Schiffer Miklós: A magyar nő bájos, csak túlságosan levetkőzik

Zanza!

Schiffer Miklós lassan 20 éve foglalkozik a stílussal: írt már róla könyvet férfiaknak és nőknek is, szakértőként és tanácsadóként kalauzolja a témában azokat, akik felkérik erre. Egy rendezvény után arról kérdeztük, milyennek látja a magyarok, különösen a nők öltözködését - a válaszaiból azonban nemcsak ez derült ki, hanem a magyar férfiakról is sok mindent megtudhattunk.

Az Always sajtóeseményén Görög Ibolya és Schiffer Miklós vezetésével arról folyt az eszmecsere, hogy mi a különbség nő és hölgy közt, és kiből hogyan válhat hölgy a 21. században a viselkedés és az öltözködés segítségével. Ez után beszélgettünk.

Szeptember elején volt Budapesten egy divat témájú konferencia, amelynek az egyik leghíresebb street fashion blog, a Face Hunter fotósa, Yvan Rodic volt a vendége. Ő itt tartózkodása alatt egy interjúban azt mondta, hogy a magyarok unalmasan öltözködnek. Ön ezt hogy látja?

Leszögezném, hogy imádom a magyar nőket, de azt hiszem, hogy van igazság abban, amit mond, nem is kevés. Általában a magyar utcakép szürkébb egy londoni, tokiói vagy New York-i utcaképnél. Sajnos szürkébb, mint Berlin, München vagy Bécs is. A magyar nők nem mernek elég kreatívan öltözködni. Sémákat követnek, divatvonalakat értelmeznek át, kevernek néha össze, és ebből sokszor egy katyvasz keletkezik. Persze a divat az ez valahol, mert a divat attól divat, hogy mindig más és mindig újszerűen értelmezünk vagy fogalmazunk dolgokat.

Ez kapcsolódik ahhoz is, amiről a rendezvényen beszélgettünk: nagyon kevés nő mer nő lenni – nemhogy hölgy, az nagyon messze van -, nőiesen öltözködni, ami nem egyenlő azzal, hogy macásan. Ez nem azt jelenti, hogy kinn van az a mell, hanem hogy sejtem azt a mellet. Vagy látom, hogy csinos, de nincs kinn a combja a szoknyából, nincs kinn a köldöke, és nem akarom az egész testét feltárni, hanem a személyiségét és a testi adottságait egy jó kombinációban adja vissza. Szerintem az említett fotós véleménye pontosan erre vonatkozott, hogy nem mernek a nők személyiségek és nők lenni, és ez nagy baj.

Rodic másik észrevétele pont az volt, hogy a magyar nők nagyon szexinek akarnak tűnni - ezt sok külföldi egyenesen úgy fogalmazza meg, hogy szinte nem lehet tudni, ki a prostituált és ki nem.

Én ilyen messze nem mennék, de tényleg túlvetkőznek. Férfikörökben szokták mondani, hogy nyáron megállsz egy zebránál és elájulsz. A magyar lányok többet mutatnak meg a testükből, kihívóbbak, mint ahogy ez az európai nőktől bárhol megszokott – de látja, mégsem érik el a kívánt hatást, mert ettől függetlenül azt mondja egy külföldi, hogy szürkék. Mert az egész mögött nem tudatosság van, hanem frivolság. Ugyanakkor a magyar nőt nem hiszem, hogy könnyebb táncba vinni, de mégis azt üzeni magáról, mintha így lenne. Ez a férfiak elvárása a magyar nőktől.

A magyar férfi szereti, ha a nő le van vetkőzve - amíg nem a felesége! De amint elvette, fordít egyet rajta, és azt szereti, ha semmit nem látni belőle. Az olasz férfi is azt szereti, ha a felesége leginkább otthon van, de ők előtte sem várják el ezt a fajta levetkőzöttséget - külföldön persze imádják. De a magyar férfi kettős szerepben látja a nőt: egy nagyon szexi nőt lát, amikor megismeri, akkor örül neki, hogy ilyen, az esküvő után pedig azt mondja, legyél csak kis otthonülő anyuka, mert az ad nekem biztonságot. Lehet élni sokkal színesebben is.

Miért alakulhatott ez így?

