Szerelme szeme láttára végezte ki a férfit a nyílt utcán, pedig nagy rajongója volt

John Winston Lennon 1940. október 9-én született Liverpoolban (középső nevét Churchill iránti tiszteletből adták neki szülei). Apja, Alfred Lennon hajópincérként dolgozott, szinte mindig a tengereket járta, ritkán volt otthon a családdal. John ötéves volt, amikor a szülei elváltak, apját ezután húsz évig egyáltalán nem látta. Édesanyja, Julia újraházasodott, a fiú Mimi nagynénje gyámsága alá került. Egész későbbi életét meghatározta a szülői megtagadtatás, a gyerekkori magány, a folyamatos anyakeresés. Gyerekként-kamaszként John igazi bajkeverő volt, aki állandóan csínyekkel keserítette meg iskolatársai és tanárai életét. A tanulás helyett inkább a rajzolás érdekelte: a füzeteit telefirkálta vicces és kreatív rajzokkal, olyannyira, hogy a tanárai azt javasolták, érdemes lenne később képzőművészeti irányba továbbtanulnia.

Julia gyakran meglátogatta a fiát, ő tanította meg Johnt bendzsón játszani, később az első gitárját is tőle kapta ajándékba. A laza anya-fiú kapcsolatnak tragédia vetett véget, amit Lennon később élete legszörnyűbb eseményeként írt le: 1958-ban Juliát egy szabadnapos rendőr halálra gázolta.  Időközben John egyre inkább a zene felé fordult: tizenhat évesen, Elvis Presley és a világszerte rohamléptekkel hódító amerikai rock ’n’ roll hatására saját zenekart alapított, melynek középiskolája (Quarry Bank High School) után a Quarrymen nevet adta. A következő nyáron, amikor a banda a helyi St. Peter-templom avatási ünnepségén lépett fel, a koncert után egy lelkes kiskamasz lépett oda a zenekar tagjaihoz, és csodák csodájára tökéletesen elgitározta nekik Eddie Cochran slágerét, a Twenty Flight Rockot. A Paul McCartney névre hallgató srác nem sokkal később a banda tagja, majd John elválaszthatatlan cimborája és szerzőtársa lett. Idővel csatlakozott hozzájuk Paul egyik haverja, George Harrison is, a Quarrymen feloszlása után pedig a Lennon–McCartney–Harrison-trió próbálkozott tovább a közös zenéléssel.

A formáció kezdetben a Johnny and the Moondogs, majd a Long John and the Silver Beatles, The Silver Beatles, végül egyszerűen a The Beatles nevet viselte. A név ötlete állítólag John egyik álmából származik, melyben egy égő tortán táncoló figurát látott, aki közölte vele: ezentúl Beatlesnek fogják hívni a zenekart, „e” helyett „a”-val (vagyis a beetles = bogarak és a beat szavak összekapcsolásával). A középiskola elvégzése után John a liverpooli képzőművészeti főiskolán tanult tovább, itt ismerkedett meg Stuart Sutcliffe-fel, akivel közeli barátok lettek. Meggyőzte Stut, hogy legyen a Beatles basszusgitárosa, annak ellenére, hogy a fiúnak semmi zenei tehetsége nem volt és sohasem basszusozott korábban. A bandát ötödik tagként Pete Best dobos egészítette ki.

1960-ban leszerződtették őket Hamburgba, a hírhedt mulatónegyed, a Reeperbahn egyik klubjába, ahol egész éjjel játszaniuk kellett, nappal pedig nyomorúságos körülmények között, egy pornómozi hátsó helyiségében aludtak. Hogy bírják a terhelést, speedet és más élénkítőszereket szedtek, ekkor kezdődött a Beatles-tagok kapcsolata a drogokkal. A Hamburgban eltöltött évek összecsiszolták és profi zenészekké képezték a liverpooli suhancokat, de Lennont ismét tragikus veszteség érte: Sutcliffe először kivált a bandából és visszatért a képzőművészethez, német szerelme, Astrid Kircher fotóművésznő oldalán, majd 1962-ben, mindössze huszonegy évesen, agyvérzés következtében váratlanul elhunyt.

Időközben a Beatles csillaga egyre feljebb emelkedett. Egy Hamburgban felvett kislemezen Tony Sheridan angol énekest kísérték, odahaza pedig a liverpooli Cavern Clubban léptek fel telt ház előtt. A sikert látva Brian Epstein, egy helyi lemezbolt tulajdonosa, aki kiváló kapcsolatokkal rendelkezett a londoni zenei életben, felajánlotta, hogy menedzseli a zenekart. A sztori szerint Epstein szeme elsősorban a jóképű Lennonon akadt meg, akibe szerelmes lett, de bánatára John – heteroszexuális lévén – nem viszonozhatta közeledését.

