"Minden zenésznek fontos, hogy sokan hallgassák, különben nincs értelme"

Zanza!

Még csak négy éve vannak jelen a hazai könnyűzenében, de már túl vannak egy feloszláson, egy jól sikerült visszatérésen, hamarosan megjelenik Razzle Dazzle címmel a második nagylemezük, bekerültek az MTVA és a Volt közös zenei programja, a Nagy-szín-pad  döntőjébe, és erősen esélyesek voltak a győzelemre az Index tehetségkutató versenyén is, ami aztán mégse jött össze nekik. Többek közt ez utóbbiról is beszélgettünk a Fran Palermo frontemberével, Henri Gonzóval, meg a mindjárt érkező új albumukról és minden másról.

A zenekar frontembere késik, de nem azért mert ennyire beleélte magát a szétcsúszott rocksztár szerepébe, hanem mert a stúdióban még most, a finisben is orrvérzésig csiszolják az érkező album számait. Míg befut, azon gondolkozom, hogy általában az ideiglenes feloszlás (amit még azok sem neveznek véglegesnek, akiknél pedig tiszta sor, hogy nincs tovább) a legtöbbször nem jelent visszatérést, ha pedig mégis megtörténik, az általában nem lesz átütő siker. Kivételek persze mindig vannak, a Fran Palermónak például kimondottan jót tett a 2013-as eltűnés, amit ráadásul pont akkor jelentettek be, amikor épp elkezdett felfigyelni rájuk a szakma és a közönség. Bár a kívülállóknak hirtelennek tűnhetett a döntés, valójában a srácok az elejétől így tervezték, ugyanis érettségi után páran közülük külföldre akartak menni. A gimi után minden dráma nélkül el is engedték a zenekarosdit, aztán 2015-ben legalább ennyire lazán vissza is tértek: már az első koncertjükön megduplázott közönség várta az újra összeállt bandát.

A fiúk pedig rákapcsoltak: még ugyanabban az évben kiadtak egy EP-t (Sun in Splendour), majd egy teljes albumot (Fran Palermo), később feltűntek a Balaton Methodban, szerepeltek az Index tehetségkutató verseny döntőjén (összesen háromszor válogatták be őket a Szám harmincas listájába),és bekerültek a Nagyszínpad elődöntöjébe is. 

A Natural Cash (2013) albumukról az egyik kedvenc számunk, az Am I Right Boy című számuk:

Nehezen behatárolható stílusukat amúgy csak vagabond rock and rollként jellemzik, ami végül is a "pop-rock-indie-folk-satöbbi" körülírása, azaz éppúgy hat rájuk az indie, a sivatagi rock, folk, mint Henri spanyol-kubai zenei gyökerei. Az elnevezést ők találták ki, mert ez fedi le leginkább a zenei ötvöződésüket, amiben főleg a gitár, a hegedű, a trombita és a harmonika érvényesül. A kubai-spanyol származású frontember számára nem idegen sem a nagy létszámú zenei formáció, sem a sokféle hangszer, jóformán a zenével nőtt fel. Anyukája már három éves korában elkezdte tanítgatni (a Szamárinduló kétkezes verziójával kezdték), később perkázott, tangóharmonikázott, gitározott, játszik klarinéton és trombitán, de minderről később maga is mesél, miután kissé megfáradtan lehuppan a mellém. Fejben még kicsit a stúdióban maradt, úgyhogy bele is csapunk a közepébe, és a hamarosan érkező albumról kezdünk el beszélgetni.