Ez egy szociológiai kérdés, amire én nem tudom a választ. De azt sejtem, hogy ez a férfiak elvárása, ahogy mondtam. Azt tapasztalták meg, hogy ez verseny – mint az a Spiró-könyv, a Feleségverseny, nagyon jó könyv egyébként. Ez egy verseny a férfiakért, a férfiak oldaláról meg a nőkért. Ha a férfiak igénye a levetkőzött nőre nagyobb, akkor a nő inkább levetkőzik. Ez nagyon csúnya kifejezés, de el akarja magát adni, és jobban elkel frivolan, mint nem frivolan. Szerintem ez áll mögötte.

Akkor már tudjuk, miben gyengék, most beszéljünk arról, hogy miben erősek a magyar nők.

Hihetetlenül bájosak. A magyar nőnek a legnagyobb előnye ugyanaz, ami ennek az országnak is a legnagyobb előnye, de nagyon nehezen használjuk ki: a sokszínűségünk. Az, hogy van, akinek magyar neve van, van, akinek lengyel, német vagy szláv. Ez egy nagyon vegyes nép, volt itt minden a törököktől a Habsburgokig. Abból, hogy itt sokfajta vér keveredett, adódott egy olyan genetikai egyveleg, ami által a magyar nő automatikusan szebb, mint egy angol, nagy átlagban. Ezt kéne kihasználni és rátalálni, hogy a szürkeség helyett valami mást kövessünk, mondjuk az olasz stílust.

A 20. század arról szólt, hogy egyre szabadabban öltözködhettek az emberek – például már az sem szentségtörés, ha valaki farmerben megy színházba. Persze látjuk ennek a negatív oldalát is. Ön szerint várható az, hogy az emberek valamennyire visszatérnek az íratlan szabályokhoz?

Szerintem igen, az irány most ez. A világtrendekből a farmer mindenre válasz és még mindig jó, mindig hordható. Volt a farmernek többször ilyen virágzása, de ez most nagyon hosszú ideig tartott, legalább tíz évig. Azt gondolom, hogy vissza fog kerülni a megfelelő helyére, és a farmer egy fontos ruhadarab lesz, de nem a ruhadarab, hanem elkezdenek a nők színesebben öltözködni, igazi ruha-ruhát viselni, elkezdenek kombinálni és nem úgy gondolják majd, hogy farmerrel és fehér inggel mindent el lehet intézni.

Gyakran tapasztalom, hogy ha divatról vagy stílusról van szó, sokan borzasztóan indulatba jönnek és nagyon agresszíven reagálnak a témára. Azt mondják, nekem ezzel nincs időm foglalkozni, nincs rá pénzem, felszínes, és hasonlók.

Azt gondolom, hogy ez hozzáállás kérdése: van, aki fontosnak tartja, van, aki nem, van, aki jár színházba, van, aki nem, van, aki eljár múzeumba és leül órákig egy festményt nézni, van, aki nem. Az ember ettől szabad lény, hogy különböző dolgokat tartson fontosnak az életben. A divat is egy ilyen dolog, az öltözködés, az öltözödéskultúra, az ápoltság, a minket körülvevő tárgyak. Van, aki ad arra, milyen szemüveget hord, van, akinek teljesen mindegy: ön szerintem kitalálta, hogy milyet akar hordani, de van, aki csak leveszi az állványról a legelsőt, amit meglát. Mindenkinek megvannak a maga preferenciái. Sokan a divatot, a stílusosságot, ezt a fajta öltözködési kultúrát nem preferálják – ettől, akik fontosnak tartják, még nem rosszak, és akik nem, még nem jók.

Sokan ezt felmentésnek is veszik, mondván, ez felszínes, nem érdekel, engem mélyebb dolgok foglalkoztatnak – de lehet, hogy nekem meg ez a mély. Olyankor mindig megkérdőjelezek nagy megmondókat, amikor leülnek velem szemben, beszélnek valamiről – mondjuk a borról, ami most divatos téma -, és azt látom, hogy van rajtuk egy kirohadt gallérú ing, egy eljárt cipő és egy koszos farmer. Nekem ez nem hiteles. Miért higgyem el én az ő tudását, amikor azt látom, hogy az élet más területein hihetetlenül slendrián és nem odafigyelő? Egy tiszta farmer, egy fehér ing meg egy kék zakó azért nem a világ legnagyobb befektetése, mégis, az már stílusos megjelenést ad. És akkor sokkal hihetőbb és őszintébb lesz a közölnivalója, és elfogadottabb a szempontomból, mintha mindezt rendetlenül adja elő.