Epstein átdizájnolta a Beatlest, a bőrdzsekis rockerekből jól eladható, konszolidált, gombafrizurás fiatalembereket kreált, és több nagy lemezcéghez is elvitte őket meghallgatásra. A Decca Records azzal az indokkal utasította el a bandát, hogy a gitárzene népszerűsége leáldozóban van, de végül az EMI kiadó és George Martin producer lecsapott a feltörekvő tehetségekre, azzal a feltétellel, hogy Bestet lecserélik. Így került a dobok mögé Ringo Starr. Ahogy mondani szokás, a többi már történelem: 1962 végén megjelent az első kislemez (Love Me Do), pár hónappal később pedig a debütáló album (Please, Please Me), a liverpooli négyes pedig egy csapásra meghódította a világot. Kitört a „Beatlemania”, a tinédzserek végleg eltemették Elvist és társait, és a gombafejű angol négyes mellett tettek hitet.

Lennon továbbra is a bandavezér szerepét töltötte be, McCartney mellett ő írta és énekelte a legtöbb számot. Híres szerzeményei között olyan slágerek szerepelnek, mint az Eight Days a Week, az A Hard Day’s Night, a Help! és a Ticket to Ride. A nyilvánosságban szarkasztikus humoráról, gyakran polgárpukkasztó megnyilvánulásairól vált híressé. Mikor a Beatles egy jótékonysági gálán lépett fel a királyi család több tagjának jelenlétében, Lennon az egyik számot így konferálta fel: „Kérjük, az olcsóbb helyeken ülők tapsoljanak, a drágább helyeken ülőknek elég, ha az ékszereiket rázzák.” Sokszor sütött el kegyetlen, ma már nem éppen píszínek számító vicceket: amikor Brian Epstein megkérdezte tőle, milyen címet javasolna önéletrajzi könyvének, John a B.zi zsidó címötlettel felelt. Óriási botrány kerekedett belőle – különösen az Egyesült Államokban –, amikor Lennon egy interjú során úgy nyilatkozott, a Beatles népszerűbb, mint Jézus. A déli államokban üzemelő rádióadók betiltották a Beatles-dalok játszását, a Ku-Klux-Klan és más csoportok Beatles-lemezeket égettek el nyilvánosan, és a zenekar fellépéseinek helyszínén tüntettek.

John volt az első Beatles-tag, aki a zene mellett más területen is megmutatta tehetségét. 1964-ben jelent meg In His Own Write (Saját szavaival, az eredeti cím lefordíthatatlan szójáték) című könyve, mely verseit és karikatúraszerű rajzait tartalmazta. Miután a Beatles két sikeres mozifilmet is forgatott (Egy nehéz nap éjszakája (1964), Help! (1965)), azok rendezője, Richard Lester színészi feladatot bízott Lennonra Hogyan nyertem meg a háborút (1967) című szatírájában. Ő volt az első Beatles-tag, aki – a szerep kedvéért – megszabadult a gombafrizurától.

Lennon még 1962-ben feleségül vette középiskolai szerelmét, Cynthia Powellt (az esküvő költségeit Epstein állta), akitől egy fia, Julian született. A házasság – melyet kezdetben titkoltak a rajongók elől – nem bizonyult éppen ideálisnak. Lennon a folyamatos turnék és egyéb elfoglaltságok miatt nehezen tudott időt szakítani a családjára, az állandó nyomás és a hírnévvel járó viszontagságok folytán pedig egyre gyakrabban és egyre nagyobb mennyiségben fogyasztott kábítószereket. Egy későbbi interjúban bevallotta, hogy időnként fizikailag is bántalmazta a feleségét, ugyanakkor Cynthia elmondása szerint csak egyszer, még kamaszkorukban fordult elő, hogy John kezet emelt rá. Időközben Lennon apja is felbukkant – így, hogy fia híres és gazdag lett, hirtelen kíváncsi lett rá –, de a fiú nem meglepő módon ridegen fogadta a közeledést.

1966-ban a Beatles váratlanul bejelentette, hogy nem ad több koncertet, ezentúl csak lemezek készítésével foglalatoskodik. Lennon, akit ekkorra már igencsak elkapott a gépszíj (ő maga a „kövér Elvis-korszakként” írta le ezt az időszakot), megismerkedett Yoko Ono japán avantgárd művésszel, akivel egymásba szerettek. Yoko személye mind művészként, mind magánemberként nagy hatással volt Lennonra. Míg egyesek kiemelik, hogy kihúzta őt a csávából és új lendületet adott számára zenészként (és később politikai aktivistaként), mások őt vádolják azzal, hogy megmérgezte Lennon és zenésztársai viszonyát, és nagy szerepe volt a Beatles feloszlásában. Az biztos, hogy a ’60-as évek második felében, Epstein halála és a Beatles üzleti önállósodása után egyre jobban elmélyült a szakadék az avantgárd kifejezési módokkal kacérkodó, békeaktivistaként fellépő Lennon és a dallamos, könnyen fogyasztható, „polgári” popzenét preferáló McCartney között.

