A császármetszés esélye elsősorban nem a várandós nő egészségügyi kockázatától vagy elvárásaitól függött, és nem is az anyagi, szociális helyzetétől, hanem konkrétan attól, hogy melyik kórházba ment be.
Aki valaha olvasott bármit szülés témában, az már biztosan tudja, hogy túl sok a császármetszés, vagyis, hogy a legtöbb kutatás szerint több esetben alkalmazzák ezt a beavatkozást, mint az egyébként indokolt lenne. Természetesen a császármetszés nem rossz, hanem remek dolog, amivel sok életet lehet megmenteni és sok kisbaba egészségét megőrizni – csak egy kicsit túlhasználják. De miért is?
Egy friss kutatás ismét ennek okait keresi. Az USÁ-ban a szülések 32 százaléka császár, de persze hatalmas különbségek vannak: vannak kórházak, ahol 7 százalék, és vannak, ahol 70 ez az arány. A kórházak közötti különbség teljesen normális dolog, hiszen az USÁ-ban és hazánkban is ilyen a gyakorlat: vannak kiemelt intézmények, ahová eleve a komplikáltabb, szövődményes esetek jutnak el, a kis kórházak ide küldik tovább a nagy kockázattal rendelkező várandósokat, ezért itt értelemszerűen több a komplikáció, így több a császár is.
A friss amerikai kutatás szerint azonban emellett egy másik tényező is közrejátszik a császárok arányában, ez pedig nagyjából az, hogy mennyire hagyják békén az embert.
A 2017-es adatok szerint az USÁ-ban a császármetszés esélye elsősorban nem a várandós nő egészségügyi kockázatától vagy elvárásaitól függött, és nem is mondjuk az anyagi, szociális helyzetétől, hanem konkrétan attól, hogy melyik kórházba ment be. Az adott szülőszoba működése ugyanis alapjaiban befolyásolta, hogy az oda bekerülő alacsony egészségügyi kockázattal rendelkező anyák hüvelyi úton vagy császárral szülnek-e végül.
„Lustább” helyen kevesebb a császár
A kutatók kétszázhúszezer szülés adatait vizsgálták, szóval jó nagy mintával dolgoztak. Ez azt jelentette, hogy 53 amerikai kórház két éves adatait gyűjtötték össze. Vizsgálták, hogyan működik az adott helyen menedzsment-szinten a szülőszoba, mit csinálnak, ha egyszerre sok páciens érkezik, és milyen az adott osztály „belső kultúrája”, hogyan kommunikálnak egymással és a páciensekkel. Összességében arra jutottak, hogy a proktívabb, azaz nagyobb kezdeményezőkészséggel bíró kultúrájú szülőszobákon többet császároztak.
„Azt gondolnánk, hogy a proaktivitás pozitívum, hiszen az élet legtöbb területén a kezdeményezőkészség valóban jót tesz. És sokszor biztosan az. De a proaktívabb szülőszobákon mégis többet császároznak.” – nyilatkozta a kutatás vezetője a Huffington Postnak.
Nem teljesen világos, miért van ez. Lehet, hogy azért, mert a szülőszobák vezetői gyakran egymásnak ellentmondó célokkal találkoznak. Például, ha a szülőszoba vezetőjének szólnak, hogy figyeljen jobban a költséghatékonyságra, és ő egy proaktív vezető, aki meg akarja oldani ezt a problémát, akkor igyekszik optimálisan kihasználni a szülőágyakat, azaz arra törekedni, hogy egy-egy nő minél kevesebb időt töltsön benn, a császárral ez elérhető. Ha az újszülöttek egészségi mutatóinak terén kell eredményt felmutatni, akkor is biztos, ami biztos, jobb mindenkit császározni.
A szakemberek szerint ez a kutatás talán segít rávilágítani arra, hogy a császár vagy nem császár nem szimplán a szülészorvos tudatos döntése, hanem az őket körülvevő munkahelyi környezet is jelentősen befolyásolja.
A sürgetettség sem használ
A természetes szülést propagáló oldal persze mindezt már régóta pedzegeti, vagyis azt, hogy a túlzott beavatkozókészség a vajúdás során a legtöbb esetben nem hasznos. Ideális esetben a szülés folyamatába csak akkor történik beavatkozás, amikor arra az anya vagy a baba egészsége érdekében szükség van. A háborítatlan szülés hívei általában a legtöbb beavatkozást elutasítják, míg az orvosi nézet szerint biztos, ami biztos, a több vizsgálat jobb. A szülés alatti beavatkozásokról, és hogy a tudomány mai állása szerint mi szükséges és mi nem, itt írtunk korábban.
A természetes szülés egyik úttörője, Ina May Gaskin könyvében azzal az elmélettel magyarázza mindezt, hogy a méhnyak tágulását pszichés tényezők is befolyásolják. A tapasztalt bába a szülés alatti tágulást a székletürítéshez hasonlítja: úgy érvel, hogy az ezt szabályozó simaizmok részben pszichés szabályozás alatt állnak, és vannak, akik erre érzékenyebbek. Magyarul, sokan nehezebben tudnak kakilni, ha nézik őket vagy ha sok, idegen ember van körülöttük, és Ina May szerint hasonló mechanizmus a vajúdás során is előfordulhat: vagyis az erre érzékenyek lassabban tágulnak, ha sokan sürgölődnek körülöttük. Erre az érvelésre ugyan közvetlen tudományos bizonyítékot nem találtunk, de beleillik a fenti kutatás tanulságába, hiszen proaktívabb kultúrájú szülőszobákon nyilván többször ránéznek a vajúdókra – ha valaki nem tágul, akkor pedig előbb vagy utóbb felléphet a császármetszés szükségessége.
