Nem akarom hogy sajnáljanak - az élet HIV pozitívan

"Pozitívként most ugyanazokat a reakciókat kapom a környezetemtől, mint amikor megvallottam, hogy homoszexuális vagyok." Elfogadta azt, ami történt, és elfogadja önmagát is. Úgy érzi, amíg képes észrevenni a jó dolgokat, és vannak tervei, nincs oka aggódni. Egy HIV pozitív fiú mesél a szembesülésről, a félelmekről és a fertőzöttek magyarországi helyzetéről. Ma van az AIDS világnapja.

Az AIDS körüli szenzációhullám mára elcsitult, s gondolhatnánk, hogy a világprobléma a hosszú évek során elég időt kapott ahhoz, hogy beépüljön a köztudatba, hogy egy megértett, helyesen kezelt jelenséggé alakuljon át - de csalódnunk kell.

Az AIDS továbbra is egy társadalmilag rosszul kommunikált, homályos ellenség, amiről a hétköznap embere nem sokat tud, az érintettek helyzetét pedig csak nagyon kevés körülmény könnyíti - bizonyítják ezt V. szavai, aki vállalta, hogy elmesélni, mit jelent ma HIV pozitív emberként élni, túlélni. A támadásokat elkerülendő az arcát és nevét nem vállalta.

Mióta tudod, hogy HIV pozitív vagy?

Két éve. Nagyon különös volt, ahogy kiderült. Egy másik dolog miatt mentem el szűrésre: nem kaptam el azt, amitől féltem, de kiderült más. Nevezetesen, hogy HIV pozitív vagyok - pedig rendszeresen jártam szűrésre.

Mi zajlott le benned, amikor közölték veled a hírt?

Nagyon befordultam, egyből a legrosszabbra gondoltam: a haldokló ember képe villant be, akit a mozikból, újságokból ismertem. De Oroszlán vagyok, nem telt bele sok idő, s már azt kérdeztem magamtól: „most hogyan tovább, hogyan oldom meg az életem?” Ez egy nagyon furcsa reakció, hiszen mindig azt gondoltam, ha egyszer elkapom, Dunának megyek és ennyi. De máshogy reagáltam.

Érezted, hogy megtörténik egyszer?

Szerintem alapból, akinek sok szexuális partnere van, valamilyen szinten foglalkozik a kérdéssel. Megfordul benne, hogy „mi lenne akkor, ha?”.

Megtörtént. Megtudtad. Innen hogyan tovább?

Igazából ezt az egészet lelkileg volt nehéz megtapasztalni, ahogy hónapról hónapra megéltem a történéseket, ahogy egyik állapotból átestem a másikba: Először próbáltam felfogni, hogy úristen, mi történt? Miért pont velem? Aztán jött, hogy nem akarom így ezt az életet. Következő fázisban mindenkit gyűlöltem, és próbáltam kideríteni, ki lehetett az, akitől megkaptam. Aztán a végén már nem voltam rá kíváncsi, belenyugodtam.

Igazából ez a valóban nehéz, átesni ezeken a fázisokon. Sok kérdést kellett tisztáznom magamban: mit gondolok magamról, a környezetemről, az emberek hozzáállásáról. Amikor ezen túljutottam, éreztem, hogy egyszer akár újra jóban lehetek magammal, újra az lehetek, aki régen voltam.

Tudod már, kitől kaptad meg?

Nem. Nem tudom. Próbáltam kideríteni. Van sejtésem is. De biztosan nem tudom. Az orvosok egészen biztos, hogy tudják, mert ki lehet mutatni a víruson keresztül. Mivel ez személyiségi jogokat sért, nem mondhatják meg. Ez egyébként teljesen érthető.

Elmondtad azoknak, akikre nézve veszélyt jelenthettél?

Igen. Eljött ez is. Ez már a lelkiismeret harca. Tudtam, hogy el kell mondanom, de óriási volt bennem a félelem. Vajon hogyan fogadják, kibeszélik a dolgot? Ez egyáltalán nem mindegy, hiszen a történtek ellenére van egy magánéletem, ami nem tartozik senkire. S kérdéses volt, megbízhatok-e bennük. Sokkal kisebb volumenű dolgok is bizonyítják, az emberek iszonyúan meg tudják keseríteni az életet, nem feltétlenül rosszindulatból, de sokan szeretnek pletykálni, a melegek meg kimondottan. De, ez van, tudomásul kell venni.

Én azonban szeretném ezt elkerülni. Éppen ezért, nagyon kevés meleg barátom tudja a dolgot, s aki tudja, abban maximálisan megbízom. Úgy gondolom, jól válogattam meg azokat az embereket, akiknek elmondtam.