Miután kimondták John és Cynthia válását, a zenész Gibraltáron feleségül vette Yoko Onót. Nászútjukat Amszterdamban, majd Montrealban töltötték, ahol egy-egy hétre ágyban maradtak hotelszobájukban, így tiltakozva a vietnámi háború ellen. A montreali „bed-in” alatt született a Give Peace a Chance című békeaktivista-induló (mely többek között az Eper és vér című filmben is felcsendült). John és Yoko saját mozgalmat is kitaláltak „bag-ism”, vagyis „zsákizmus” néven, mely azt hirdette, hogy az emberek bugyolálják zsákba magukat, így mások kizárólag megnyilatkozásaik és nem külső jegyeik (bőrszínük, arcvonásaik, koruk) alapján ítélik meg őket. A háború elleni tiltakozásként Lennon visszaküldte Erzsébet királynőnek a Brit Birodalom Tisztje kitüntetését, amit a Beatles tagjai még 1965-ben kaptak meg.

1968 őszén Lennon és Yoko kiadták első, avantgárd jellegű albumukat Two Virgins címmel, mely zenének nehezen nevezhető, főként zajok és beszéd kollázsából összeálló hangzavart tartalmazott. A lemez tartalma kevésbé, borítója annál inkább a közbeszéd tárgya lett. A címlapon ugyanis a pár anyaszült meztelenül látható – az emiatt botrányosnak ítélt albumot sok helyütt csak a kényes testrészeket eltakaró fóliával voltak hajlandók forgalomba hozni. A Beatles feloszlása után Lennon visszatért a „rendes” zenéhez is. Plastic Ono Band néven alapított zenekart, velük rögzítette az 1971-es Imagine című albumot, melynek címadó dala Lennon leghíresebb szerzeményévé vált. Az Imagine-t sokan a világ legszebb békehimnuszának tartják, mások elcsépelt, nyálas popslágernek titulálják, és a nehéz természetéről ismert, milliomos Lennon képmutatásaként értelmezik, amikor arról énekel: „képzeld el, nincs tulajdon (...) az összes ember megoszt a világon mindent”.

A következő években Lennon sikeres dalszerzőként és előadóként képes volt a Beatlestől függetlenül is definiálni magát. Olyan népszerű dalai születtek, mint az édesanyja emlékét sirató Mother, a Yokóval való házastársai konfliktusai miatti megbánást megfogalmazó Jealous Guy, az Instant Karma! és az Elton Johnnal közös Whatever Gets You thru the Night. A Happy Xmas (War is Over) eredetileg háborúellenes dalnak született, de máig népszerű karácsonyi slágerként játsszák világszerte az ünnepi időszakban. 1971-ben a házaspár New Yorkba költözött, de évekig kellett küzdeniük a hatóságokkal, mire végleges letelepedési engedélyt kaphattak az Egyesült Államokban. Richard Nixon kormányzata többször is kísérletet tett Lennonék deportálására az országból, az FBI dossziét vezetett az anarchista felforgatónak titulált aktivista párról.

A házaspár magánélete sem volt konfliktusoktól mentes. Lennon, miután megszabadult drogfüggőségétől, az alkohol rabja lett. Többször is hűtlen volt a feleségéhez, viszonyt kezdett személyi asszisztensével, a kínai származású May Panggel. Miután Yoko kiadta férje útját, amaz tizennyolc hónapig élt „elveszve”, Pang társaságában, részeges tivornyáiról előszeretettel cikkeztek a bulvárlapok. Végül a házaspár mégis kibékült, Lennon letette az italt és – három korábbi vetélést követően, kisebb csodaként – 1975. október 9-én (apja harmincötödik születésnapján) megszületett John és Yoko közös fia, Sean. Lennon úgy döntött, minden idejét fiának szenteli és visszavonul a zenéléstől és a közélettől. A család a Central Park szomszédságában lévő Dakota-házban élt, John saját szavaival „kenyérsütéssel és a gyerekre vigyázással” töltötte a következő éveket. 1980-ban tért vissza a zenéhez, ősszel megjelent Double Fantasy című albuma, mely végül az utolsónak bizonyult. 

