SZÜLŐSÉG

Anya-lánya: se vele se nélküle

2009. január 3., szombat 12:20

Elgondolkodtam: vajon hogy fogok kijönni a lányommal tíz esetleg húsz év múlva? Most kedves és tündér, bármit mondunk neki, meghallgatja és ugyanez fordítva, várom, hogy elmondja a napját. De ha úgy leszünk évek múltán, mint most vagyok a távol élő anyámal, akkor bizony még kicsit barátkoznunk kell egymással, megalapozandó a későbbi súrlódásokat. Ugyanis anyám meg én vagyunk a két dudás, a ház meg az a bizonyos csárda, aminek az ajtaját most halkan beillesztem a helyére.

Úgy akarok hazaérni, hogy legyen legalább öt percem magamra, osonok kockáról kockára a kövön. „Megjöttél?” Így hát ráállok a padlóra teli talppal és valóban megérkezem. A csalódottság, ami elönt, a szégyennel vegyül, hiszen imádom az anyámat. S ez nem hivatalos tiszteletkör, amit nem hagyhatok ki a cikkből, hanem az igazság, alapvetően anyafüggő vagyok. Mivel egymástól távol élünk, anyám látogatásai kampányszerűek, ami sokszor, attól függően, hogy hogyan alakulnak a programjaink és a kedves egészségünk, végelláthatatlan hetekre nyúlik. Ettől pedig elfáradunk, mindannyian.

Anyám pedig minden vő álma, kompatibilis mindenkivel, s szerencsés, „bocsánat, hogy élek” filozófiájával gyakorlatilag bárkivel kijön. Velem a legkevésbé, főleg, ha össze vagyunk zárva. Tudom én persze, hogy miért, az érzelmek csapnak ilyenkor össze, tipikus esete vagyunk a se veled, se nélküled párosnak. Ha otthon van, alig várjuk mindannyian, beleértve őt is, hogy jöjjön, ha pedig együtt vagyunk, egy idő után ő röpül haza, mi meg örülünk, hogy végre megpihen.

Anyám korán özvegy lett, s elmondhatjuk, hogy olyan szerencsés, hogy csak a családjának él. Azaz nekünk. Ha valaki szereti az unokáit, akkor ő az a nagymama, ami nagy segítség, nagy öröm, s egyben hihetetlen konfliktusforrás is. Most biztosan sokan összeráncoltátok a botox-mentes homlokotokat, hogy mit nyavalygunk mi mindenen, de csak figyeljetek! Anyám meg én, mi ketten élő példája vagyunk annak, hogy ha valami jó, hogyan rontjuk mi el azt is, ugyanis íme, mi vagyunk az emberi tényező.

Én mindig jó gyerek akartam lenni, s mivel anyám meg a lehető legjobb anya volt, mióta nagy vagyok, megpróbálok aszerint a giccs szerint élni, hogy mindent visszakapjon. Ez a buzgalmam pedig egyrészt fárasztó lehet a másik félnek is, másrészt pedig leginkább röhejes, főleg egy külső szemlélő számára, mint mondjuk a Remek Ember, aki egyszemélyes nézője (gyerekeket nem számolom) a mi performance-unknak.

Amikor teljes anyámmal itthon a létszám, mindenkinek megvan a maga játszmája, amiből csak nagy ritkán tekint ki. A Mama ilyenkor a hátán hordja a háztartást, a gyerekeket, minket, a kertet, az állatokat, egy személyben bonyolítja le az összes feladatot, amit hivatalosan legalább hármunknak kéne csinálni. Az első időkben mi ebben kényelmesen hanyatt dőlünk, majd kezdjük, főleg én, funkciónkat veszteni, ráadásul nyomaszt a lelkiismeret is, hogy nem kéne mindent az öregebbre hagyni. Nem is, csak hát bármilyen munkáért gyakorlatilag ökölharc van. A „Ti csak csináljátok a dolgotokat” című örök mondás már bevonult a halhatatlan köpések közé, ráadásul jó ideje csak katalizátora a játszma további fázisához. Arra jöttem rá, hogy alapvető működési zavarokkal küzdünk.
 
Anyám, mint áldozat-típus, aki önmagát teljesen feláldozza értünk, egyszer csak beleütközik az én hasonló áldozatosságra hajlamos (egyelőre csak hajlam, ki tudja, mi vár rám majd 30 év múlva) személyembe. Engedni pedig egyikünk sem tud. Így van az, hogy míg én túlságosan próbálom anyámat előtérbe helyezni, addig ő próbál a háttérben maradni. Neki például mindenből a legkisebb kell. Mondjuk a törölközőből, elég csak egy zsebkendőnyi, a vacsorából is csak egy csecsemőnyi adag. Én meg tuszkolom rá a család legnagyobb fürdőlepedőjét, s etetném egész nap, valamint fő döntéshozóvá léptetem elő, hogy mit nézzünk este, mikor ő csak csendben elvonulna. Nos, ezek mennek nálunk.

