Ha már orosz hetet tartunk, érdemes szót ejtenünk a fehérorosz származású Szvetlana Alekszijevicsről, Az utópia hangjai, A háború nem asszonyi dolog, Az utolsó tanúk, Fiúk cinkkoporsóban, Csernobili ima, az Elhordott múltjaink című könyvek szerzőjéről, aki a napokban kapta meg az irodalmi Nobel- díjat. A Svéd Akadémia szerint Alekszijevics "többszólamú írásaiért, a szenvedés és a bátorság monumentális megörökítéséért” érdemelte ki az írók legnagyobb elismerését. Alekszijevics művei eddig 19 országban jelentek meg az Egyesült Államokon, Németországon és Indián át Japánig. Legújabb, Elhordott múltjaink című könyvét az Európa kiadó adta ki épp novemberben, Iván Ildikó fordításában.
A legújabb hír az írónővel kapcsolatban, hogy negyvennégy órányi videóanyaga – amely alapjául szolgált a Csernobili imádság című regényéhez – elérhető az OSA-ban. Az írónő 1998-ban ajándékozta a Living of Voices of Chernobyl gyűjteményét a budapesti Közép-Európai Egyetem Open Society Archives nevű kutatási és kulturális intézményének, az anyagot először 2006-ban, az Atom kiállításon láthatta a nagyközönség. Ekkor az író kérésére nem említették a nevét. Most újra elérhető a videóanyag, amelyet az újságíró Tatjana Loginovával közösen készített, megszólaltatva a katasztrófa után a sugárzás elleni harcban elhunytak özvegyeit, a mai napig a tiltott zónában élő lakosokat, volt pártfunkcionáriusokat, tudósokat és szülőket, akiknek gyerekei súlyosan megbetegedtek a sugárfertőzés miatt. Különösen értékes a Vaszilij Nyesztyerenkóval, a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomkutató Intézetének igazgatójával folytatott beszélgetés az orosz hatóságok tehetetlenségéről. Tartson velünk a folytatásban!
A háborúnak nincs vége akkor, amikor elhallgatnak a fegyverek. Beköltözik az emberek lelkébe, ahol a megtörténtet nem lehet meg nem történtté tenni.
A félig fehérorosz, félig ukrán írónő Ukrajnában született, később családjával Fehéroroszországban telepedett le. Lukasenko Fehéroroszországában azzal vádolták, hogy CIA-ügynök, nyilvános megjelenéseit akadályozták, ezért 2000-ben emigrált: élt Párizsban, Görögországban és Berlinben, majd 11 év után visszaköltözött Minszkbe. Saját bevallása szerint identitása mit sem változott a költözések és a külföldön töltött évek során, viszont szüksége volt arra, hogy más nézőpontokat is megismerjen, és ne csak a barikádokat lássa maga körül.
Már újságírói munkássága során is leginkább szemtanúkkal készített interjúk alapján írt beszámolókat olyan drámai eseményekről. mint a Szovjetunió afganisztáni háborúja, a Szovjetunió felbomlása, vagy a csernobili katasztrófa.Valószínűleg munkásságának ez a része nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a későbbi műveinek formájául a dokumentarista prózát válassza. Regényeinek fókuszában leginkább a szovjet lélek áll, amely az írónő szerint nyomasztó örökséget cipel és még mindig a múlt börtönében él.
Első könyve, A háború nem asszonyi dolog óriási siker lett, először 1985-ben jelent meg, majd újranyomták, és több mint kétmillió példányt adtak el belőle. A regény olyan nők elbeszéléseiből áll, akik a háború szenvedéseiről, a nők szerepéről és a háborús kegyetlenkedésekről számolnak be. A könyvet a szovjet hatóságok betiltották, csak szamizdatban és a gorbacsovi glamoszty idején lehetett terjeszteni. A szovjet hatalom nemtetszését leginkább azzal váltotta ki, hogy az írónő nem általánosságban számolt be a nők háborús szerepéről, hanem egészen mélyre ásott, és olyan történeteket keresett (és talált is), amelyekről nem szóltak a tudósítások. Sőt, következő Az utolsó tanúk című könyvével még vékonyabb jégre lépett: gyerekek visszaemlékezéseit gyűjtötte össze a második világháborúról és a német megszállás sötét időszakáról.
Indulatokat váltott ki a A Fiúk cinkkoporsóban című regénye is, amelyben az 1979–89-es afganisztáni háborút vizsgálja, és könyvében arra kíván rámutatni, hogy a háború miként fordítja ki magukból azokat a fiatal srácokat, akik parancsot kapnak a gyilkolásra. A könyv üzenete nem igazán ment át, sőt, sok veterán és elhunyt katona szülei azzal vádolták az írónőt, hogy gyilkológépeknek állítja be a fronton harcoló katonákat.
Ezt követő regényében egy másik nagy tragédiát, a csernobili katasztrófát dolgozza fel, főként női beszámolók alapján. Feleségek mesélnek arról, hogyan haltak meg a férjeik a sugárfertőzés elleni harcban anélkül, hogy tudták volna, mekkora veszély leselkedik rájuk, de olyanok is megszólalnak, akik tiltott zónában próbáltak tovább élni, és azokról is szó esik, akik inkább választották a biztos halált, minthogy hazatérve szembeszálljanak a hatalommal. A Csernobili imádság után egy kevésbé ismert, a Halál igézetében című műve is megjelent, amelyben azokról az öngyilkosokról ír, akik a Szovjetunió széthullása után próbáltak meg véget vetni az életüknek. Az elhunytak rokonai és megmentett öngyilkosok mesélnek a miértekről.
Alekszijevics könyveit sokáig nem adták ki saját országában, ő pedig sokáig nem is írt újabbakat, de ez idő alatt sem tétlenkedett: több dokumentumfilmet is forgatott, a Helsinki Bizottság belorusz tagjaként tevékenykedett és részt vett nyilvános szerepléseken. 2013-ban adták ki az Elhordott múltjaink című legújabb kötetét, amely idén novemberben nálunk is megjelent az Európa Kiadó gondozásában. Ebben - a kritikusok szerint eddigi legerősebb - könyvében azt kutatja, milyen hatással volt a kommunizmus, és leginkább a szabadság hiánya az emberi lélekre.
"A regényhez a jól bevált metódus szerint több száz emberrel rögzített interjút" – mesélte az MTI-nek az Európa Kiadó vezetője, M. Nagy Miklós, aki szerint az írónő annak ellenére is műfajteremtő a maga nemében, hogy a világirodalom előtt már nem ismeretlen a dokumentarizmus (lásd Capote vagy Norman Mailer műveit). Alekszijeviccsel ellentétben azonban még senki nem készített ilyen mennyiségű interjút egy-egy alkotáshoz, hogy aztán azokból kiválassza a korra legjellemzőbbeket, létrehozva ezzel egy regényvallomást. Mindemellett az interjúk nem száraz visszagépelések, hanem szépírói eszközökkel életre hívott egymásba folyó, kerek egységek, amelyek egy pillanatra sem gyengítik a dokumentarizmus hitelességét és lényegét. Az írónő szerint az interjúalanyok maguktól választódnak ki, mindenkit meghallgat, nem számít, hogy áldozatok vagy hóhérok vallanak, mert mindenki beszámolója és személyes perspektívája fontos lehet.
Új regényében Alekszijevics leginkább arra keresi a választ, hogy az orosz nép miért nem képes a rengeteg szenvedést szabadságra váltani; és miért választják a mai napig a hallgatást ahelyett, hogy feloldást keresnének mindarra, amit örökségként magukkal cipelnek.