December 8-án délután 5-kor Lennon és Yoko a lemezstúdióba indultak (ahol már következő albumuk felvételei készültek), amikor a Dakota előtt egy fiatal rajongó állította meg őket, azt kérve Lennontól, dedikálja számára a Double Fantasy nála lévő példányát. John örömmel tett eleget a kérésnek – nem sejtette, hogy néhány órával később ugyanez a fiatalember fogja kioltani az életét. A huszonöt éves Mark David Chapman Beatles-rajongónak tartotta magát, de elmondása szerint feldühítette őt Lennon „népszerűbbek vagyunk Jézusnál” kijelentése, az Imagine dalszövegében lévő vallásellenes sorok, illetve a milliomos zenész vélt képmutatása (lásd fentebb). A Hawaiin élő, biztonsági őrként dolgozó Chapman fanatikusan rajongott J. D. Salinger regényéért, a Zabhegyezőért, gyakran összemosta saját életét a főhős, Holden Caulfield alakjával. Az egyes szakértők szerint skizofrén tévképzetektől, mások szerint mániás depressziótól szenvedő férfi már októberben New Yorkba utazott, hogy meggyilkolja Lennont, akkor azonban meggondolta magát. Otthon bevallotta feleségének, mire készült, és a tett végrehajtásához vásárolt fegyvert is megmutatta neki, a nő azonban nem értesítette a hatóságokat.

A végzetes decemberi estén Chapman türelmesen várt a Dakota-ház előtt Lennon és Yoko visszatérésére. A házaspár limuzinja este 11 előtt nem sokkal gördült a ház elé. Chapman megvárta, míg Yoko, majd Lennon is elhalad előtte, ekkor „harcállásba” helyezkedett, és hátulról öt lövést adott le a zenészre. Egyes szemtanúk szerint odaszólt áldozatának: „Mr. Lennon?”, mire az megfordult, de Chapman később tagadta, hogy így történt volna. Az egyik golyó mellé ment, a többi Lennon hátát és vállát érte, megroncsolva a tüdejét és az aortáját. A Dakota-háza portása döbbenten rohant a helyszínre. „Tudja maga, mit tett?” – kiáltott a gyilkosnak, aki nyugodtan válaszolt: „Megöltem John Lennont.”

A zenészt a közeli Roosevelt kórházba szállították, de semmit sem tehettek érte: az orvosok megérkezésekor már halottnak nyilvánították. Chapman nem próbált elmenekülni, leült a járdára és a Zabhegyezőt olvasta, míg a rendőrök megérkeztek. Azonnal bűnösnek vallotta magát, de azt állította, a fejében lévő hangok bujtották fel a gyilkosságra. Chapmant a bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Idén tizenegyedik alkalommal is elutasították szabadlábra helyezési kérelmét. A gyilkosság kapcsán természetesen számos összeesküvés-elmélet látott napvilágot: Chapman a CIA bábja volt, a Zabhegyezőben pedig a titkos utasításokat küldték számára, s a többi.

John Lennon halála megrázta a közvéleményt, rengeteg zenész és más híresség rótta le előtte tiszteletét. Holttestét elhamvasztották, a hamvakat özvegye minden ceremónia nélkül a Central Parkban szórta szét, ahol ma emlékmű áll Lennon tiszteletére. Szülővárosában, Liverpoolban repülőteret és békeemlékművet neveztek el róla, a világ számos pontján – köztük Kubában és Izlandon – emeltek szobrot és emlékművet számára. Lennon életét több alkalommal is feldolgozták színpadon és filmen egyaránt. Az 1985-ös John és Yoko: Szerelmi történet című, rossz kritikákat kapott tévéfilm érdekessége, hogy Lennon szerepét eredetileg egy Mark Lindsay Chapman nevű színész kapta volna, akit azért cseréltek le, mert névrokona a zenész gyilkosának.

Az 1994-es Backbeat (A kezdetek) a Beatles hamburgi éveivel foglalkozik, John és Stu barátságát állítva a középpontba. A 2000-ben készült A John Lennon-történet szintén a Beatles megalakulását és kezdeti időszakát állítja a középpontba, a 2009-es Nowhere Boy (John Lennon – A fiatal évek) Lennon gyerek- és kamaszkorát meséli el. Danny Boyle 2019-es vígjátéka, a Yesterday egy olyan világban játszódik, ahol a Beatles sohasem létezett (vagy legalábbis sohasem futott be karriert). A főhős – az egyetlen, aki emlékszik a liverpooli négyesre – végül találkozik az idős, nyolcvanadik évét taposó John Lennonnal (Robert Carlyle megformálásában), akinek az élete teljesen máshogy alakult ebben az alternatív valóságban.

Tegnapi kultbaitünkben, a Magyarok Nagyasszonya napján a magyarországi Mária-kultusz hátteréről írtunk.