Nem hiszed el, kinek állítottak szobrot a fővárosban

Ősi magyar nemesi családból származott és a grúzok nemzeti festője lett Zichy Mihály, a magyar romantikus képzőművészet egyik legjelentősebb alakja, aki Arany, Madách és Petőfi, de a nagy orosz írók, Puskin, Gogol és Lermontov műveihez is készített illusztrációkat.

Zicsi és zajki Zichy Mihály József Imre 1827. október 14-én született a Somogy megyei Zala községben. Családja a 13. századig visszavezethető magyar főúri família, de ő maga nem a család főnemesi, hanem a köznemesi ágából származott. Édesapja iskolatársa és jó barátja volt Deák Ferencnek, később azonban visszahúzódva élt súlyos adósságokkal terhelt birtokán. Mihályt tízévesen beíratták a veszprémi piaristákhoz, két évvel később pedig a piarista gimnázium tanulója lett. Miután a művészlelkű ifjú nehezen viselte a kötöttségeket, kicsapták az intézményből, ezért Pesten, a kegyesrendiek gimnáziumában folytatta tanulmányait, érettségi után pedig a pesti jogi egyetemen tanult tovább.

Tizenhárom évesen Tikos Albert műhelyében ismerkedett meg komolyabban a festészet rejtelmeivel, ezután folyamatosan készített portrékat iskolatársairól, tanárairól, vagy éppen saját magáról. A jogi hivatás nem igazán érdekelte, ezért az egyetem mellett párhuzamosan Marastoni Jakab festőakadémiáján tanult. Mestere alapvető hatást gyakorolt a fiatal festőnövendékre, tőle sajátította el a sötét árnyékok, a meleg, vibráló fények és a lágy formák művészetét. Jogi tanulmányait Bécsben fejezte be, ahol a természetességre, valószerűségre törekvő biedermeier festő, Ferdinand Georg Waldmüller magántanítványa lett. Waldmüllertől megtanulta az apró részletek ábrázolását és a ridegebb színek használatát, mesterével itáliai tanulmányutat is tett. Az oktatási reformjairól is híres festőtanár műhelyében alkotta első jelentősebb művét, a Mentőcsónak című képet, mely a romantika kedvelt témáját – tengeri katasztrófa – mély pszichológiai kifejezőerővel dolgozta fel.

Zichy hamarosan jó nevű és keresett festő lett az osztrák fővárosban, Haldokló lovag című képét például a bécsi Műegylet vásárolta meg. Sikereit sokan irigyelték, és családjával is konfliktusba került, édesanyja ugyanis sokallta bécsi költéseit. A heves természetű Zichy válaszában közölte a családdal, hogy soha többet nem fogad el tőlük pénzt, és ígéretét be is tartotta. 1847-ben Waldmüller ajánlására felfogadták I. Miklós orosz cár unokahúga, a Bécsben lábadozó Katalin nagyhercegnő mellé rajztanárnak, majd a hercegnő távozásával Zichy is követte őt a cári udvarba, és Szentpéterváron telepedett le. Itt élte meg a magyar forradalom és szabadságharc időszakát. Megfestette Batthyány Lajos arcképét, mellyel hitet tett a magyarok szabadságeszménye mellett. A szabadságharc orosz intervencióval történt leverését követően kiábrándult a cári családból és otthagyta a nagyhercegnő palotáját.

A szép jövővel kecsegtető állás helyett Zichy ott állt az idegen nagyvárosban jövedelem nélkül, nyomorogva. Utóbb sikerült munkát szereznie egy fotóműteremben, ahol dagerrotípiákat kellett retusálnia, és ezzel párhuzamosan az orosz arisztokraták számára készített portréminiatűröket, akvarelleket, olajportrékat. Beleszeretett a polgári származású Alekszandra Jersovába, akivel egy ideig „vadházasságban” élt, csak első gyermekük születése után kötöttek házasságot, majd később még három gyerekük született. Zichy új hazájában is hamar népszerű lett, sorra kapta a megrendeléseket. Ebből az időszakból származnak olyan képei, mint a Táncosnő, az anyósáról készült Öregasszony című akvarell, I. N. Tolsztoj szenátor képmása, és I. I. Sesztyerkin gróf, a polgári kaszinó elnökének álló alakja. Megrendelésre vallásos témájú képeket is festett – Ecce homo, Krisztus a keresztfán, Feltámadás. Nagy akvarellsorozatot készített a testőrségi lovas utász hadtest tisztjeiről és a testőrség lovas tüzérségének tisztjeiről.

