Nemrég felmerült bennünk, hogy elutazhatnánk valahová kettesben a férjemmel pár napra. Nyaralni. Osztottunk-szoroztunk, én kifaggattam az összes barátnőmet, a védőnőt és a gyerekorvost, és végül arra jutottunk, hogy ez lehetetlen. Van ugyanis egy négyéves és egy egyéves gyermekünk, utóbbit még szoptatom. Nem elég, hogy anya elutazna három napra úgy, hogy eddig csak pár órákat voltunk külön, ráadásul a gyereknek az a legjobb, ha kétéves korig szoptatják. Azt meg nem akarhatjuk, hogy a gyereknek kötődési zavarai legyenek, meg károsodjon az immunrendszere, aztán egész felnőttkorában járhatna pszichoanalízisbe, csupán mert anya wellnesshotelben szeretne hömbölögni apával. Úgyhogy majd utazunk jövőre.
A gyerekorvosunk arra szavazott, hogy utazzunk, mert a jókedvű és egészséges szülők tesznek a legjobbat a gyereknek, és az egyéves korig tartó szoptatás is szép teljesítmény. Ugyanakkor mind ő, mind a védőnő kiemelte, hogy ne egyszerre történjen az elválasztás és az utazás, mert az túl nagy törés lenne a bébinek, hanem inkább válasszam el, és kb. ahhoz képest egy hónap múlva utazzunk.
A barátnőim jelentős többsége és a népszerű nevelési tankönyvek szerint is meg kell várni az ilyesmivel a kétéves kort, mert: anyatej, kötődés. Egyetlen szülőpárt ismerünk, akik fél év szoptatás után lepasszolták a hét hónapos babájukat a nagyiéknak, és elhúztak két hétre a tengerpartra. Ugye, hogy minek szül az ilyen?
Régen minden jobb volt
Mi tehát elhalasztottuk az utazást, ami vagy jó döntés, vagy nem, nyilván mindenkinek van véleménye a témáról. De ha egy kicsit hátrébb lépünk és belegondolunk, anyáink, sőt, anyáink anyáinak (és anyáink anyáinak anyáinak!) idején hogy ment az ilyesmi, máris nem annyira egyértelmű a dolog. Felmerül a kérdés, hogy valóban ennyire sérülékenyek és törékenyek a gyerekeink, hogy az egyéves nem hagyható három napra a nagyszülőkre? Nyilván sírna, de nem lehet, hogy kiheverné? És a másik kérdés, hogy ki (mi) a fontosabb, a gyerek vagy a férjem? A kötődő nevelés vagy a párkapcsolat?
A gyerekeimet imádom, de azért néha jól esik egy kis szünet belőlük: már az is feltűnő, hogy ha pár órára másra hagyom őket, utána sokkal cukibbnak és lenyűgözőnek látom őket. Könnyebben tudom őket szeretni, ha nem lógnak rajtam 0-24-ben. De a férjemet én választottam annak idején, és azért választottam pont ezt a pasit, mert szeretek vele időt tölteni. Akár még kettesben is. Vagyishát szeretnék. Csakhogy változnak az idők: anyám még lemehetett két hétre a Balcsira apukámmal, amikor másfél éves voltam, én már nem.
Jobban szereti a férjét, mint a gyerekét? Megkövezni!
Jó pár évvel ezelőtt jelent meg Ayelet Waldman esszéje a New York Timesban, amelyben elárulja, hogy jobban szereti a férjét, mint a gyerekeit (négy van neki). Ez nem minden: még csak nem is szégyelli magát miatta, hanem direkt azt gondolja, hogy ez a gyerekeknek is jó, hiszen érzik, hogy biztonságban vannak: a szüleiké egy stabil párkapcsolat, nem kell attól félni, hogy bármelyik szereplő hirtelen lelép a postással / postásnővel.
Az esszé megjelenését követően Waldmannak nem csak azokkal kellett megküzdenie, akik kommentben, blogokon és minden lehetséges fórumon rossz anyának nevezték, hiszen minek szül az ilyen. Emellett vadidegenek fenyegették meg, hogy megverik (!), illetve, hogy feljelentik a gyámügynél (?). Danielle Teller kutató szerint ezek a reakciók meglepően hasonlítanak arra, ahogyan egy fanatikus vallásos közösség kezeli az eretnekeket. Bűnösen gondolkodik, máglyára vele!
Gyerekről jót vagy semmit!
Teller szerint az amerikai kultúrában valahol a nyolcvanas évek körül kezdődött el az a folyamat, amely a gyerekeket istenként tiszteli, igényeiket kiszolgálja és a kiskorú állampolgárokat lényegesen értékesebbnek tartja, mint a felnőtteket. Ennek egyébként van valamennyi evolúciós alapja: a gyerekekre vigyázni kell, mert fenn kell tartani a fajt, meg öregkorunkban, amikor mi már nem tudunk mamutra vadászni, ők fogják fizetni a nyugdíjunkat. Csakhogy a jelen felfogás szerint nem elég egészséges gyerekeket nevelni, hanem konstans boldoggá is kell őket tenni, igényeik mindenek felett állnak, és aki ezt megkérdőjelezi, azzal máglyára.
