Terhesnapló 5.0: A kismama más babájával ékeskedik

Zanza!

23. hét

+6,5 kg

Az egyetlen újszülött, akit eddig életemben közelről láttam, vagy dajkáltam, a lányom volt. Mivel a családomban a hetvenes évek óta nem született gyerek és felnőttkorom nagy részét gyermektelen fiatalok között töltöttem, semmilyen tapasztalatom nem volt kisbabával. Ezzel a párom is így volt. A szülés előtt egy kitömött játéknyuszin gyakoroltuk a pelenkázás fortélyait együtt. Azután persze nagyon hamar profik lettünk és megtanultunk mindent, amit kellett. Ezért nagyon nem aggódom amiatt, hogy hogyan is fog ez menni másodszorra, bár feltételezem, hogy sokkal nehezebb lesz minden, egyszerre két kicsivel. Hiszen egyszer már mindent végigcsináltam, feltehetően a trükkök, a megfelelő tartástól  a szoptatásig eszembe fog jutni, amikor majd kell, miközben ellepnek azok a csodás érzések, amiket egy nagyon pici baba szemébe nézve tapasztal az ember. Abban is reménykedem, hogy mint sokmillió nő előttem, a meg tudok majd valahogy birkózni a 2 különböző korú gyerekkel. De azt hittem, a próbatételre várnom kell majd júliusig, a szülésig. Ma azonban váratlanul egy kisbabát sodort utamba a jószerencse, így próbakörre vihettem 2 gyereket együtt, teljesen egyedül.

Egy kedves barátnőm, aki az utcánkban lakik, nemrégen szült. Az egyetemen e héten egy nagyon fontos dolgozatot kell leadnia, és hozzám fordult segítségért, hogy nyugodtan dolgozhasson pár órára, mert nehéz volt a feladatra koncentrálnia a babával egy lakásban. Ugrottam a lehetőségre, és felajánlottam neki, hogy elviszem levegőzni a picikét, amikor én úgyis kinn leszek a saját lányommal. A megegyezés szerint egy alaposan megszoptatott, tisztába tett 2 hónapos kislányt vettem át délben. A babával egy hatalmas táska pelenkát és egy üvegnyi lefejt tejet is kaptam. A terv az volt, hogy eltolom a játszóházig, ami csak 5 perc séta onnan, kiülünk annak a kertjébe, és 3 órán át vigyázok a picire, miközben szemmel tartom a nagyot. Pontosan úgy, ahogyan azt pár hónap múlva tenni fogom, 2 saját gyerekkel, ugyanott. A hely közelsége miatt baj esetén 5 percen belül vissza tudtam volna vinni a gyereket a mamájához.

A kellemes, borongós 12 fokban, ami ideális egy kisbaba kinti altatásához, a rám bízott kislány az ígéretnek megfelelően szunnyadt, szopta az ujját, és kis sem nyitotta a szemét. A lányom elrohant a kert másik felébe játszani, mint minden nap, én meg ott maradtam a babakocsival. És akkor jött az első meglepetés, amire nem számítottam: a kismamák reakciója. Így visszanézve vicces, hogy fel sem merült bennem, mi történik, amikor egy terhes nő hirtelen megjelenik a szokott közegében egy kisbabát tartalmazó babakocsival: persze mindenki azonnal azt feltételezte, hogy az enyém a gyerek. Attól függetlenül, hogy pénteken még ott voltam közöttük, alig gömbölyödő terhesen, és nemigen szoktunk beszélgetni. Azonnal körém gyűltek a mamák kukkolni, és megszámlálhatatlanul sokszor kellett elismételnem, hogy kölcsönbabáról van szó, és a sajátom még nagyon is bennem van. Elfelejtettem, hogy mennyi embert vonz egy pici baba. Szinte senki nem tudott elmenni anélkül mellettünk, hogy bele ne kukkantson a kocsi belsejébe és gügyögjön valamit. Elszoktam én már attól, hogy ennyit foglalkozzanak velem, egy kisgyerek mellett sokkal jobban beleolvad az ember az utcaképbe vagy a játszótérbe.