"Ha minden jól alakul, akkor az eddigieknél sokkal érettebb anyag fog születni, jobban fog szólni és sokkal pörgősebb lesz az előző lemeznél, meg azt hiszem sikerült minden dalt fülbemászósra megírnom. Ezen felül érzelmileg sokkal sűrűbb mint az eddigi anyagaink, intelligensebb is a zene, és szövegek is mélyebbek. Például a Bloody Vertigo alapját már három éve megírtam, de csak mostanra éreztem, hogy fel akarom venni rendesen. Azt hiszem ennek a szövegnek van leginkább konkrét sztorija, amikor ezt írtam egy hosszú kapcsolatomnak lett vége és a dalban a leválás folyamatát fogalmaztam meg. Hasonló témájú az első spanyol nyelvű dalunk is, a Van Volviendo, amihez kedvenc argentin íróm, Julio Cortazar egyik verse szolgált alapul; a nyitódal, a Zizi meg egy durva időszakomról szól, amikor kicsit túlzásba vittem a bulizást. Amúgy érdekes, hogy van a lemezen punk dal, afro pop, de olyan is ami diszkósláger lehetne. Sok vonóst használtunk, van egy kis szitár meg elektromos dob is, ami a diszkóhoz kellett" - magyarázza és hozzáfűzi, hogy mindig is szerette az új hangszereket kipróbálni, bár az édesapja nem éppen erre tanította:

"Egy hangszeren kell játszani, de azon mesterien"

- idézi az apját, aztán megvonva a vállát hozzáteszi: "De ez engem nem érdekelt. Egyébként a szüleimnek nagyon sokáig el se mondtam, hogy van zenekarom, azt gondoltam, úgysem tetszene nekik a zene. Aztán végül voltak pár koncertünkön és meg is hatódtak, ami azt illeti. A nagyszüleimet hamarabb bevontam, ők ott voltak a legtöbb fellépésünkön az elejétől kezdve. Soha nem kaptam tőlük semmilyen negatív kritikát, amire egyébként nyitott vagyok, lehet az jó vagy rossz, simán lenyelek bármilyen véleményt, meglátást. Bár nem nagyon tudnak olyat mondani, amit ne tudnék, szerintem én vagyok saját magam legőszintébb és egyben legszigorúbb kritikusa."

Ebben lehet valami, mert amikor a pár héttel ezelőtti A Szám döntőjén való gyengécske szereplésükre terelem a szót, meg se próbálja kikerülni a témát: "Hát ilyen szarok még nem voltunk, az tény. A hosszabb koncertekhez vagyunk szokva, nehezen hangolódtunk rá a négyszámos koncertre, ráadásul még magunk között is voltak különbségek, volt aki könnyebben, volt aki nehezebben vette az akadályt. Az is nagyon megzavart minket, hogy nem hallottuk magunkat és fogalmunk sem volt arról, hogy szólunk."

Tényleg meglepő volt a szereplésük, ugyanis a Fran Palermo általában erős koncerteket ad, a tagok természetesen viselkednek a színpadon, a frontember pedig jó karakter, aki érzi a zenét és minden különösebb manír nélkül képes élvezni a szereplést. A döntőn pont ez az egységesség esett szét, hiányzott az erő és a megszokott nívóhoz képest alulteljesítettek a srácok. Nem állítjuk, hogy ez volt az ok, amiért nem nyertek, de az tény, hogy a jelenlévő közönség nem volt elájulva, és úgy tűnik, ők maguk sem boldogok a szereplésüktől.

Ez egy friss felvétel a Balcony TV  ,,tetőszínpadáről", ahol a Yolandát játsszák.

"Persze mindenki csalódott volt, hiszen eddig minden Index versenyen benne voltunk a top tízben, és el tudtuk volna képzelni hogy a tavaly kiadott albummal, meg a visszatéréssel együtt megnyerjük a versenyt. A gyenge szereplés nem segített a hangulatunkon, volt is feszültség belőle, de aztán dumáltunk róla, és a végén arra jutottunk, hogy egyszerűen mi egy olyan banda vagyunk, akiknek kell egy-két szám ahhoz, hogy bemelegedjünk. Nem vagyunk ahhoz hozzászokva, hogy összesen fél órát játsszunk, közben meg érezzük a kényszert, hogy ennek most kurvajónak kell lenni, mert ez most egy verseny."

