Stockholm-szindróma Budapesten: pénz, hírnév és megbecsültség helyett ő maradt itthon

Budapesten, a Józsefvárosban született Spitzer Rudi néven 1889. november 3-án, zsidó származású, de kikeresztelkedett család gyermekeként, és a munkaszolgálatot és néhány vidéki színházi évet leszámítva sohasem lépte át szülővárosa határait. Nehéz gyerek volt, nem fűlött a foga a tanuláshoz, így hamar ott is hagyta az iskolát, és egy vándorcirkuszhoz szegődött, hogy artistának álljon. Az igazgatónak megtetszett a csúnyácska, apró termetű (156 cm) fiú ambiciózus elhatározása, és maga mellé vette őt afféle mindenesnek. A társulatnál Dudli becenéven emlegették, első feladata ugyanis a porond megtisztítása volt a lóürüléktől. Megjárta a szamárlétrát és sikeres légtornász vált belőle, karrierje azonban egy baleset miatt félbeszakadt: gyakorlás közben leesett a trapézról és kis híján életét vesztette.

Több hónapon át lábadozott a budapesti Korányi Klinikán, majd belevetette magát a főváros éjszakai életébe, ahol megismerkedett Bilicsi Tivadarral, és neki köszönhetően új fordulatot vett az élete. A népszerű táncos-komikus színész ugyanis azt javasolta neki, hogy jelentkezzen Rákosi Szidi színitanodájába – ezt meg is tette, és 1920-ban végzett, de nem igazán várt rá ígéretes karrier: a városligeti Műszínkörben kapott munkát, és szerény keresetével nem sikerült kiemelkednie a nyomorból. Saját szórakoztatására ült le egy napon a műszínkör ósdi zongorája elé, és nem sokkal később már a munkatársait szórakoztatta játékával. Az igazgatónak annyira megtetszett Seress klimpírozása, hogy fellépéseket szervezett neki, és az előadásokban is szerepeltette zongorajátékát. A közönségnek szintén hamar feltűnt a kottát nem ismerő, énektudással nem rendelkező amatőr zongorista tehetsége, Seress pedig idővel saját szerzeményeit is felvette a műsorba.

Éveken keresztül a névtelenség homályában írta és adta elő a dalait: mivel akkoriban néhány évig a trianoni békeszerződés értelmében tilos volt Magyarországon a hanglemezgyártás, a rádió pedig a felsőbb rétegek kiváltsága volt, a nagyközönség csak élőben ismerhette meg az új, fiatal előadókat. 1925-ben végre rámosolygott a szerencse: megjelent első, lemezen kiadott dala, a Még egy éjszaka..., ami 16 ezer példányban kelt el és azonnal népszerűvé tette a nevét. Ugyanebben az évben Nádor József zeneszerző pártfogásába került, aki beajánlotta őt a VII. kerület egyik népszerű és előkelő mulatójába, a Kulacs Vendéglőbe. Végre rendes fizetést kapott és saját lakást vásárolhatott Pesten.

A következő években csak úgy ontotta magából a slágereket: sorra jelentek meg olyan dalai, mint a Ki volt az az asszony, akinek a szíve, a Szeressük egymást, gyerekek, a Csillogó hópehely és a Fizetek, főúr. Ezek a könnyen dúdolható, kellemes melódiájú slágerek hamar a pesti közönség kedvencévé váltak, a futárok, kocsisok, inasok füttyének köszönhetően betöltötték a főváros utcáit, tereit. Bár népszerűsége csúcsán járt, Seress megpróbált kitörni a vendéglők zongorája mögül és a slágergyáros imázsából, sikertelenül: Szerelem az egész vonalon címmel írt operettjét sohasem tudta színre vinni: azzal az indokkal utasították el, hogy csak ismert operettszerzők darabjait hajlandók játszani. Az „igazi zenészek” körében, a művészvilágban dilettánsnak számított, akinek legendájához vélt vagy valós hiányosságai is hozzájárultak. Sohasem tanult meg kottát olvasni, a legenda szerint fütty után, zeneakadémiai hallgatókkal kottáztatta le a dalait, és ezért öt pengőt fizetett nekik.

