Még mielőtt belekezdenék ebbe az egészbe, tartozom egy őszinte vallomással. Én vagyok az az ember, aki még akkor is segítséget hív(ott), ha egy szöget kell beverni a falba. A villanykörtecsere nálam már az ezermester szakma csúcsát jelentette, és soha életemben nem tudtam volna elképzelni, ha száz évig élek sem, hogy egy napon csiszológéppel a kezemben térdelek majd a földön, és kézzel festett bútorokkal a hátamon furikázok majd a bicajommal. Pedig ez történt.
Ikea VS Vintage
Az egész úgy kezdődött, hogy éppen nagy költözésben voltnunk, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, már hetek óta nagy bútorvadászatban éltünk. Feltett szándékom volt, hogy annyi „ikeás" lakás után (merthogy eddigi otthonaim nagy részét a kék-sárgából rendeztem be, vagy egyszerűen csak lomtalanított bútorokat vadásztam) ezúttal egy fokkal szofisztikáltabb leszek. Senki sem fogja azt mondani az otthonunkba lépve, hogy „Ó, egy Ektorp kanapé, nekem is ilyen van!”, vagy hogy „Ez a Jokkmokk asztal nagyon jól mutat az étkeződben!” Így aztán bejártuk a szupermenő dizájnerbutikokat, lakberendezési áruházakat, és bolhapiacokat, és akármerre jártam, szerelmesen csodáltam a mostanság annyira menő, vintage-nek, azaz antiknak álcázott bútorokat. Odavoltam a fakó színekért, a tompa fényű, kezeletlen fáért, és méginkább odavoltam a lakberendezők sztorijaiért, mely szerint ezek a bútorok mind régi indonéz halászhajókból készülnek. Mára nyilván nem maradt egy darab indonéz halászhajó sem.
A végtelen mennyiségú halászhajók legendája
Ám vintage ide vagy oda, három hét keserves keresgélés után arra a következtetésre jutottunk, hogy minden más annyival drágább, mint az IKEA, és annyival ugyanakkor nem jobb, hogy akkor már inkább mégiscsak maradjunk az Ivar polcrendszernél. Összeszereltük a potom összegért vásárolt cuccokat, majd az új PS2012 dohányzóasztalunk mellett nagy elmélkedésbe kezdtünk: mégis, hogyan lehetséges, hogy a világ összes dizájner bútorboltját képes ellátni az indonéz hajóipar? És ami még ennél is furcsább, hogy lehet, hogy az indonéz halászhajók mind sárgák, kékek, rózsaszínek, és lilák? A nagy morfondírozást egy Facebook üzenet szakította meg, amely Anna barátnőmtől érkezett. „Ezt most találtam. Gondoltam érdekes lehet neked most az új lakás miatt. Nem megyünk el?” – és egy link.
A klikkelés után pedig a tel avivi Hastudia oldalán találtam magam – ez pedig nem más, mint egy barkácsműhely, ahol mindenféle workshopokat tartanak. Ezúttal a „distressed painting”, azaz az állítólag indonéz halászhajóból készült bútorok stílusjegyeinek rejtelmeibe avatják me a nagyérdeműt.
Melyik oldalával kell csiszolni?
No, nekem több se kellett – megragadtam egy kisszéket, amit évek óta cipelek magammal minden költözésnél, pedig se nem szép, se nem kényelmes, de valami van benne, és elhatároztam, hogy átváltoztatom. A stúdióba érkezve örömmel tapasztaltam, hogy a tanoncok nagyrésze pont olyan inkompetens, mint én: néhány lány azt sem tudta, a csiszolóvászon melyik oldalával kezdjen dolgozni, illetve bő negyed órán át festegettünk egy gyanúsan vizes festékkel, amikor kiderült, hogy azt bizony előbb fel kell kavarni. Szerencsére a szakkör daliás hippire hajazó vezetője, Shlomi alaposan elmagyarázott mindet, így aztán fél óra után magam is feloldódtam, és egyre szabadabban kezeltem a korábban nemhogy sosem használt, de még csak nem is látott eszközöket. Két órával később ott pompázott előttem az újjászületett székecske, és igen, tisztára olyan volt, mintha valamelyik felmenője egy indonéz halászhajó lett volna. És akkor most jöjjön a technikai útmutatás...
