születés emlék baba

Neked mi a legelső emléked? Az első óvodai nap, a kistestvéred születése, esetleg egy csúnya esés pillanata rögzült meg elméd képlékeny talaján mint az első konkrét, felidézhető emléked? Akármi is legyen a válaszod, abban biztosak vagyunk, hogy nem a születésed pillanata az a bizonyos esemény, hiába az egyik legjelentősebb történése életünknek, amelyet minden évben meg is ünneplünk. De vajon ha körülbelül kétéves korunknál előbb nem formálunk emlékeket, akkor a babák aranyhalak módjára élik életüket, pillanatról pillanatra újra rácsodálkozva a világra, vagy valamilyen módon mégiscsak beindulnak a világot rögzítő fogaskerekeink már ekkor is? A tudomány jelen állása szerint több minden ragad meg a babákban, mint azt elsőre gondolnánk.

Mire emlékeznek a babák, ha a születésükre nem?

Érdekes módon nem jelenti az emlékezőtehetség teljes hiányát a babáknál, hogy 2-3 éves korunknál előbbi emlékeket nem tudunk felidézni. Sőt, még meg sem kell születnünk ahhoz, hogy elkezdjük gyarapítani a világról alkotott ismereteink listáját: az anyaméhben töltött idő alatt a babák megjegyzik az anyukájuk és az apukájuk hangját is, így például a szülés utáni aranyórában, ha az anyával történő bőrkontaktus valamiért nem megoldható, az apai bőrkontaktus is megnyugtató hatással lehet az újszülöttekre, hiszen az ő hangjuk is ismerősen cseng a csecsemőknek. Életünk első pár napján belül már képesek vagyunk felismerni és elkülöníteni édesanyánk arcát az idegenekétől, pár hónap után pedig több ismerős arcra is képesek vagyunk emlékezni: őket mosolyunk kiváltságával ajándékozzuk meg ennyi idősen.

Az 1980-as és 1990-es években Carolyn Rovee-Collier pszichológus kutatólaborjával olyan felméréseket végzett el, amelyek bebizonyították, hogy bizonyos típusú emlékezetre és tanulásra már egészen kis korban is képesek vagyunk, mi emberek. Két korosztállyal végzett kísérletek összességéből vontak le azóta is meghatározó következtetéseket Rovee-Collier laborjában. Az egyik esetben 2–6 hónapos csecsemőket helyeztek kiságyba, és egy babaforgót helyeztek föléjük. Először hagyták, hogy a babák tapasztalják meg a teret és kedvükre rugdalózhassanak a babaforgó irányába, majd pedig egy szalaggal összekötötték a lábukat és a babaforgót, hogy rúgásaikkal mozgásra bírhassák az érdekes játékot. A gyerekek hamar megtanulták, hogy ők irányítják a babaforgót, és jóval többet rugdalóztak ezután. 

A másik esetben 6–18 hónapos gyerekekkel végeztek az ő képességeikhez igazított hasonló kísérletet: szüleik ölében ülve egy karra tették a gyerekek kezét, amely először nem csinált semmit sem, hiába nehezedtek rá a gyerekek, majd egy idő után bekapcsolták a kutatók a kart, így amikor a babák megnyomták, egy játék vonat körbement a pályáján. Ők is gyorsan megtanulták a játékszabályokat, és többször nyomták meg a kart, mint korábban.

Miután mindkét korcsoportnak megtanították a fejlettségi szintjüknek megfelelő játékot, egypár nappal később újra visszahívták a gyerekeket a kutatólaborba, hogy leteszteljék, emlékeznek-e még a babaforgó vagy a játék vonat működtetésére. Azt sikerült leszűrniük, hogy 6 hónaposan egy nappal később is emlékeznek még a gyerekek egy eseményre, ha egy percig trenírozták őket rá korábban. Minél idősebbek a gyerekek, annál tovább emlékeznek a játékszabályokra, illetve abban az esetben is tovább emlékeznek rá, ha több időt szenteltek a betanításra korábban.

De ha ilyen ügyes a babák emlékezete, miért nem emlékszünk a születésünkre?

Ha már újszülöttként és 6 hónaposan is ilyen szintű emlékezőtehetségéről teszünk tanúbizonyságot, akkor mégis miért nem tudunk visszaemlékezni arra, milyen érzés volt megszületni, vagy hogy mégis mi a csuda történt velünk körülbelül 2 éves korunk előtt? A tudósok szerint az emlékezetfajtákhoz lehet köze a megfejtésnek valamiféleképpen, azonban egyelőre még csak hipotézisekkel tudnak előállni arról, hogy miért nincsenek önéletrajzi emlékeink csecsemőkorunkról, noha folyamatemlékeink lehetnek (ahogyan azt Rovee-Collier kísérletei bizonyították).

Egy elmélet szerint azért nincsenek olyan korai önéletrajzi emlékeink, mivel ezek kialakulásához először arra lenne szükség, hogy kialakuljon valamilyen szintű öntudatunk. Egy 1970-es években végzett kísérlet alapján viszont 18 hónapos korunk előtt ez még nem történik meg: a rúzzsal bekent orrú babák, akiket tükör elé helyeztek, csak 18–24 hónaposan mutatták jelét annak, hogy tudják, saját magukat látják a tükörben, mivel a kisebbek csak mosolyogtak a tükörképükre, míg ők már saját orrukhoz kaptak a kísérlet során.

Egy másik elmélet szerint azért nem emlékszünk korai életünkre, mivel második életévünk vége felé kezdjük elsajátítani anyanyelvünket, és e nélkül a képesség nélkül nem tudunk történetet alkotni a velünk történt eseményekről. Ezt persze sokszor egy-egy laikus személyes tapasztalata meg tudja cáfolni, ha például a családi vagy baráti körben más is tapasztalt olyat bőven két év alatti gyermeknél, hogy a játékaival többször is, több különböző napon is eljátszotta annak a történetét, hogy miként harapta meg enyhén egy kutya a játszótéren. Azonban természetesen tudományos tényként egy-egy ilyen egyedi eset nem számít, amíg széles körű, megfelelő módszerekkel el nem végeznek elegendő kutatást arra vonatkozóan, hogy a nyelvi készségek kialakulása előtt is képesek lehetnek a gyerekek narratívákra emlékezni.

Egy harmadik elmélet pedig azt a feltételezést találta a leghihetőbbnek, hogy a csecsemőknek még nem eléggé fejlett a hippokampusza, az agy azon területe, amely nagyrészt a memóriáért felelős. Bármi legyen is a végső válasz, egyelőre még több kutatást igényel annak felderítése, miért nem emlékszünk az önéletrajzi típusú emlékeinkre, amelyek körülbelül kétéves korunk előtt történtek velünk. Az emlékezet különös dolog, de jobb, ha nem nézzük le a csecsemők szellemi képességeit ez ügyben sem, hiszen így is megmutatják, briliáns kis elméjük képes a szavak megtanulása előtt is folyamatemlékeket kreálni.