húsvét locsolkodás szexista hagyomány aranyos népszokás

Nemsokára itt a húsvéthétfő, amikor országszerte megnyitják a csapokat, felrázzák a szódásüvegeket, és élesítik a pacsulis műanyag üvegeket, amelyekre névrokonukat megcsúfító virágos elnevezéseket ragasztanak megtévesztésből. Fiúk és férfiak már most lázasan magolják a pár sorból álló és/vagy pajzán versikéket szobájukba zárkózva gyöngyöző homlokkal és a teljes koncentrációtól összehúzott szemöldökkel, míg a nők és lányok tízesével veszik a nem-is-csoki csokitojásokat, és cipelik zsákokban haza a beszerzett jutalomgyűjteményt azon versengve, hogy ki spórolt többet a halmokban álló akciós kakaómassza-tojásokon. A kannás bor betárazva, hogy minden locsolónak jusson bőven, míg a sütik megsütve várnak a bevetésre, katonás rendben sorakozva a spájzban. Hamarosan itt van a húsvéti locsolkodás ideje: szexista hagyománynak hódolunk évente ezzel, vagy a gyerekkorunkból ismert aranyos népszokást örökítjük tovább?

Kölnikommandó és tyúkanyóhátország

Vannak olyanok, akik élvezik a húsvéti locsolkodás hagyományát. Izgatottan várják a locsolókat, vagy kaján örömmel számlálják vissza a perceket, amikor nyakon önthetnek valakit vízzel, vagy úgy általában véve szeretik az egymás kicselezésén alapuló játékok ízét. Azonban nem mindenki számára jelenti ugyanezt az örömöt a locsolkodás. Vannak, akik fogukat összeszorítva, kényszerűségből tűrik a szagos vizes locsolásokat, és vannak olyan locsolók, akik legszívesebben otthon ülnének maradék sonkát eszegetve ahelyett, hogy nyakukba vennék a várost/települést/falut, minden ismerős házáig elkutyagolva, hogy ugyanazt az egy rímpárt eldarálják mindenhol.

És akkor most gondoljuk át a helyzetet egy lánygyermek szemén keresztül, akinek csak fiútestvérei vannak, hogy az ő szemszögéből vajon hogyan néz ki a helyzet. Senki másnak nincs akkora igazságérzete, mint a gyerekeknek. A gyerekek rögtön észreveszik, hogy kilóg a lóláb, ha valami nem stimmel, és ha bármiben akár csak egy kicsit is rosszabb helyzetbe kerülnek, mint társaik, reklamálnak. Olyan nincs, és nem is lehet számukra elfogadható, hogy igazságtalan módon és logikátlanul kárt szenvedjenek a többiek javára. És a locsolás egy kicsit ilyen, ha az ember egyedüli lány a családban, és testvérei mind fiúk.

A fiúk elmehetnek felfedezni a világot, utazhatnak, bekalandozhatnak még az inkább ismeretlen távoli rokonok lakásába is, ahol örömmel látják őket vendégül. A hétköznapokban tiltott szénsavas üdítő folyamai buborékoznak le torkukon, ragyogó arcocskájukat, az idegen ház újfajta, különleges süteményével tömhetik tele, cukormámorban úszva élvezhetik ki a gyermeki hedonizmus legüdvösebb napját. A félszegen elhadart versikét és locsolást tapsvihar köszönti, és az ismerősök, családtagok ujjongva gyűrnek locsolópénzt és csokitojást markukba a fél szívvel prezentált attrakcióért. A nap végére sikerül is összeszedni annyi zsebpénzt, hogy végre telik a régóta hőn áhított villogó és hangot adó játék puskára, amit a szülők soha sem vennének meg, mert túl erőszakos. 

Ezzel a jövedelmező geográfiai és kulináris felfedezőúttal szemben igazán antiklimatikus otthon maradni arra várva, mikor tér be a következő rokon, hogy olcsó pacsulival, vagy egy női rokon legkevésbé kedvelt, erős szagú parfümjével összevissza püffögtesse a ruháját, haját, arcát. Az persze nem számít, ha már prüszkölve tüsszög a testén összekeveredett illatorkántól az ember lánya, és csak úgy tud friss levegőt szippantani, ha megpróbálja lefutni a hozzáragadt szagokat: akkor sem lehet azt mondani, nem kérek több locsolást – nem lehet megsérteni a jövevény locsolót, akit fel sem ismer még a gyerek, olyan ritkán látott addigi életében. A kosárba szépen elrendezett, drágakövekként ezer színben csillogó, alufóliával körbeölelt nem-is-csoki csokitojások pedig egyre csak fogynak, ahogyan annak a reménye is egyre inkább csökken, hogy hátha marad a locsolók után még egy-két tojás a locsoltnak is, majd ez a remény a nap végére végképp elillan, és nem marad hátra más, mint az üres kosár és a napokig levakarhatatlan kölnikavalkád hányingert keltő szaga. 

