Biciklik zárták körül a városházát, sőt, a levegőbe is felemelkedtek, mégis kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a kritikus tömeg még nincs meg és a morál továbbra is sántít.
A kritikus tömeg a fizikában a hasadóanyag azon legkisebb mennyisége, amely már elégséges a nukleáris láncreakció beindulásához. A biciklis értelemben vett atomrobbanás valahogy úgy nézne ki, hogy hirtelen bicikliutak öntik el a várost, a megtévedt autósok lelkifurdalástól gyötörve, idegesen rezzennek össze, ha egy biker rájuk csenget, és úgy általában is a city egy jelentős részére be sem tehetik a kipufogójukat.
Szeretném előre leszögezni, hogy nem vagyok budapesti biciklista. Mint nem budapesti biciklista kénytelen vagyok megállapítani, hogy a Critical Mass jó, de túl udvarias.
Van egy amolyan éljenek békében az autósok és a biciklisták, csak építsetek már bicikliutakat feelingje, most is felhívták a figyelmet a szervezők arra, hogy aki tudja, értesítse autós ismerőseit a felvonulásról, ugyan ne szaladjanak már bele. Szegények. Én tegnapelőtt a belvárosból sétáltam hazafelé egy szép hidat is érintve a napfényben, és meg kell mondjam, semelyik autós ismerősem nem figyelmeztett, hogy délután összehangolt akcióval a teljes várost megbénítják, ráadásképpen hazautam bő órája alatt folyamatosan káros égéstermékeket juttatnak a tüdőmbe.
A magam részéről ezt nevezném kellemetlenségnek, és nem azt, amikor az autós nem jut haza elég flottul, mert értelmes emberek biciklin közlekednek.
Néha olyanokat is hallok, hogy már megint megbénították a várost a sok építkezéssel, de hát könyörgöm, a várost nem az építkezések bénították meg, hanem az autósok immár vagy két évtizede, sőt mi több az utakat is azért kell újra meg újra feltúrni, mert az autósok azon autóznak.
A biciklisták bicikliutakat akarnak, én viszont szeretnék levegőt kapni, meg egy várost, ahol a házak falának van színe, és ahol a gyerek is kimehet az utcára, mert a közlekedés nem abból áll, hogy vékony betoncsíkokon egynensúlyozunk többsávnyi gépjármű tömegében. Amikor jó sok éve elhagytam Budapestet, az azért történt, mert eljutottam a kézenfekvő felismerésig, hogy ez a fajta élet olyan, aminek nincs jogom kitenni a családomat csak azért, mert megszoktuk. Olyan lenne itt élni, miközben nem muszáj, mintha minden este a gyerekszobában blázolnék.
Ami sántít, az a morál. Cigizni például kúl volt sokáig, de amikor rádöbbentek, hogy többe kerül az összefüggő betegségek gyógyítása, mint az adóbevétel, már nem volt annyira kúl. Gyorsan elkezdték mondani, hogy meg fogsz halni, de ez nem segített sokat, mert mindig is tudtuk. Akkor előjöttek azzal, hogy kicsinálod azt is, aki melléd áll az utcán, meg a gyerekeknek is te adod a példát, hogy jól meghaljanak. Taktikai értelemben az egyetlen működő stratégia morális kérdéssé tenni, mert a morál az, amivel a többség (legalábbis nyilvánosan) soha nem menne szembe.
Hogy a morál csak egy kirakat, és alakítói érdekeinek megfelelően változik, viszonylag egyértelmű. Mert ha a közmorál valóban alapvető erkölcsi megfontolásokra támaszkodna, hogyan autókázhatna csak úgy a belvárosban az, akinek nem életbevágóan és helyettesíthetetlenül fontos? (Életbevágó alatt nem azt értve, hogy spórolsz munkába menet fél órát és este is hazaérsz a sorozatra.) Nagyon körülményes úton talán bebizonyítható, hogy a dohányos ember valóban árthat környezetének. Az autós esetében azonban egyértelmű. Úgy generálisan veszélyezteti a többiek testi épségét, egészségét, kiváltképp a gyerekét, emellett élhetetlenné és rondává teszi a várost, és (más hasonló tevékenységekkel karöltve) kifingatja a Földet, ami pedig nem az övé.
Ha Krisztus (de lehet felőlem Buddha vagy Mózes is) a Critical Masstól megérintve reggelre mindenhova bicikliutakat varázsolna, pont nem változna semmi. Jó, egy kicsit kényelmesebben és biztonságosabban lehetne biciklizni, és a város jelentős tételeket húzhatna ki a költségvetéséből. Biztos egy kicsivel többen ülnének biciklire – de nem hinném, hogy meglenne a kritikus tömeg. Már ami a gyerekeket, a belélegezhhető levegőt, az élhető várost, és úgy általában a bolygót illeti.
Döntő változást az hozna, ha a biciklisták az autósok rovására nyernének tért. Nem is kellene építeni, elég lenne ugye lekeríteni. Nem nagy ügy, ha azt nézzük, mi van a mérlegen.
Azért persze jót bicikliztünk. Még fel is emeltük. És meglepően empatikusan néztük azt a pár autóst, aki a Városháza előtt felejtette a járgányt, és pont annak az egyetlen napnak az egyetlen órájában érezte halaszthatatlannak a kijutást, amikor több száz kerékpáros zsúfolódott az utcába.
