Olaszországban mindenki besegít a gyereknevelésbe

Zanza!

Folytatva külföldön élő magyar családok mindennapjait bemutató sorozatunkat, ezúttal az Olaszországban élő Mammina meséli el, milyen az élet Itáliában: a legfontosabb, amit kiemelt, hogy a kisváros tulajdonképpen tényleg olyan, mint egy nagy olasz család: mindenki segít mindenkinek, így az ember nem érzi elveszettnek magát akkor sem, ha nem beszéli még jól a nyelvet. Külföldön élsz és megosztanád tapasztalataid a Poronty olvasóival? Írj erre a címre!

Három éve költöztünk ki Olaszországba, Milánóba, ahol érkezésünk után két héttel az akkor pont hatéves – angol-magyar óvodában, középső csoportot éppen befejezett, tökéletes olasz nyelvtudás nélküli – nagyobbik lánykát beadtuk az első osztályba, egy teljesen sima állami iskolába. Az egyetlen dolog, ami az iskolaválasztásban segített, két szomszédunk, akik erre a sulira azt mondták, nagyon barátságos és az ő gyermekük is oda fog menni. Gondolkodtunk az angol iskolában is, elvégre Ausztráliában születtek a lányok, és az angol vonalat szerettük volna folytatni, de nem tudtuk fizetni az évi 13,000 eurós tandíjat.

Kisebbik lányka katolikus óvodába került, a legközelebbi ovi, ahol augusztusban volt még hely, hogy szeptemberben kezdhessen, itt is csak egy hirtelen üresedés miatt, egy gyermek szülei elköltöztek, így hívtak telefonon hogy üresedés van. Mindkét választás helyesnek bizonyult. A nagylány a két másik szomszéd kislánnyal együtt megkezdte a sulit, és délutánonként együtt játszottak a kertben. A házban lakó összes gyerek segített a mi két lányunknak, akik talán pont az angol előélet miatt nem pánikoltak be attól hogy nem értik meg őket, és ők sem értik, mások mit mondanak. A játék nyelve nemzetközi. Az iskolában voltak gondok az első pár hétben, mikor alapdolgokat nem értett meg a gyerkőc, mint például hogy amit szappant bevittünk, az nem csak az övé, és hiába magyarázták neki, ki nem adta a kezéből, mert az anyukája ezt neki adta. Mivel anyuka sem tudott túl sokat a nyelvből, így érdekesen ment a kommunikáció a tanárnőkkel, akik talán jobban féltek az idegen nyelvű tanítványtól, mint maga a gyerek. Persze otthon a sírás-rívás a magyar barátok után meg egy jó hónapig megvolt, de ezt már rutinosan kezeltük, hiszen egyszer már túljutottunk ezen, mikor Ausztráliából költöztünk haza. Sok-sok esti beszélgetés, otthonra rajzok küldése és telefonhívások segítettek.

Maga az iskolarendszer éppen most van gyökeres átalakítás alatt, minden helyi tiltakozás ellenére. A suli kicsi, barátságos, kb. 120 gyerek jár, es remek pedagógusok vannak. Mint kiderült, ezt is mint mindenhol ki kell fogni, hiszen itt is vannak pocsék tanerők is. Szerencsénk volt, a tanítónők szuperek, kínosan ügyelnek, hogy a sokszínű osztály megtarthassa sokszínűségét. Pl. Szülinapokon a Boldog születésnapot! című dalt megtanulták az osztályban levő más nemzetiségű gyerekek nyelvén is, és minden alkalommal az összes nyelven eléneklik. (Iráni, magyar, spanyol, román, portugál.) Az összetartásra helyezik a hangsúlyt, év közben forgatják az asztalokat, hogy mindenki mindenki mellett dolgozhasson, igyekeznek hétvégi közös programokat tervezni, ahol a szülők is megismerkedhetnek, és ahol a gyerekek is úgy játszhatnak egymással, hogy nincs az iskola a hátuk mögött, megismerhetik egymás valódi tulajdonságait. Megtartják a különböző nemzetiségi ünnepeket is.