Amikor a húsvéti körútból csillogó szemmel visszatérnek a fiúk élményeiket mesélve és szerzeményeikkel büszkélkedve, a legyőzöttség érzete már inkább dühös könnyekbe csaphat át. Hogyan lehet az, hogy a fiúkat elhalmozzák minden földi jóval húsvéthétfőn, míg lányként csak elvesznek az embertől minden finomságot, és mosolyogva tűrni kell a bűzlő pacsuliáradatot: hol itt az igazság? 

A hagyományokból kihagyott egyenlőség

Persze ahány ház, annyi szokás, de ha belegondolunk az előbb felvázolt helyzetbe, kikandikál az a bizonyos patkós lábikó. A gyerekek egyenlő bánásmódra vágynak, mégis rájuk toljuk a saját felfogásunkon alapuló nemi sztereotípiákat, amikor a születési nemek alapján kettéosztva élesen más szerepkörbe helyezzük őket, akár a húsvéti locsolkodás hagyományait követve. A fiúk legyenek kezdeményezők, zsákmányszerzők, kalandorok, félresikerült vagy túlzásba vitt locsolások esetén agresszorok, hiszen a részükről ez is rendben van. Az egészséges maszkulinitás helyett a toxikusat erősíti meg a kisfiúkban, ha arra biztatjuk őket, öntsék csak nyakon a lányokat, hiába tiltakoznak, visítsanak akármennyit is. 

A lányok viszont ne ellenkezzenek, ha számukra kellemetlen a testüket érintő pacsulipermetezés, tűrjék mosolyogva, különben a közösség hangulatát rontják el – ehelyett teljesítsék be a gondoskodó női princípiumot, és a kellemetlen kölnizést még jutalmazzák is finomságokkal, pénzzel. Tanulják csak meg szépen, hogy nem rendelkezhetnek a saját testükről, az mások joga, főként a férfiaké. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a gyerekekre erőltetett ölelés is ezt az üzenetet hordozza, hogy a felnőtteknek joguk van hozzájuk érni, még ha ezt ők nem is szeretnék, úgy a locsolás elviselése is hasonlóan problematikus „szabályt” ültethet a lánygyermekek fejébe.

Azok a régi keddek…

A locsolkodás modern keretrendszere nem enged átjárást a két pólus között: csak a fiúk locsolnak, és csak a lányok adnak ezért csokitojást. Azonban régebben nem ez volt a helyzet. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a húsvéthétfőt követő kedden fordult a kocka, és a lányokon volt a sor, hogy meglocsolják a fiúkat, illetve amíg a nők inkább festették a tojásokat, addig a férfiak patkolt tojásokat készítettek, és ezek is húsvéti ajándékként szolgáltak. Más szóval, a napjainkban működő húsvéti szokások merevebb határokat szabnak, az átmenet és az egyenlőség lehetősége nélkül választják élesen ketté a nemi szerepeket ebben az esetben, mint ahogyan azt elődeink tették.

Ettől függetlenül, mindenkinek joga van hozzá, hogy élvezze a locsolkodás hagyományát, akár nosztalgiából, akár a kellemes társaságért, akár a finom falatok reményében teszi is ezt. Azonban, érdemes lehet odafigyelnünk gyerekeinkre, hogy számukra mi kényelmes és kellemes a húsvéti szokásokból, melyek azok a részei, amelyekben valóban örömüket lelik, illetve ne szabjunk számukra kikerülhetetlen szabályokat ez ügyben: hadd mehessenek locsolni a kislányok is, ha inkább azt szeretnék, és hadd maradhassanak otthon a kisfiúk is locsolókra várva, ha nekik az a kényelmesebb. Így számukra izgalmas játékká válik a húsvét, amelyet a maga teljességében kiélvezhetnek anélkül, hogy szorongást okozó helyzetbe kelljen kerülniük. Engedjünk teret a felhőtlen játéknak! Hadd lehessen elfogadott válasz a „Nem” a „Szabad-e locsolni?” kérdésre!