A második meglepetés az volt, hogy ahogyan múltak a percek, elkezdtem kivirulni. Ez az érzés is ismerős volt 2 évvel ezelőttről. A csocsirogyi vadiúj babakocsiban (ami nem szétrugdalt, mint a miénk ennyi idő után) ringattam a kisdedet, visszamosolyogtam az alkalmazottakra és az anyákra (mert ma mindenki mosolygott rám) és egyre jobban kihúztam magam. Az, hogy a gyerek gyönyörű volt és álmában ő is mosolygott, külön segített. Egy büszke, új kismama magabiztosságával feszítettem a padon, természetesen az éjjeli szoptatások által okozott kialvatlanság és a sajgó császárheg érzése nélkül.

A lányom nem igazán foglalkozott velem, vagy azzal, hogy egy versenytársat kapott a délutánra. A kertben kedvenc elfoglaltsága a játék babakocsi tologatása, és tette is a dolgát, ahogyan azt szokta. Mivel a kisbaba aludt, volt időm vele foglalkozni, amikor negyedóránként odaszaladt hozzám valamit megmutatni, átölelte a lábam és már loholt is tovább. De volt olyan érzésem, hogy mindketten tudjuk, hogy más feladatom is van.

Amikor először odajött, elmondtam neki, hogy a kocsiban a kisbaba alszik. Megpróbált felkapaszkodni és belekukkantani, de nem látott semmit, így felemeltem, és megmutattam neki a kicsit. 2 másodperc után kapálódzni kezdett és elszaladt, mintha nem érdekelné a dolog egyáltalán. Azután jó fél órával később, amikor a kocsi körül több gyerek is játszott és hangoskodott, a lányom rászólt az egyikre, az én mozdulataimat és hangnememet tökéletesen mimikálva, hogy "pszt, a baba alszik", miközben a saját babájára mutatott a kis mini kocsijában. Nagyon megható volt.

Szerencsémre egy nagyon jó kislányt fogtam ki. Meg sem nyikkant, csak néha kihúzta a hüvelykujját a szájából, ásított egyet, rám nézett kicsit csodálkozva, majd megint leragadtak a szempillái. Amikor elkezdett cseperegni az eső és bementünk az épületbe, akkor is aludt tovább, bár az édesanyja figyelmeztetett, hogy a hőmérséklet-változásra gyakran felébred. A nagyobb gyerekek ricsajos éneklését, és hangszeres próbálkozásait is csukott szemmel hallgatta végig.

Amikor megindultunk kifelé, a lányom átvette az irányítást. Minden ajtót és kaput kinyitott előttem, és megvárta, hogy áthaladjunk. Amint a parkba értünk, elkérte a babakocsit, és ragaszkodott hozzá, hogy ő tolja azt. Ezt a sajátjával is meg szokta néha tenni, így ez magában nem lepett meg. De ezúttal egész végig ő tolta, azt is alig engedte meg, hogy hozzányúljak. Kicsit pipiskednie kellett, hogy elérje a tolókart. Konokul lehajtotta a fejét, az álla a kabátjába fúródott, és megállás nélkül tolta a kocsit az ösvényeken, abszolút határozottsággal.

Én meg zsebre tett kézzel, fütyörészve és mosolyogva mentem mellettük, bezsebeltem a járókelők mosolyait. Arra gondoltam, hogy bárcsak ne kellene még visszavinni a babát, de hát mégsem tarthattam meg tovább. A szemei lassan kezdtek kinyílni, nyilván eljött az etetés ideje.

Természetesen tudom, hogy nem lesz minden olyan egyszerű júliustól, mint amilyen a mai délután volt. Tudom, hogy lesznek a két gyerekkel nagyon nehéz perceim. Lesznek éjszakáim, amikor egymást keltik fel sírásukkal, és napjaim, amikor egyszerre betegek. Ettől függetlenül, a mai nap után sokkal magabiztosabbnak érzem magam. Pont erre volt szükségem, egy ilyen sikerélményre, ami megmutatja, hogy minek nézek elébe. Pár órára láttam a jövőt, és az nagyon jó volt: mindenki mosolygott ránk, és csak halk cuppogás hallatszott ki a tejszagú babakocsiból.

Másutt

Blogmustra