Az a baj, hogy az emberek többsége ebben csak a felszínességet látja, pedig ennek sokkal több köze van a tudatossághoz. Chanel mondta, hogy az öltözködésnek a gondolatainkhoz van a legtöbb köze. Szerintem, aki stílusosan öltözik, annak sokszor a gondolatai is rendben vannak vagy rendezettebbek. Ettől függetlenül ismerek zseniális embereket, akik katasztrofálisan néznek ki, de nekik elfogadom, mert a zsenialitásuk erre válasz.

Amikor egyszer a Díványon a férfiak fő stílusbűneiről jelent meg cikk, voltak, akik teljesen felháborodtak azon, hogy meg akarjuk mondani, hogy szandálhoz ne vegyenek zoknit. Létezik egyáltalán olyan, hogy stílusbűn?

Persze, és a zokni-szandál ide tartozik. És igenis írják meg ezeket. Aki zoknihoz szandált visel, az még mindig az NDK-nál tart és engem is zavar a látványa. Sok mindent fel lehetne most sorolni: rövid ujjú ing nyakkendővel, nyakkendőtűvel, fehér frottír zokni, a túl bő, túl hosszú nadrág, rengeteg ilyen dolog van.

Az mennyire igaz manapság, hogy az emberek az öltözködésükkel a státuszukat kommunikálják?

Ha megnézzük a történeti fejlődést, háromszáz évvel ezelőtt csak azok öltözködtek, akiknek volt pénzük. Akinek nem volt pénze, az ugyanazt hordta éveken vagy akár egy életen át. Az öltözködésnek tehát mindig volt köze a státuszhoz, de hát az emberek többsége szereti a státuszát kifejezni - az persze más kérdés, hogy sokan olyasmit akarnak magukról elhitetni, ami nem valós, ahol valójában nem tartanak. Sokan ezáltal akarják a rátermettségüket bizonyítani. Attól, ha valaki igényesen öltözködik, nem sznob – akkor sznob, ha 100 ezer forintot keres, de 200 ezerből akar öltözködni.

Ha egy férfi nyitott az öltözködésre, érdekli az, hogy hogyan lehet stílusos, akkor első lépésként mit ajánlana neki?

Olvasson klasszikus regényeket, azokban nagyon jó példákat találhat erre. Nézzen Poirot-filmeket, mert Poirot maga a gentleman - és nézzen utána könyvekben. Nagyon sok ilyen könyv van angol nyelven, én is írtam erről, de szerintem alapvetően ez belülről jön. Ez nem olyan sok szabály, szerintem három oldalban össze lehetne foglalni - ezek a szabályok viszont szépek. De ha valaki nem tartja be ezeket, még lehet rendes ember, és ha betartja is lehet rossz, ezt szeretném hangsúlyozni.

Említette a beszélgetésen, hogy sok jelenkori problémát a múltból akarunk megoldani. Ez alatt pontosan mit értett?

Azt, hogy mai viselkedési kérdésekre állandóan háború előtti modellekből keressük a választ, miközben az életünk megváltozott. Én is írtam már a viselkedésről, hogy étteremben mit hogy illene tenni, de egy egészen más, rohanó világ van, az emberek nagy százaléka gyorsétteremben eszik, ahol ezt már nem is lehet alkalmazni. Ezek a szabályok ma már kissé mesterkéltek.

Az udvariasság az még egy játék: van, akinek fontos és ad rá, van, aki nem. Nyilvánvalóan a nők többségében pozitív élményt vált ki egy udvarias férfi, de nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy milyen ember áll emögött. Ismerek egy pár nagyon rendes embert, akik nem túl udvariasak, és olyanokat is, akik nagyon udvariasak, mégsem vagyok rájuk büszke. Azt gondolom, hogy az ilyen szabályok felállítása és az ezekből történő közvetlen következtetések életveszélyesek.

Régen könnyű volt viselkedni, az embereknek rettentően lelassult élete volt a maihoz képest. Alig volt szórakozási lehetőség, a főurak mondjuk elmentek az Operába hétfőn, kedden, szerdán pedig az Orfeumba. Ma rengeteg dolgot csinálhatunk este. Szerintem az élet felgyorsult ezekhez a nagyon konzervatív szabályokhoz.

Fotó: Kováts Dániel
Blogmustra