Költőként, regényíróként és színpadi szerzőként is ismerik Nyikolaj Erdman nevét. A művész igencsak fiatalon, önként lépett be a Vörös Gárdába, majd Szibériába deportálták. Az imazsiniszta mozgalom képviselője évekkel később megkapta a Sztálin-díj II. fokozatát egy forgatókönyvéért.
A konvenciók ellen harcolt Nyikolaj Erdman
Nyikolaj Erdman 1900-ban született Moszkvában, balti német eredetű családba. Testvére, Borisz színpadi tervezőként dolgozott, ő vezette be testvérét az irodalom és a színház világába. Az ifjú Nyikolajt már korán lenyűgözte Vlagyimir Majakovszkij, az orosz futurizmus, az imazsinizmus egyik első képviselőjének munkássága, és ő maga is csatlakozott az avantgárd közösséghez.
Már igazán fiatalon, az orosz polgárháború kitörésekor csatlakozott a Vörös Hadsereghez, ebben az időszakban jelentek meg első versei is. Költőként egyértelműen az imazsinista vonalat képviselte, fittyet hányva minden verselési szabályra. Egészen a 30-as évekig szárnyalt karrierje, első drámáját, a Mandátumot 1924-ben, második, igazán sikeres művét, az Öngyilkosságot 1928-ban igyekeztek színpadra vinni. Utóbbit sokan
a szovjet éra alatt született drámák legkiválóbbikaként tartják számon.
A hamis öngyilkosság motívuma ekkoriban igencsak kedvelt témája volt a korszak alkotóinak, Erdmant pedig egyenesen Gogolhoz hasonlították tehetségét tekintve. A szovjet hatóságok azonban meghiúsították a darab bemutatóját többször is, annak ellenére, hogy a leghíresebb színészek álltak ki Erdman mellett még Sztálin előtt is, aki végül személyesen engedélyezte a bemutatót.
Sztálin előtt szavalták a versét, letartóztatás lett a vége
Végül a Szovjet Kommunista Párt akkori második titkárának ízlése buktatta meg végleg a darabot. Lazar Kaganovics 60 éves eltiltással sújtotta az Öngyilkosságot, miután az utolsó ruhapróbán beült az előadásra. Erdman színházi karrierje ezzel a tiltással teljesen megrekedt, és a mozi felé fordította figyelmét. Több némafilmhez készített forgatókönyvet, a leghíresebb ezek közül Borisz Barnet Trubnaja háza című alkotása.
Karrierje azonban egy színész, Vaszilij Kacsalov meggondolatlanságának köszönhetően súlyos fordulatot vett, amikor egy részegen átmulatott este végén Sztálinnak elszavalta Erdman egy versét a Kremlben. Sztálin figyelme Erdman felé fordult, s valószínűleg a korábbi eltiltás, és az azt követő, a fenti filmhez hasonlóan szatirikus művészeti alkotások tömege együttesen vezetett odáig, hogy végül
1933. október 10-én letartóztatták.
A letartóztatásra ráadásul egy teljes filmes stáb előtt került sor, miközben az első, kísérleti szovjet musicalt, a Jolly Fellows-t rögzítették éppen. Érdekesség, hogy ebben a musical-filmben Erdman apja is szerepet kapott egy epizód erejéig, egy német zenetanárt alakítva. A musical dalai az egész Szovjetunióban hatalmas sikert arattak, a rendező megkapta a Vörös Csillag Rendjének kitüntetését, az író honoráriuma viszont egy jegy lett a Szibériába tartó vonatra.
A nagyszabású politikai leszámolás során több, fabulista költőt is Szibériába száműztek, természetesen egymástól egészen távoli helyekre, nehogy véletlenül kapcsolatban maradhassanak. Ekkor került két munkatársa, Vlagyimir Mass Tobolszkba, Mihail Volpin pedig az Északi-sarkkörhöz közeli építőtáborba.
Mindeközben Erdmant napokig a KGB lubjankai központjában vallatták, majd 3 évre a szibériai Jeniszejk városába deportálták. Egy évvel később engedélyezték neki, hogy Tomszkba költözzön, ahol a Tomszki Drámaszínház irodalmi igazgatójaként ismét szakmájában működhetett. Moszkvába nem térhetett vissza, azonban alkalmanként titokban mégis ellátogatott a városba.
Bulgakov is kiállt Nyikolaj Erdman mellett
Egyik látogatása során felolvasta Mihail Bulgakovnak A hipnotizőr című új darabja első felvonását, aminek hatására maga Bulgakov járult Sztálin elé, hogy egy petíciót nyújtson be, és kérje Erdman fővárosba való visszatérését. A beadvány ugyan nem ért célt, és Erdman továbbra is a színházi világon kívül tevékenykedett, de munkássága elé legalább már nem gördült akadály.
Volpinnal egy véletlennek köszönhetően a 30-as évek végén találkozott ismét, legendás közös munkásságuk is ekkor kezdődött, a Volga-Volga című, hazánkban is vetített vígjátékuk 1938-ban jelent meg.
A második világháború idején azonban mindkettejüknek komoly nehézségei származtak politikai fogolyként töltött időszakukból, egy olyan büntetőszázadba kerültek, melyben a politikai foglyok mellett papok és egyéb jogfosztott emberek teljesítették a hadkötelességet. 600 kilométert kellett gyalog megtenniük egy visszavonulás során. Így ismerkedtek meg Szaratovban a már feloszlatott Moszkvai Művészeti Színház színészeivel is, akikkel később együtt is dolgoztak.
Volpin és Erdman közös munkája a mesék világába repít
Bár közös filmjeik leginkább a felnőtteknek szóltak, a mesékben és a rajzfilmkészítésben is megtalálták a lehetőséget. Ezen munkáik ráadásul sikert arattak az érettebb közönség körében. A 40-50-es években a Szojuzmultfilm Filmstúdióval közreműködve mintegy szovjet Disney-ként ontották a gyermekeknek készült tartalmakat. Új technikai eszközökkel színekkel és hangokkal operálva, kiegészülve a háború utáni ifjú nemzedék lelkesedésével alkottak olyan, társadalmilag elfogadott témákban időtállót, melyen aztán évtizedek fiatalsága nőtt fel.
Volpin első nagy rajzfilmje, A mese a halászról és a halról Puskin Ruszlán és Ludmila című történetének filmes adaptációjaként robbant be a köztudatba, de megfilmesítették A hókirálynő történetét és a Béka hercegnőt is. A sztálini idők után egyre bátrabban nyúltak az orosz mondákhoz, a mitológiához is műveikben. Erdman 1970-ben, Mihail Volpin 1988-ban, autóbalesetben halt meg. Egy évvel később, 1989-ben mindkettejüket rehabilitálták. Munkásságukat Volpin fia folyatta.
Ha arra is kíváncsi vagy, hogy mi történt ugyanebben az időszakban Raszputyin lányával, itt elolvashatod.