Az óvoda csodás volt, nem kis létszámú csoport volt, de együtt volt a kis/közép/nagycsoportos gyerek, mindenkinek megvolt a feladata, és a nagyok kísérték ki a kicsiket a vécére, gondoskodtak róla, hogy megmossa a kezét, hogy rendbe hagyja a váltás ruháit. Segítettek a rajzolásban, a pakolásban, az étkezésben. Csak a saját maguk által készített rajzokkal, dekorációkkal díszítették a falakat. Volt egy pici könyvtár, ahová csak zokniban volt szabad bemenni és meg kellett tanulni, hogy csendben kell lenni. A kápolnában – egyházi ovi – minden nagyobb vallási ünnep előtt közös imádság volt. A karácsonyi és évzáró ünnepekkor sosem csoportonként volt az előadás, hanem mindig egyben az óvoda összes gyereke szerepelt. Ehhez persze szükség volt helyre, amit vagy egy színház engedett át, ingyen, nem fizetősen, vagy egy iskola a tornatermét. A nagycsoportosok diplomát kaptak, mint az egyetemek végén a sapival, ünnepséggel, a szülők pedig egy nagy dossziét, amiben benne voltak a rajzok kiscsoporttól, a gyerekekről írt vélemények, és az értékelés, amit a választott iskolának küldtek meg.

Az első év karácsonyakor a gyerekek már megértettek sok mindent, és meg is érttették magukat, bár még kezdetlegesen sokszor csak szavakat egymás mögé fűzve. Év végére viszont mind a kettő jól beszélt, már csak az akcentus maradt meg, és kisebb hibák. A nagylány mellé kirendeltek önkormányzattól – ingyen – egy magyar anyanyelvű segítőt, aki decemberig minden héten három délelőtt volt a kicsivel a suliban és segített megérteni az iskolai életet, aki kapocsként működött a nyelvet nem beszélő szülők és a tanárok között. Nem maradt decemberig, mert a kislány olyan gyorsan tanult, hogy úgy ítélték meg, jobb ha minél hamarabb elmegy a segítség. Mi igyekeztünk a gyerekeket minél többször gyerekközösségbe vinni, úszni, táncolni vittük őket, hogy rákényszerüljenek a tanulásra. Ettől tanultak gyorsan. Sajnos tavaly a kisebbik lányom első osztálybeli osztálytársa nem volt ilyen sikeres, nem tudott megtanulni, a szülei zárkózottabbak voltak, otthon csak az anyanyelvet hallotta, így nem is kaphatott bizonyítványt. Az iskola szerintem könnyebb, mint otthon, nem olyan magas a követelmény, mint magyarhonban. Lassabban haladnak, nem kell tudni olvasni-írni első év végén, és matematikából is kevésbé komplex feladatokat csinálnak még harmadik osztályban is. Jópofa félreértés volt első évben mikor megkaptam, hogy tornaóra hétfőn és szerdán lesz. Én jó magyar rendszer szerint küldtem gyerekkel a zsákot. Aztán megint küldtek értesítőt, nem értettem miért, a gyerek még nem értette mit magyaráznak neki. Végül behívott a tanítónő és kérdezte, hogy megkapom e a leveleket, mondtam igen. Akkor miért nem jön a gyerek tornacuccban? Én mondtam, hogy küldtem vele minden nap. Akkor derült ki, hogy itt aznap tréningben kell menni, nincs átöltözés meg semmi.