A tagok egyébként nemcsak együtt zenélnek, hanem régi barátok is, de ez egyelőre inkább előnyt, mint hátrányt jelent a banda számára. Legalábbis Gonzo ezt állítja: "Nem igazán jellemző ránk, hogy balhézunk, ritkán szoktak feszkók lenni, de azokat is gyorsan lerendezzük, meg egyenesbe megmondjuk a másiknak, ha valami bajunk van” mondja. Nekem pedig a szemem se rebben, a legtöbb banda ezt válaszolja, ha egy újságíró a belső dinamikáról kérdez, aztán később jönnek a hírek a drámai meg anyázós feloszlásokról, és hirtelen mindenkinek lesz egy saját története arról, hogy is volt az a nagy egyetértés. De remélhetőleg a Fran Palermo esetében tényleg így van, és valóban tudják kezelni a véleménykülönbségeket (ami egy nyolctagú zenekarnál elég evidens), vagy ha a színpadon nem teljesít mindenki egyformán, mint ahogy a döntőn is.

Én azért finoman bedobom, nem volt-e köze a szereplésüknek - a pár számos koncert újdonsága mellett - ahhoz a pletykához, miszerint szétbulizták magukat a döntő előtt. Az énekes ugyan elereszt egy mosolyt a kérdésre, de aztán leszögezi, a feltételezés túlzás: "Egyáltalán nem voltunk szétbulizva, én tök kipihenten érkeztem. Az előző napokban ugyan tényleg voltak szülinapok, de nem volt nagy csapatás."

Abba most nem megyünk bele, hogy kinek mi számít nagy csapatásnak, jobban érdekel az, hogy az elmúlt egy évben mi változott bennük a zenekarral kapcsolatban, tervezik-e, hogy annyira tudatosan építkező zenekar legyenek, mint mondjuk azIvan & The Parazol, akik az underground szcénában végre felismerték és felvállalták, hogy sem közönség, sem üzlet szempontjából nem kifizetődő az álszerénység és a meg nem értett művész attitűd. Parazolék meg is kapták ezért (főleg a zenésztársaktól) az "önfényező hülyegyerekek” címkét, de a banda a szaftos fröcsögések mellett is kitartott amellett, hogy miért lenne az szégyellnivaló, amiért jól használják a PR, a branding, a styling, vagy épp social media eszközeit? 

"Minden zenésznek fontos, hogy sok fül hallja és hallgassa, különben nincs ennek semmi értelme" - mondja ki Gonzo a lényeget, amit egyébként az új generációs zenekaroknak nem derogál kiejteni a szájukon, és ami korántsem jelenti, hogy készek fellogózott reklámbábukká válni. A Fran Palermo (ahogy a sikeresen működő Ivan and The Parazol, a Middlemist Red vagy Mary PopKids is) egyszerűen felvállalja, amit a legtöbb zenész is gondol vagy remél: hogy nem maguknak, vagy pár tíz embernek szeretnének zenélni, hanem a hitelességüket megtartva egyre szélesebb rétegeket elérni, és az sem baj, ha ebből meg tudnak élni. Ezért pedig hajlandóak lejönni az elefántcsonttoronyból és minél több helyen jelen lenni, előnyükre fordítani a közösségi felületeket, használni a self brandinget, és nem utolsó sorban nyitottnak lenni együttműködésekre a többi hasonszőrű zenekarral .

Ha még nem hallgatja őket, ezek a számok után biztos fogja

Arizona (2011)

No, Never Go Back (Museum of Clouds, 2012).

