Köztudott, hogy az utóbbi néhány évben sokkal nehezebb szakembert találni, ha az ember lakásfelújításba fog. Mindenki hallott már legalább egy rémtörténetet, vagy szerzett maga is rémes tapasztalatokat a mesterekről, akik vagy méregdrágán dolgoztak, vagy a megbeszélés ellenére sokadszorra sem jöttek el. Ha esetleg mégis eljöttek, mindent elfuseráltak, és még a felelősséget sem vállalták a kontár munkáért. Mindenfelől azt hallani, hogy az építőiparban hatalmas a munkaerőhiány. A 2007-es válság után újra konjunktúra van az ágazatban, egyre több az építkezés és beruházás, új építésű házak, üzletközpontok, városnegyedek nőnek ki a földből az elmúlt évtized tetszhalotti állapota után. Ezzel párhuzamosan felgyorsult a szakképzett munkaerő nyugatabbra vándorlása, ahol nem ritkán sokszoros bért kaphat egy-egy jól dolgozó szakember.
De hogy látja ezt a másik oldal, mit gondolnak maguk a szakik a kialakult helyzetről? Ennek jártam utána.
Az építőipar jelenlegi helyzete
Azt minden megkérdezett megerősítette, hogy sokkal több a munkája, mint néhány évvel korábban. Az utóbbi 3-4 évben mindegyiküknek több lett a megrendelése, legyen az illető idősebb, a nyugdíj mellett dolgozó mester, vagy fiatalabb, önálló vállalkozó. Nehéz volt a beszélgetésre rávenni a szakikat, részben az állandó elfoglaltságaik, túlterheltségük miatt, részben annak okán, hogy az ágazatban – bár az utóbbi időben a számlaadási fegyelem javult – még mindig a szürke és fekete munka van túlsúlyban. Senki sem beszélt szívesen a munkájáról, hiszen nagyrészt tilosban járnak. Ennek ellenére sikerült az ismerősök segítségével első kézből információkhoz jutnom - persze nyilván a megbízhatóbb, vállalhatóbb mesteremberek álltak kötélnek.
A 2000-es évek első évtizedében volt nagy probléma az úgynevezett körbetartozás jelensége, amely az építőipar sajátos munkavállalási formájából adódik: átláthatatlanul sok az alvállalkozó egy-egy építkezésen, és ha felül az egyik láncszemnél fizetési gond adódik, lefelé bukik az egész dominósor. Sok csőd és egyéni tragédia kapcsolódik ehhez a jelenséghez, ma már azonban talán halványodtak ezek az emlékek. Csak egy-egy távoli eset erejéig idézték fel a kérdezettek, hogy egy-egy régi ismerősüknek nem fizetett a fővállalkozó, és ezért tönkrementek – például utcaseprőként látták viszont a korábbi ablakos mestert. Mindenesetre a nagyobb építkezéseken dolgozók számára valós kockázat a lánctartozás, és ha egyszer csapdába kerültek, futhatnak a pénzük után, egyre több munkát és anyagot fektetve a dologba, annak reményében, hogy előbb-utóbb megtérülnek a veszteségeik.
Nehéz megbízók?
Egyéni megrendelők esetében azonban úgy tűnik, nincs, vagy minimális az ilyen irányú kockázat: szinte sosem fordult elő velük, hogy a megrendelő nem akart fizetni. Vagy benyelték a veszteséget, vagy bevállalták a konfliktust és kiharcolták a bérüket – erre megvannak a módszereik. De leginkább fel sem merült ilyesmi, mindig előre világosan megbeszélik az árat, amin menet közben természetesen csak többletmunka esetén emelnek – ebből nagyon elvétve akad félreértés, bár a legtöbbjük csak szóban állapodik meg a tulajdonossal. Mivel van, hogy napokig a lakásban dolgoznak, bensőséges, szinte baráti viszony is kialakulhat a megbízóval, márpedig a bizalom kulcsfontosságú, hiszen üres lakás felújítása esetében a lakáskulcsok is náluk vannak. „Ki van nyalva a fenekünk” – mondták egymástól függetlenül a fűtésszerelők. Persze, hiszen szezon van, a megrendelők még hétvégén este 8-kor is tárt karokkal várják őket – aki mégsem, az megnézheti magát, oda abban az évben már ki sem szállnak.
Persze vannak fárasztó, értetlenkedő, türelmetlen vagy lekezelő, a szakit levegőnek néző, nehezebb ügyfelek: de ez nem kirívó, hanem általános emberi jelenség, amit egy jó mester többé-kevésbé rugalmasan kell, hogy kezeljen, ha nagyobb ügyfélkört akar.
Csakis ajánlás útján – a bizalom fontossága
A megbízhatóság amiatt is fontos, mert szinte csak így lehet munkát kapni – ajánlás útján. A kérdezett szakemberek egyike sem hirdet – igaz, már régi motorosok a szakmában, nem is szorulnak rá. Sőt, egyenesen gyanúsnak tartják azt, ha valaki hirdetés útján próbál ügyfelet szerezni.