Vintage-re fel!
- Első lépésben keressen egy fából készült bútordarabot – ha fél, hogy elszúrja (egyébként nem fogja, mert ha nekem sikerült, tuti nincs olyan, akinek nem megy), kezdje valami kis ládikával, esetleg próbálja ki, mit tud egy egyszerű gerendán. Ha a családban van valakinek csiszológépe, az nagyon sokat segít a dolgon – én például biztosan beruházok egy ilyen masinára, mert tényleg rengeteg időt megspórol, és iszonyú jó móka használni. Ha nincs ilyen gépe, semmi pánik, tekerjen smirglit (unalmasabb nevén csiszolóvásznat) egy jó fogású fadarabra, és álljon neki sikálni. Erre azért van szükség, hogy a fa könnyebben beszívja a festéket, így hamarabb száradjon, illetve ha egy korábban festett, vagy lakozott felületen dolgozik, ezzel eltávolíthatja a nem kívánt festékréteget.
Ha ezzel megvan, fogjon egy gyertyát – bármilyen megteszi, akár egy teamécses is – és a bútordarab éleit alaposan viaszozza össze. Ha kedve szottyan, itt-ott random satírozhat a felületen is egy kicsit a viasszal, nem kell feltétlen leragadni az éleknél. Ennek azért van jelentőssége, mert ezeken a részeken kevésbé fogja majd be a festék a fát, így könnyebb lesz lecsiszolni. Azért az éleket viaszozzuk, mert az igazi régi bútordarabok esetében is innen kopik le először a festék.
Most válasszon ki egy színt – akármilyen lehet, egy a fontos, hogy akrilfestéket válasszon, ne pedig olajat: ez utóbbi ugyanis maszatol, fényes, lassabban szárad, és drága. A festeni kívánt bútordarabot helyezze kiterített újságpapírokra, és egy vastag ecsettel kezdje el átmázolni. Egyáltalán nem lényeges, hogy alapos munkát végezzen – épp ellenkezőleg, minél maszatosabb, minél szabálytalanabb, annál jobb. Ne kenje vastagon, hogy mire elér a végére, az eleje már meg is száradhasson – így nem kell várakozni, hiszen mindenki tudja, hogy a várakozás a kreatív munka halála.
És máris jöhet a második szín – én egyszerűen csak egy sötétebb kéket használtam a világoskék után, de nyugodtan lehet bátrabb is, és használhat egy drasztikusan eltérő árnyalatot – mondjuk sárgát. Ezúttal már ne is kenje át az egész felületet, csak lazán pacsmagoljon, és összevissza hadonásszon, ahogy Hófehérke seper a Walt Disney mesében. Ha van türelme,felkenhet egy harmadik réteget is – nekem nem volt.
Ezután ismét a smirglihez fordulunk segítségért, és újra hangsúlyozom, hogy a csiszológép a legjobb barátja a „distressed painting” mániásnak. A bútor beviaszozott sarkaival és szegélyeivel kezdve csiszolja át a felületet úgy, hogy egyes helyeken erősebben nyomja rá a papírt, máshol pedig éppen csak cirógatja. A kívánt „vintage” hatást akkor éri el, ha itt-ott egészen a fa eredeti színéig lecsiszolja a bútort, máshol csak az alsó festékrétegig kaparászik, megint másol pedig szinte érintetlenülhagyja a felső festékréteget.
Ha elkészült, lakkozza le, hog sokáig szép maradjon, és hogy ne tegye tönkre a ruháit, mert bár a vintage göncök is szépek, ez azért más kategória.
Búcsúzóul egy extra tipp: ha van egy erős hajszárítója, kapcsolja a legforróbb fokozatra, és keressen pár olyan felületet a bútoron, ahol vastagabban kente fel a festéket. Ha kitartóan fújja forró levegővel, a festék felpúposodik, fellazul, és egy spaklival (unalmas nevén glettvassal) egyszerűen pattintson, hámozzon le egy-egy buborékot – így már aztán olyan vintage lesz az új bútora, hogy az indonéz halászhajók vadiúj Billy polcnak tűnnének mellette.