      

1853-ban megrendelést kapott a cártól, hogy készítsen rajzsorozatot egy gatcsinai vadászatról. A sorozat elnyerte az uralkodó tetszését, és a cár ettől kezdve udvari festőként foglalkoztatta őt. Három évvel később megfestette II. Sándor cár koronázási ceremóniáját. Népszerű festményein, grafikáin gyakran örökítette meg az udvar hivatalos ünnepségeit, de emellett igyekezett a világ mindennapi, emberi oldalát is megragadni képein. Jól ismertek finom, szellemes, erotikus jellegű rajzai, melyek a művész halála után, 1911-ben jelentek meg egy válogatásfüzetben. Szintén nagy hatást gyakorolt rá a virágzó orosz irodalmi élet. Több kompozíciót is készített Mihail Lermontov A démon című elbeszélő költeményének orosz kiadásához, de Puskin, Gogol és Goncsarov műveihez is készített illusztrációkat.

1858-ban az Orosz Művészeti Akadémia tagjává választották, egy évvel később megkapta az Őfelsége, az Imperátor udvari festője címet, mely évi hatezer rubeles fizetéssel járt. A nyomorgó festők támogatására Zichy megalapította az ún. Pénteki Társaságot. Amikor 1866-ban bombamerényletet kíséreltek meg a cár ellen, a fenyegető légkör miatt Zichy hazaköltöztette a családját Zalába, és egy rövid ideig maga is visszatért Magyarországra. 1869-ben rendezték meg első kiállítását az orosz fővárosban: ezen több mint száz képe szerepelt. Ezek között található például a Két nő az erkélyen, az Orgyilkos, a Münchhausen báró és az Udvarlás. A kritikák dicsérték Zichy technikai tudását, témáit illetően ugyanakkor bírálták, mondván Zichy sem a saját (magyar), sem a választott (orosz) népének „nem éli az életét”. Ugyanebben az évben újabb tízéves szerződést kötött a cári udvarral.

Mint udvari festő, Zichy nem léphetett fel nyíltan az önkény ellen – mint tette azt több festőtársa –, ezért burkoltan, történelmi témákba rejtette az elnyomásellenes üzenetet. Autodafé című munkáján a középkori eretneküldözést ábrázolta, Zsidó mártírok című képén a pogromok áldozatainak emlékét idézi meg. 1871 nyarán Európai körutazást tett, amelynek részeként az angol trónörökös is vendégül látta. Három évvel később elbocsátását kérte a cári udvarból, és Párizsban telepedett le, ahol bekapcsolódott a Párizsi Magyar Egylet életébe. Itt festette egyik legjelentősebb képét, A rombolás géniuszának diadalát. A festmény eredetileg az 1879-es párizsi világkiállításra készült, erőteljes antimilitarista mondanivalója miatt azonban a hatóság végül kitiltotta a kiállításról. Két évvel később otthagyta Párizst, rövid ideig Nizzában, Bécsben, Zalában élt, majd visszatért az Orosz Birodalomba.

Körutazást tett a Kaukázusban. Grúzia fővárosában, Tifliszben (ma Tbiliszi) meleg fogadtatásban részesítette őt a grúz értelmiség, sőt felkérést kapott, hogy készítsen illusztrációkat a legismertebb grúz hősi eposz, Sota Rusztaveli Tariel, a párducbőrös lovag című művének díszkiadásához. A munka elismeréseként a grúzok nemzeti festőjüknek nyilvánították Zichyt, és emlékét máig lelkesen ápolják: iskolákat, utcákat neveztek el róla, Tbilisziben szobra áll. Szentpétervárra visszatérve Zichy immár III. Sándor cár udvari festője lett. Bár sohasem tért vissza többé szülőhazájába, magyar állampolgárságáról nem mondott le, és Magyarországról is kapott megrendeléseket. Illusztrációkat készített Madách Imre drámájához, Az ember tragédiájához, Arany János huszonnégy balladájához és Petőfi műveihez is. Az 1896-os millenniumi ünnepségekre azonban nem küldött művet. Mint mondta: „Határozottan tudom, hogy Munkácsy, Wagner és Benczúr is az ezredévi kiállításra nagyméretű új képekkel készülnek. Ily körülmények közt nem illendő, hogy én avult, kikopott tárgyú képekkel legyek képviselve.”

Élete végén az idős művész egészsége megromlott, folyamatosan súlyos betegségekkel küzdött. Választott hazájában, Szentpéterváron halt meg hetvennyolc évesen, 1906. február 28-án éjjel. Holttestét hazaszállították Budapestre, és a Fiumei úti sírkertben helyezték örök nyugalomra. Képeinek egy részét szülőhelyén, Zalában, a Zichy Mihály Emlékmúzeumban őrzik.

Tegnapi kultbaitünkben a magyar történelemben kalandoztunk: második honalapítónk, IV. Béla életét mutattuk be.