Am I Right Boy (Natural Cash, 2013)

Requiem n°21 (Fran Palermo, 2015)

 

"Jóban vagyunk más bandákkal, kollaborálni is szoktunk. Az idősebb generációból főleg a Kistehénnel dolgoztunk össze, de jó haverságban vagyunk Péterfi Boriékkal (akiknek az új lemezén közre is működök egy dalban), és sokszor buliztunk a Punnanyékkal is meg a Hiperkarmával is. Igazából jó haverságban vagyunk a legtöbb zenekarral, akikkel eddig találkoztunk" - mondja, de számára nem is erőszak, hogy másokkal jóban legyen, kapcsolatokat építsen, vagy hogy különféle emberekkel megtalálja a közös hangot. Szerinte erre nagyon jó szocializáció volt az utcazenélés, amit elég sokáig művelt, és ami állítása szerint sokat csiszolt az előadói képességén is. Tizenévesen tangóharmonikával kezdte, először a Várban próbálkozott, aztán aluljárókban játszott, és általában sikere is volt, bár az is előfordult, hogy a rendőrök zavarták el. Az időszakos feloszlásuk után London utcáin is rengeteget zenélt, volt amikor ezzel finanszírozta a napi megélhetését. Nehéz elképzelni a váltást, ahogy a teltházas koncertek meg az ajnározás után egy itthon menő zenekar frontembere kiáll zenélni a londoni forgatagba, meg is kérdezem, nem derogált-e a korábbi sikerek után a zenélős kalapozás. Érezhetően mellényúltam a kérdéssel, mert egy pillanatig csodálkozva, de leginkább lesajnálva néz rám: "Dehogy, rengeteget tanultam az utcazenélésből! Szerintem sokan nem is gondolják, hogy ezt nehéz jól csinálni. Itt nincs időd ráhangolódni a közönségre, konkrétan annyi időd van arra, hogy megfogd őket, amíg elsétálnak előtted. Néha magam is meglepődtem, milyen tartalékokat hoz ki belőlem egy-egy ilyen utcazenélés” - mondja, és amilyen lelkesen magyaráz róla, elhiszem neki, hogy nem csak az álszerénység beszél belőle.

És valószínűleg ez is kellett a Fran Palermo sikeres visszatéréséhez, meg ahogy Gonzo mondja, a kint szerzett benyomások, zenei hatások: "Nem is gondoltam, hogy ennyi időt fogok tölteni zeneszerzéssel, de mivel eleinte egyedül laktam és kevés embert ismertem, sokat voltam magamban, és emiatt csak a zenére fókuszáltam. Itthon ez sokkal nehezebben megy, mert rengeteg inger ér, mindig van mit csinálni, van kivel találkozni. Nehéz ebben a közegben rábírni magamat, hogy otthon maradjak és csak a zeneírással foglalkozzak. De Londonban ez magától értetődő volt".

Londonból hazatérve el is kezdte ontani a számokat, és az egyszeri hazalátogatásnak az lett a vége, hogy pár új dal helyett egy egész albumnyi anyagot állítottak össze, amire vevő volt a közönség és a szakma is egyaránt. "Ha azt éreztük volna, hogy nincs ránk igény, nem erőltettük volna az összeállást, de szerencsére nem így van. Ráadásul rettentően élvezzük, ami most történik velünk, és azt érezzük, minél több időt töltünk együtt, annál jobb lesz az egész" -magyarázza az énekes, akivel ebben nem nagyon lehet vitatkozni. Úgy tűnik, tényleg jó hullámot lovagolnak, de persze sokat fog számítani a most érkező album visszhangja, és a Nagyszínpad eredménye is rejtegethet még számukra elég nagy meglepetéseket.

A bandát legközelebb ezen a versenyen láthatja a közönség, nyáron pedig ott lesznek a Kolorádó Fesztiválon, a Volton, a Szigeten, a Strandon, a Művészetek Völgyén, a Bánkitó Fesztiválon, az EFOTT-on, a Campus Fesztiválon és a Budapest Parkban egyaránt. Fontos lehet az is, hogy a Middlemist Redhez hasonlóan idén ők kerültek be Magyarországról a franciaországi MIDEM zenei showcase esemény Artist Accelerator programjába, plusz lehetőséget kaptak a Cseh Tamás program keretin belül arra is, hogy ne csak itthon, hanem külföldön is kipróbálják magukat.

Blogmustra