„Telefonszámról telefonszámra adnak. Ha most egynél bukik az ember, és megszívatja a tulajdonost, akkor onnantól kezdve kapufa, onnan nincs visszaút” – foglalja össze a lényeget az egyik szobafestő. „Főleg, ha az embernek már családja is van, nem csinálhatja link módon” – mutat rá a másikuk. „Ha rossz munkát csinálsz, és nem mész vissza kijavítani, az a vonal megszűnik, nem ajánlanak tovább, és egyszer csak azt veszed észre, hogy vagy nincs munkád, vagy csak nagyon rossz, alja munkát kapsz”– hívja fel a figyelmet a garanciavállalás fontosságára az egyik üveges mester.
Mindenki egybehangzóan állította: vissza kell menni és kijavítani, ha hibát találnak a munkájukban, ez benne van az árban. Ugyan szakmai érdekvédelmi és garanciavállalási fórum nincs – illetőleg van, de nagyon gyenge: az Iparkamara nem tölt be ilyen (de leginkább semmilyen) funkciót, nem vállal garanciát a tagok munkájáért, pedig ez tőlünk nyugatabbra általános jelenség. Ez strukturális probléma, melynek okait az elmúlt rendszerben is kereshetjük: itthon (még) nincs alulról, önszerveződően kialakult szakmai érdekképviselet, ahova a panaszos ügyfél fordulhatna. A lakáspiac is elaprózott Magyarországon: az egyes tulajdonosok állnak szemben a hanyag munkát végzővel, míg például Hollandiában vagy Németországban – ahol a bérlakások sokkal nagyobb részét teszik ki a lakásállománynak – a nagy házkezelő szervezetek, akiknek súlya és szava van, és akiktől tartanak a mesterek.
Drága szakik?
Az árak első hallásra valóban hajmeresztőnek tűnhetnek: akár 50 ezer forintos napidíj sem ritkaság egy vakolás vagy 5000 Ft/nm ár egy teraszburkolás esetén, és 105 ezer forintot kóstál baráti áron egy kapcsolószekrény felszerelése „mérőhely-kialakítás” címén – ami legfeljebb egy félórás munka négy csavar rögzítésével. A megrendelő pedig fizet, mint a katonatiszt, mert örül, hogy valaki legalább elvállalta a munkát. Egy pár dolgot azonban érdemes átgondolni.
Ha számlát ad a szaki, akkor ez számára csak bruttó pénz – amit a megrendelő a nettó béréből fizet, ezért érzi fájdalmasabbnak. A szürke zónából kilépő vállalkozót az adón kívül számtalan egyéb kötelezettség is terheli: könyvelő, TB, esetleg telephely díja, üzemanyagköltség és a többi. Az ingatlanárak egekbe emelkedésével az ár-érték arány is megváltozott: nem reális elvárni, hogy ma egy egy-másfél milliós négyzetméteráron értékesíthető újlipótvárosi lakáson a régi 3000 Ft-os órabéren dolgozzon a mester.
A helyzetet jól átlátó műszaki ellenőr úgy látja, hogy a fő gond az alulfizetettség: az anyagilag kevésbé megbecsült mesterek itthon sokkal rosszabb munkát adnak ki a kezükből, mint például Svájcban, ahol nagyon ügyelnek, nehogy elveszítsék a jól fizető ügyfelet. A megoldást a szakmunkás minimál órabér bevezetésében látná, ez azonban sok szereplőnek nem érdeke, ugyanis az összes bért az egekbe tolná. A jó munka bizony drága, sajnos itt kialakul az ördögi kör: a panaszkodó megbízótól például első körben megkérdezné, hogy kért-e számlát a szakitól? Először is el kell érni, hogy valaki a nevét adja a munkához, utána lehet számon kérni a minőséget. Ami szerinte sem nem javult, sem nem romlott az utóbbi időben: ma is vannak kontár módon dolgozó, de szépen, minőségi munkát a kezükből kiadó mesterek is, csak meg kell találni őket.
„Isten ments, hogy külföldre menjek, itthon is megélek” - a külföld csábítása
Mivel itthon maradt szakikkal beszélgettem, a szinte egybehangzó válasz az volt a kérdésemre, hogy nem mennének ki külföldre. „Az igazi szakember nem megy külföldre, annak itthon is van pénze” – vallják – persze csak a saját perspektívájukat bemutatva. Túl sok kényelmetlenséget és alkalmazkodást kívánna tőlük a kinti munka, ugyan valamivel több bérért, de vagy a családot is ki kéne szakítani a megszokott környezetéből, vagy tőlük távol kellene dolgozniuk, amit nem tartanak elfogadhatónak. Kinn a lakhatást is meg kell oldani, a nem fizetés kockázata is nagyobb, így nézve már korántsem tűnik számukra akkora üzletnek a dolog.
Azt viszont nagyon is érzékelik, hogy lassan elfogy az ország és vele együtt a mesterek: nincs utánpótlás, nincs szakképzés, régi iskoláikat megszüntették, lebontották. Az ellátandó terület pedig folyamatosan nő: egyre több üzletközpont, út, épület nő ki a földből, ezeket pedig üzemeltetni is kell valakinek, nem beszélve a karbantartásról. Nem nézünk túl rózsás jövő elé tehát, ami a szakikat illeti: nem látszik a kiút a jelenlegi helyzetből, hacsak nem a szakképzés újraélesztésével és a béremeléssel, ez azonban már messzire vezetne minket a lakásfelújítás témájától.
