrása a souvenir, hiszen az őt árulók szemrebbenés nélkül képesek rásózni a gyanútlan nézelődőre bármilyen felesleges portékát – ami legfeljebb a vásárláskényszeren enyhít aztán némiképp.
Szűz Mária pink szemfestéke és a nagymama csipkefüggönye
Steiner Villő képzőművész hál'istennek elsősorban nem a souvenirhez tapadt negatív konnotációkat lovagolja meg Souvenir című kiállításán: nem annyira az apró ajándékra, sokkal inkább az emlékre, a saját múltjára koncentrál. Legyen szó görögországi Erasmus-os élményeiről vagy a nagyszüleiről, tulajdonképpen saját magát építi fel előttünk a motívumok és a kollázstechnika segítségével. Az Erlin Galériában augusztus 30-ig látható tárlat összképét kétségtelenül az a Souvenir-sorozat határozza meg, amelynek kinyithatós szívmedalion-motívuma – benne Szűz Mária Botticelli által megálmodott arcképével – kékben, lilában, zöldben, aranyban és ezüstben játszva kísér minket végig a kiállítótéren.
Az utóbb említett képek hátteréül nagymamája csipkefüggönyének – bennünk is kétségtelenül régi és kellemes emlékeket felidéző – mintázatát használta fel – árulja el a művész. A fújással, szitázással és festéssel készült alkotások ilyen módon több rétegben kerülnek egymásra, mintha csak az egyes emlékek, élmények fokozatos lerakódásának lehetnénk szemtanúi. A Souvenir-sorozat egyik figyelemreméltó darabján például a pink színű lepkéktől övezett Mária szemhéján hasonlóan pink ecsetvonások húzódnak végig: az alkotó rikító színhasználata egyébként leginkább a pop-artot juttatja eszünkbe, illetve azt a jól ismert gesztust, amikor adott esetben szakrális tárgyak, személyek válnak a modern értelmezés, átalakítás „áldozataivá”.
Régi tetkók új köntösben
Annyira persze nem áldozatok, hiszen ezáltal új értelmet, és nem utolsó sorban reflektorfényt kapnak: akárcsak az a régi, óriási méretben, vászonra szitázva megjelenő családi fénykép, amely Steiner Villő nagyszüleit és köztük kisfiukat, a művész édesapját ábrázolja. Mint kiderül, a fotó 1952-ben készült, és a vásznon saját vonatkozású felvételek elegyednek párbeszédbe vele: emellett régi tetoválások mintái is megjelennek az emlékmontázsban.
Tetoválásmotívumokkal a művész már korábban is foglalkozott, vonzódása ehhez a műfajhoz valahogy szinte minden kiállított tárgyon tetten érhető. Elég például egy pillantást vetnünk a nagymama függönyének virágmotívumaira, vagy éppen a vissza-visszatérő pillangókra, amelyek egyszerre juttatják eszünkbe a ma oly divatos tetoválásokat és idézik meg a gyerekkori nyomdák „hamvas” nyomatait.
Üzenet az örökkévalóságnak
Feljebb, a kiállítóterem központi helyén, egy Görögországban készült fotón viszont már a modern kor „faltetoválása” bukkan fel. „Elena, szeretlek!” – áll a rozoga kerítésen hatalmas, vörös betűkkel a felirat: egy emlék, amit megalkotója (elkövetője?) feltételezhetően az örökkévalóságnak szánt (vagy legalábbis az adott pillanatban nagyon komolyan gondolt). És bár meglehet, hogy Elena rég a múlté, ez a vallomás Steiner Villő művének köszönhetően sosem szűnik meg létezni - mert talán minden valaha elhangzott, leírt „szeretlek” ott lebeg most is valahol az éterben.