A családod bizonyára tudja.

Igen. A testvérem az elsők között volt, akivel ezt megosztottam. Fontos volt számomra, hogy tudja, mi van velem. De az elején nem tudott mit kezdeni vele, ahogy a barátaim sem akarnak beszélni erről. Azt hiszem, nyomasztja őket. Nem akarnak tudni egy olyan problémáról, ami velük még nem történt meg. Az apám nem tudja, de azért, mert az ő véleménye teljesen hidegen hagy. Soha nem voltunk jóban. Azt se mondtam el neki soha, hogy meleg vagyok. Ennyi.

Mi a helyzet a környezeteddel? Hogyan viszonyulnak az AIDS-kérdéshez az emberek?

Nem tudják kezelni. Alapvetően sajnálkoznak. S pont ez az, ami nem hiányzik. Engem nem kell sajnálni.

Mi lehet ennek a hátterében? Félelem, tudatlanság?

Ez is, az is, meg a korlátoltság. Nagyon érdekes, hogy pozitívként most ugyanazokat a reakciókat kapom a környezetemtől, mint amikor megvallottam, hogy homoszexuális vagyok. Nincs sok különbség. Érzelmileg ugyanaz. Szerintem a legnagyobb gond, hogy nincsen normális kommunikációja ennek az egésznek. Hiányzik a tájékoztatás. Sokan például azzal sincsenek tisztában, hogy mi a különbség az AIDS és a HIV között. Pedig óriási. Elképzelni sem tudják, hogy lehet teljes életet élni ezzel a dologgal.

Most. De mi lesz később? Tisztában vagy azzal, hogy mi vár rád? Egyszer majd.

Nem gondolkozom ezen. Nem ezt a részét szeretném megélni. Ráérek akkor. Mindig előre nézek, de ettől függetlenül, mindig a jelenben élek. Régen is ilyen voltam. Azt hiszem, most visszatértem ahhoz az énemhez, aki tíz évvel ezelőtt voltam: látom a lehetőségeket, és megpróbálok élni is velük. Szerettem ezt a régi önmagam.

Persze nem volt könnyű eljutni idáig, nehéz volt elszámolni, hogy hogyan is akarom továbbélni az életem: reményt vesztve egy életen keresztül vagy mindenki mást hibáztatva a történtek miatt? Én egyik sem akarok lenni, ugyanúgy akarok élni, mint bárki más. Nem érzem magam rosszabb helyzetben.

Vagyis feldolgoztad?

Nem. Az még mindig tart. Még mindig megoldatlan, hogy pozitívként,hogyan élhetnék én is boldog párkapcsolatban. Hogyan ismerkedhetek? Nagyon nehéz megtalálni azt a pillanatot, amikor ki merem adni ezt a belső információt anélkül, hogy sérülnék. Ez nagyon nehéz.

Egy HIV pozitív alapból is öt lépés hátránnyal indul egy kapcsolatban, már csak önmaga miatt is, ha van lelkiismerete. Ismerkedéskor egy idő után nem lehet kikerülni a témát. Amikor érzem, hogy közeleg ez a pont, megpróbálom kipuhatolózni, hogy áll a másik a dologhoz.

Ha mereven elzárkózik, akkor a kapcsolat halálra van ítélve, hiszen hiába lángolsz a másikért, ha ő ódzkodik. Eddig bárkivel megismerkedtem, mindig elmondtam a dolgot – de nem lett belőle kapcsolat. De eddig talán nem is számított ez annyira. Talán még mindig védem magam, s úgy állok hozzá: „Engem így biztos nem.”

Pozitívként hogyan alakul a szexuális életed?

Van nemi életem, de mindig úgy, hogy a másik tud mindent. Van, aki belemegy, de persze olyan is, aki nem. A kezdetekkor egy korábbi pasimmal például úgy voltam együtt, hogy ő sokkal többet tudott a dologról, mint én magam. Hajlandó lett volna összekötni velem az életét. De rossz fázisban, a kezdetén voltam. Elhárítottam.

Másokban is ennyire erős az akarat, az elszántság?

Nem lehet általánosítani, mindenki másképp éli meg. Nekem azért más a helyzetem a többiekhez képest, mert az ismerőseim között volt egy HIV pozitív fiú. Ő nagyon odafigyelt. Ha lehet így fogalmazni: nekem ő nagyon jó tanárom volt.