Az első jele mindennek a „baby on board”, vagyis baba az autóban-matricák elterjedése Teller meglátása szerint. Ez ugyanis csak egy olyan társadalomban lehetséges, akik már belátták, hogy az emberi élet értéke csecsemőkorban a legnagyobb és utána már csak kisebb lesz. „Egy kétéves még majdnem olyan értékes, mint egy csecsemő, de a kamasz már kevésbé, és amikor ugyanez a bébi eléri az ötvenéves kort, már senkit sem érdekel, hogy autóbalesetet szenved-e vagy sem. Legalábbis nem túl sok autón látni 'középkorú könyvelő a kocsiban'-matricát.” – írja.
A másik jele az, hogy a gyerekünkről nem szabad rosszat mondani. Mindenki mást bátran szidhatunk a kollégáinkkal, a barátnőinkkel, a neten, sőt. Csodás dolog együtt szidni a főnökünket, a házastársainkat, a hülye szomszédot, amelyik kora reggel porszívóz, de megfelelő hallgatóság előtt bátran panaszkodhatunk a szüleinkre, a nagyszüleinkre, a kretén bátyánkra / idegesítő húgunkra is. De ha elkezdeném, hogy mennyire utálom, hogy Pistike ennyire erőszakos, Katika ilyen nyafka, Zsombiban túlteng a rosszindulat, Csenge meg szimplán gyáva – örülhetnék, ha csak odébb húzódnak a játszótéri anyukák, és nem csapnak agyon a Vekerdy összessel.
Az apaság is szent, bár az anyaság kicsit szentebb
Aleyet Waldman (az a csaj, aki jobban szereti a férjét) még csak nem is szidta a gyerekeit, sőt, siet leszögezni, hogy mind a négyet nagyon szereti. Csak a férjét meg még jobban. Ebben a kérdésben nemi különbségek is vannak: a férfiaktól a társadalom jobban elviseli az ilyesmit. Magyarul, tízes skálán kevésbé háborodunk fel, ha egy apa jobban vagy legalább ugyanannyira szereti a feleségét, mint a gyerekeit, mint ha ugyanezt egy anyától halljuk. Anya imádja csak szépen elsősorban a gyerekeket, és utána jöhet a többi ember.
Teller úgy véli, a férfiaknak azt is jobban megengedjük, hogy gyerekmentes örömforrások után vágyakozzanak. Egy férfi szívesebben szexelne a feleségével, mint homokozna a játszótéren a gyerekekkel? Hát persze, sőt, tök jó fej, hogy anyust kívánta meg és nem a szomszédlányt. És ha anya szexelne inkább a Ringató helyett? Titkon megértjük, de azért inkább ne hangoztassa?
És ez baj?
Miért lenne baj? Jobban vigyázunk a gyerekeinkre, mint valaha, és boldog, kiegyensúlyozott csemetéket nevelünk sok-sok énekléssel és kockákra vágott biogyümölccsel. Mondjuk azért az egy probléma, hogy a világ közepeként nevelt gyerekeinkre nehéz idők várnak, amikor majd észreveszik, hogy az életkor előrehaladtával csökken az értékük, de ha sok szeretettel vettük őket körül, talán kibírják. A kutatók szerint nagyobb baj, hogy a túlságosan gyermekcentrikus párok gyakran annyira elvesztik egymással a kapcsolatot, hogy a gyermekek kirepülése után már idegenek egymás számára. Persze, kivéve, ha valamelyik fél már rég lelépett, és keresett valakit, aki odafigyel rá is.
A válási statisztikák (legalábbis az USÁ-ban) alátámasztják ezt az elméletet: egyre nő az ötvenéves koruk táján váló párok száma. A gyerekek felnőttek, beütött az üres fészek szindróma: eddig a gyerekek voltak a párunkkal közös érdeklődési kör, most gyerekek híján nincs több közös téma.
Teller nem azt mondja, hogy ne szeressük a gyerekeinket, sőt, még csak azt se, hogy ne halmozzuk el őket szeretettel, ne szoptassuk, hordozzuk, kötődőneveljük őket vagy bármi ilyesmi. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a korábbi generációkhoz képest a mostani szülőgenerációban megdöbbentő mértékben eltolódtak a hangsúlyok. A gyerekek mindig fontosak voltak és lesznek, de nem biztos, hogy jó ötlet őket társadalmi szinten istenként tisztelni, mert ez nekik és a házasságoknak is rosszat tehet.
Érdekel hogyan nevelhetünk boldog gyereket?
Tarts velünk szeptember 29-én este a Hatszín Teátrumba, és hallgasd meg Dr. Kádár Annamária pszichológus előadását. Jegyeket itt vásárolhatsz.