A gyerekorvosok csak időpont-egyeztetés alapján fogadnak, ha sürgősségi eset van, irány a kórházi elsősegély. Nem jönnek házhoz, csak két hónapos korig, onnan már be kell vinni őket a rendelőbe. Orvosválasztás van, - rengeteg orvos praktizál, nem rendelőintézetben, hanem lakásokban kialakított rendelőkben – de el kell menni a helyi egészségügyi központba, ahol az ember kezébe nyomnak egy listát az éppen szabad hellyel rendelkező orvosok neveivel. Ha ismerős által ajánlott van rajta, nyert ügy, ha nem, akkor vaktában egyre rábök az ember. Viszont akár havonta is válthat, ha nem szimpatikus, csak mindig vissza kell menni a központba. Mindenféle vizsgálat, oltás, gyógyszer ingyenes 14 éves korig, ahogyan a tömegközlekedés is. Viszont utána fizetősek a vizsgálatok. Ha van TB, kevesebb, ha nincs, többe kerül, de fizetős. Felnőttként is ugyanúgy megy az orvosválasztás, a lakásomhoz közel kb. 15-20 orvosi praxis működik, szintén lakásokban, nem egy nagy rendelőben.

Étkezés a suliban: az „olaszos” előétel minden nap valamilyen tészta, de itthon én magyarosan főzök, így mindkettőt megeszik gond nélkül. A suliban kapnak jó sok gyümölcsöt, amit nem nekünk kell bevinni, ahogyan a vécépapírt sem. Ami nagyon-nagyon jó itt, és szeretem, hogy egy iskolán belül, de egy osztályon belül főleg, nagyon összetartóak a szülők. Mindig van, aki segít a másikon, sosem kell félni attól, ha valami közbejön nem érek értük, vagy edzésre kell menniük, biztos lehetek abban, hogy valaki viszi őket. Ahogyan rám is lehet számítani. Például költözésükkor nálunk lakott egy hétig egy kislány, mi vittük suliba, stb. De mikor a nagylányom eltörte a könyökét, a kicsit minden előzetes bejelentés nélkül bedobhattuk egy ismerőshöz, hogy majd érkezünk, nem tudjuk mikor. És megetették, megfürdették, pizsit adtak rá, mire mi késő este értünk az ügyeletről már aludt, így ott is hagytuk reggelig. Mint egy óriási kiterjedt család. Ez a monzai környék sok kicsi iskolával különösen jó, mert mindenki ismer mindenkit. Lehet máshol nem így van, Észak-Olaszországban, ahol mindkét szülő dolgozik, és 5 hónap a hivatalos gyes, segítik egymást, mert muszáj. Mindenki ugyanabban a cipőben jár. A középiskolások szombaton is mennek suliba.

Játszóterek sajnos az egyen sablonos eu játszók, mindenhol ugyanazokkal a játékokkal, de rohangálni jó bármelyik. Mind körbe van kerítve, és nincsenek szétbarmolva. A tizenévesek is nyugton ülnek a padokon, es ha söröznek is, utána egy mozdulattal kidobják a sokszor több mint 10 szemetes egyikébe. Ez ismételten az én 40 kilométeres környékemre igaz. Dél-Olaszországhoz nem tudok hozzászólni, ott minden valószínűség szerint nem ennyire rendezett az élet, sőt.

Egy dolog van, amit utálok de nagyon – minden nap valahol nem lehet megállni, mert jönnek a takarítóautóval – a házunk előtt egyik oldalon szerdai napon reggel 6-tól 9-ig, másik oldalon szombaton reggel ugyanez, ha mégis ott marad a kocsi akkor 45 euró a büntetés. Minden utcán máskor nem lehet, például a suli előtt egyik oldalon kedd reggel pont iskolaidőben, mikor mindenki hozza a pockokat, másik oldalunk ugyanígy pénteken. De nem csak reggel, folyton figyelni kell, mert más helyeken lehet, hogy délután nem lehet megállni. Kedvencem a metróvégállomásnál levő P+R parkoló, ahová rengeteg ember áll, ott például szombaton 9-11-ig reggel tilos parkolni. Aki indul Milánóba metróval, az morog és keresi a lehetőségeket.

Mammina

Blogmustra