Seress máig legismertebb szerzeménye, az „öngyilkosok himnuszaként” világhírűvé lett Szomorú vasárnap 1935-ben, egy különös felkérés eredményeképp született: Jávor László, a 8 Órai Újság bűnügyi tudósítója kereste meg a slágerszerzőt, hogy írjon dalt egyik versének a szövegére. A végletekig borongós, depressziós szövegre és a belőle született dalra rányomta a bélyegét a korszak közhangulata: a gazdasági világválság következtében nyomorba taszított emberek kilátástalansága, a pénz elértéktelenedése, a munkahelyek megszűnése. Seress sokáig küszködött a költeménnyel, de végül sikerült összehoznia a dalt, melyet ki is adtak. Egy ideig szinte semmit sem lehetett tudni a dal sorsáról, hamarosan azonban sorozatos tragédiák kapcsán került a hírekbe Jávor és Seress szerzeménye. November 7-én megjelent egy cikk, mely szerint egy cseléd öngyilkosságot követett el, holtteste mellett pedig a Szomorú vasárnap kottáját találták meg. Alig egy hétre rá egy miniszteri tanácsos szíven lőtte magát, búcsúlevele mellett szintén a dal kottája feküdt.

A sajtó hamar felkapta a „halálos dal” kiváltotta öngyilkossági hullámot, idehaza és külföldön is arról cikkeztek, hogy Seressék szerzeményének hatására sorozatban végeznek magukkal az emberek – a New York Times egyenesen magukat a Dunába vető tömegekről vizionált. A bizarr hírnév folytán a Szomorú vasárnap világszerte ismert sláger lett, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is gyakran játszották, idővel olyan előadók tűzték műsorukra, mint Ray Charles, Billie Holiday, Bing Crosby, Frank Sinatra és Louis Armstrong. 1945-re már 370 ezer dolláros jogdíj halmozódott fel Seress számláján, melyet azonban sohasem kapott meg. Miközben nyugaton a neve garanciát jelentett a sikerre, idehaza a zsidótörvények folytán kényszerű hallgatásra ítéltetett. A világháború alatt munkaszolgálatra hurcolták, három és fél évig végzett kényszermunkát, végül a hírneve mentette meg: egy német tiszt felismerte a Szomorú vasárnap szerzőjét, és kimentette a szolgálatból.

A háború után, Budapestre visszatérve, továbbra is a mellőzés maradt osztályrésze: bár nyugaton számos ajánlat, jelentős pénzek és hírnév várta volna, ő nem mozdult ki szülővárosából. Sem a kommunista hatalomátvétel előtt, sem ’56-ban nem volt hajlandó elhagyni Budapestet és Magyarországot. A Rákosi-diktatúra indexre tette a slágereit, ezért csak a vendéglőkben való muzsikálásból tudott pénzt keresni, egyik napról a másikra élt. Míg korábban afféle turistalátványosságnak számított, akinek a kedvéért külföldiek látogattak Budapestre, a rádiózás, a rock ’n’ roll, később a tévé elterjedésével neve egyre inkább feledésbe merült. Utolsó évtizedeit magába fordultan, depresszióba süllyedve töltötte otthonában, lámpaoltás után saját magának zongorázgatott. Pénzét, barátait és hallgatóságát is elveszítette, feleségével, aki 1934 óta állt mellette, szintén megromlott a kapcsolata.

„Emlékszem, mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után” – emlékezett vissza Presser Gábor, aki egy időben egy házban lakott Seressel. „Hol lesznek már a Beatlesek, amikor én még mindig itt leszek…” – énekelte gyakran a magányba zárkózott zeneszerző, aki egy idő után már a zongorázással is felhagyott, csak a napok múlását számolta. 1968 januárjában szakadt el nála végleg a cérna: kivetette magát lakása erkélyén. Túlélte a zuhanást, és végül a kórházban a gipszét tartó dróttal fojtotta meg magát.

A Szomorú vasárnap legendája nyomán 1999-ben készült német–magyar koprodukcióban játékfilm, mely fikciós történetbe ágyazva, a második világháború és a zsidóüldözés közegében meséli el a „halálos dal” meséjét, Marozsán Erika főszereplésével.

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.

Tegnapi kultbaitünkben Illyés Gyulára emlékeztünk, születésnapja kapcsán.