De van, aki másképp kezeli a helyzetét: egy ismerősöm, aki nemrég tudta meg, hogy pozitív, egyszerűen nem hajlandó beszélni róla. Egy másik jó barátom, aki tizenévesen kapta meg, tudomást sem vesz a dologról. Ő inkább a bulis részét éli meg, ezerrel mulat, pörög, próbálja kiélni magát, amennyire csak lehet, mert azt hiszi, mindez nem tart soká. Én ezt sem tartom ésszerűnek. De más ezzel fiatalon konfrontálódni és más harmincévesen.

Mennyire nyomja mindez rá a bélyegét a mindennapjaidra?

Sokkal jobban odafigyelek magamra, ezáltal pedig másokra is. Azt semmiképp nem szeretném, hogy valaki ugyanazt élje át, mint én. Ehhez fontos betartani néhány alapvető szabályt. Kínosan ügyelek például arra, hogy ne vágjam meg magam, de próbálok odafigyelni arra is, hogy ne legyek beteg. Az évszaknak megfelelően öltözködöm, kerülöm a megfázást. Minden betegség csak segíti a vírust. De visszafogtam az alkoholt és drogokkal sem élek. Odafigyelek az egészségemre, rendszeresen táplálkozom és szűrésre is megadott időszakonként járok.

Megtanultál együtt élni az állapottal?

Igen. Nagyon érdekes, hogy mennyire átértékelődtek bennem a dolgok, látok nagyon tragikus sorsú embereket, akikhez képest még mindig szerencsésebbnek érzem magam, nem kell például kemoterápiára járnom, teljes és kerek életet élhetek.

Észlelsz valamiféle testi változást?

A hőháztartásom például nagyon megváltozott. Most például nagyon jól elvagyok két pulcsiban. A nyár egy kicsit macerásabb, sokkal izzadékonyabb vagyok, ami nagyon zavar. De mindenki másképp reagál.

Mennyire hiszel abban, hogy annyira vagy erős, amennyire a lelked az?

Abszolút. Ez így van.  Hiszem, hogy a legnagyobb támaszt magamban találom. Amikor nagyon érvágós hangulatomban voltam, akkor tíz évet adtam magamnak. Most viszont minden megváltozott. Erős vagyok. Nagyon erős.

Amíg el tudom fogadni önmagam, s azt, ami történt, és megpróbálom a jó dolgokat kivenni abból, ami megmaradt, és abból, ami még vár rám, addig nem aggódom.

Hozzá kell tennem azt is, hogy amikor kiderült, az orvosok nagyon segítőkészek voltak, megfelelően tájékoztattak mindenről, és érdeklődéssel hallgattam a tanácsaikat, mert hiszem, hogy meggyógyulok.

Belegondoltál valaha is abba, hogy vajon miért történt ez veled?

Büntetésként fogom fel. Az elmúlt nyolc évet nagyon kiéltem, amiért egy nagy pofánverést kaptam. Emiatt persze lehet ítélkezni. Egészen nyugodtan. De aki nem él ebben, az nem tudja: a melegek élete egészen más, mint a heteroszexuálisoké. Az ésszerű döntéseknél sokszor erősebb a szexualitás. Nekem például nem lesz gyerekem, nincs, kire költsek, én önmagamra, a barátaimra, az élvezetekre, meg a családra költök – de ez utóbbi azért elég ritka. A legtöbb meleg kapcsolata a családjával nem jó.

Mi húzott ki a szakadékból? Hogyan, merre tovább?

Vannak terveim, többek között tudom, hogy el akarok menni innen, külföldön szeretnék élni. Bízom benne, hogy máshol majd jobb lesz. Most ez motivál, s ha nem lenne bennem ez a cél, akkor most nagyon rossz lenne. Nyomaszt az itthoni lét, ez a nemtörődömség, ahogy az emberek egymásra reagálnak. Sok országban jártam már, de ehhez hasonlót sehol nem tapasztaltam. Ez engem nagyon megvisel. Új életet szeretnék kezdeni, és ezért az új életért szeretnék megküzdeni. Ingyen nem kell.

Ha üzenhetnél annak a V-nek, aki pár évvel ezelőtt voltál, mi lenne az?

Hogy ne hagyja magát! Ne menjen bele olyan dologba, amit nem akar, és mindig vigyázzon magára! Mert elsősorban mindenki önmagával kell, hogy együtt éljen, nem mással. Gondolj csak bele! Nem kell HIV pozitívnak lenned ahhoz, hogy tudd: előbb magaddal kell tisztában lenned ahhoz, hogy mással együtt tudj élni. Ha nem ismered önmagadat, akkor hogyan akarod elvárni, hogy más megismerjen?

Mustra