Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mintha csak egy hatalmas moziterembe csöppenne az ember, amikor a Nemzeti Galéria Kovásznai György-kiállításának terébe lép: Kentaur egyedi – és így tökéletes – kulisszákat teremtett a hasonlóan különleges Kovásznai-életmű köré. Kísérleti animáció, festészet és zenés trükkfilm szívdobbanásra.
Kovásznai György (1934-1983) olyan típusú alkotó, akinek egészen egyedülálló tehetsége, kuriózumszámba menő látásmódja jóval megelőzte korát, ebből kifolyólag viszont nem kapott annyi figyelmet és elismerést, mint amennyi kijárt volna neki. A Nemzeti Galériában megrendezett, első életmű-kiállításának tereiben sétálgatva egészen megdöbbentő szembesülni a ténnyel, hogy a magyar képzőművészet egyik legnagyobb egyéniségének festményeit életében többnyire csak barátai ismerték, de különleges festményfilmjeit sem látták többen egy szűkebb szakmai közönségnél.
Hányatott sorsa párhuzamba állítható azon művészekével, akik csak haláluk után foglalhatták el az őket megillető helyet: a Kovásznai Kutatóműhely közreműködésével megvalósult nagyszabású kiállítás hatalmas lépés afelé, hogy a magyar és az európai képzőművészet méltó pozícióba emelje. Kovásznai egyébként egyfajta polihisztorként is értékelhető, hiszen amellett, hogy festett és kísérleti animációs filmeket készített, költőként, íróként és filozófusként is tevékenykedett.
Bánya és habfürdő
Lázadó, az épp aktuális áramlatoknak behódolni nem akaró, eredeti gondolkodása, látásmódja miatt nem volt maradása a Képzőművészeti Főiskolán. „A mai magyar művészet előre mutogat, és hátrafelé biceg” – fogalmazta meg frappánsan az akkori hazai művészet szerinte egyik legaktuálisabb problémáját. A főiskoláról való távozása után felcsapott bányásznak: itt testközelből tapasztalhatta meg a fennálló rendszer hiányosságait, amelyeket sosem volt rest pellengérre állítani. „Itt épül az állam, itt. Itt, a mi holttesteinken! A mentőmaszkot megspórolják, de a szén kell az államnak, igen. A legfőbb érték az ember, de mentőmaszk, az nincs” – írja egy helyen.
A bányában eltöltött időt megörökítő, elementáris erejű festményein az ott dolgozókat groteszk lényekként, tragikus hősökként ábrázolja: helyenként nem lehet tudni, hogy tárgyat, vagy embert látunk-e, hogy hol kezdődik az egyik alak, és hol a másik. Bányászmúltjának tudatában némileg ironikus, hogy éppen a Habfürdő címet adta 1979-es, egészestés musical-animációjának: a pesti fiatalok gondjait, a párkapcsolat és a gyerekvállalás kérdéseit tüneményes képi világgal feszegető film a magyar animáció egyik csúcsteljesítménye.
Egészen meglepő, de a „szívdobbanásra” komponált zenés trükkfilm, Annika, Zsolt és Klári furcsa szerelmi háromszöge nem nyerte el a kortársak tetszését, pedig víziószerű képei, humora és Másik János által komponált zenéje egyszerűen tökéletes kombinációt alkotnak. A filmet egyébként a Nemzeti Galéria többször is levetítette.
Kezdjük a végéről
A sors fintora, hogy éppen a Habfürdő befejezése után, 1980-ban diagnosztizálták halálos betegségét, a leukémiát – van, aki egyenesen úgy véli: a film kudarca vezetett megbetegedéséhez. Ez a tény arra sarkallta, hogy összegző igénnyel megalkossa monumentális festménysorozatát: élete utolsó éveit ennek szentelve hozta létre a mozgást az állóképekbe építő, egy saját mitológiát életre hívó képeit.
A kiállítás terébe lépve egyébként velük találkozunk elsőként: Iványi-Bitter Brigitta kurátor jó érzékkel a végéről kezdi a történetet, hiszen Kovásznai életművének megértéséhez kétségtelenül fontos ismernünk a végkifejletet, a meg nem értettség és a „szubkulturális létbe kényszerülés” következményeit.
Mozi és diszkó egyben
„A gondolat szüli a stílust” – vallja Kovásznai, ennek jegyében pedig bátran nyúl a francia forradalomhoz és annak ikonjaihoz: „a francia forradalom sztárjai” – Danton, Marat, Robespierre és Saint-Just – például Andy Warholt idézve, a pop art stílusában, sokszorozva, sárgában, pirosban, zöldben pompázva jelennek meg. Kentaur látványterve e sorozatokat messziről kifeszített filmtekercsekként láttatja: egy hatalmas mozi vendégei vagyunk, ahol a csarnok közepén egy gigantikus kivetítőn forognak a jobbnál jobb kísérleti animációk. (A mozijelleget erősíti, hogy a vörös szőnyeggel lefedett, az emeletre vezető lépcsők egyúttal moziszékekként is szolgálnak, nem beszélve a korlát mentén végigfutó vörös fénycsíkról, ami a plázamozikból lehet ismerős.)
A hatalmas vásznon folyamatosan futó filmeknek köszönhetően viszont némi diszkó-beütést is kap a helyszín, hiszen az aláfestő-zenék a hippikorszakot és az elmúlt évtizedeket idéző talpalávalókkal teszik még kellemesebbé a kiállítótér hangulatát. Kovásznai György ezzel a kiállítással kétségtelenül megkezdte reneszánszát, vegyék, vigyék – vagy legalábbis nézzék -, amíg lehet, mert tényleg érdemes.