Ülök a gép előtt és várom, hogy jöjjenek a mondatok, mert a héten még néhány gondolatot papírra vetnék. Nézem a monitort. Csitt-csatt, a takarítógépezet felfordítja a lakást, szorgos kezek nyomán minden tündököl. Akár a word-dokumentum előttem. Csitt-csatt, csiszi-csoszi, meredt háttal ülök, s nem tudom, mi a jó. Ha ugrom és én is beszállok a tisztaság és rendmániába, vagy ha hagyom magam kényeztetni? A végeredmény ugyanaz, a dolgaimmal nem haladok, az első esetben viszont hamarabb vége az akciónak. Aztán elölről kezdődik minden, cipőpucolás, szekrények ürítése, én pedig nem lehetek egyéb, mint csupa hála.

Mi ez? A túl szoros kötődés? Az egymásról leválni képtelen anya-lánya bohózat, több felvonásban? Akárhogy is, így vagyunk mi ketten Olga, Mása és Irina, váltott szereposztásban. Fő fegyverünk egymás ellen pedig a szeretet, de hát mint tudjuk a pokolba vezető út is jó szándékkal van kövezve…

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2009.01.04 10:23:48Nilüfer

    Boldog új évet!

    Érdekes olvasni ezt a posztot, mint valakinel a lánya, és mint három lány anyja.

    Annyit moondhatok, hogy ha én megyek haza anyukámhoz, én ott vendég vagyok, ha ő jön, akkor ö a vendég.ha a lányomhoz megyek, ott vendég vagyok, ha ők jönnek, ők a vendégek.Ehhez képest csinálunk valamit, vagy nem.Én a vendégeket igyekszem maximálisan tehermentesíteni, kiszolgálni, ahogy ők is.

    Más kérdés , ha segíteni megyek, akor természetesen csinálom, amit éppen kell.

    Szerintem nem megyünk egymás agyára..remélem:)

  • 2009.01.04 10:29:10Nilüfer

    Ja, egy gyerek még itthon van..16 éves, jön-megy, se34gítek, ha kéri, NEm ülök kezemet tördelve, ha későn jön haza,Cserében tudom, mikor, kivel, és hol van.Mosok, főzök rá, kikérdezem a leckéből, ha kéri, beszélgetünk sokat, de megvan a saját élete, nem türemkedek bele.Ő sem az én dolgaimba.Nálunk azt hiszem, az apja az aggódósabb, de ő is csak nekem mondja.:)))))

  • 2009.01.04 10:45:34Tessina

    Ernoke, sajnos naluk is hasolo a helyzet erzelmielg. Ugy kb. 15-16 eves korom ota egyaltalan nem azt kapom, amire szuksegem lenne/lett volna. Pl. mi egy hazban lakunk anyukamekkal, viszonylag nagy a haz, es tobbe/kevesbe szeparalhato, ezert viszonylag keves surlodassal, de regen pl. ayukam allandoan feljott takaritani, amikor nem voltam itthon. Raadasul meg folyamatosan halasnak is kellett lennem erte. Errol szerencsere sikerult leszoktatnom, tovabbra sem kell hasznalnom a bejarati ajto kulcsat, viszont sosem ertettem, hogy erre hogy jut ideje, amikor ha beszelgetnek vele, mielott elkezdhetnenk belemelegedni, neki mindig akad valami dolga meg a kertben, a hazban, vagy barhol... furcsa dolgok ezek ugyebar. Jobban orulnek egy kis igazi odafigyelesnek neha, mint a martirkodasnak. (Es ettol fuggetlenul persze, szeretem anyukamat, es nagyon halas vagyok neki azert, hogy felnevelt es meg a csaladfentarto szerepet is magaravallalta.)

  • 2009.01.04 11:15:15yukikoka

    Nem mondom, hogy soha nincs súrlódás köztünk anyummal, de szerencsére ilyen játszmákban nincs részem vele. Mondjuk ő is nagyon tud nyüzsögni, de ezt segítő szándékkal teszi, bármiben számíthatok rá. Tőlem idegen az, hogy anyut takarítani vagy más házimunkára áthívjam (sokan ezt csinálják a környezetemben, nekem furcsa), de kaját rengetegszer kaptam tőle, különösen a lányaim születését követő hetekben. Persze ha itt van, sutyiban megcsinál ezt-azt (leszedi a szárítóról a ruhákat és összehajtogatja), míg én mondjuk a gyerekekkel vagyok elfoglalva, én meg utána jól "leszidom", hogy minek kellet... hm, ez is egy játszma voltaképp.



    Nilüfer, most már nekem is három lányom van, és remélem, évek múlva majd én is ugyanazt írhatom le, amit Te velük kapcsolatban:)

  • 2009.01.04 11:50:30Subbantósdi

    Ernoke: Üdvöz légy a klubban, Te is! :o)

  • 2009.01.04 11:55:48Subbantósdi

    "és most jutottam el odáig, hogy ezeket a szálakat visszabogoztam, és rájöttem, ezért nem vágytam eddig gyerekre, mert teljesen abszurd módon volt egy - a saját anyám."

    Nekem meg erről az jutott eszembe, hogy sokáig azért nem vágytam gyerekre, mert van egy férjem... :o)

    De félretéve a viccet, hallottam már ilyenről, hogy az anya helyett a lánya inkább, aki prózaibb, földön járó, gyors, pontos, tudja, hogy mennek a dolgok, meg pl. az árak a boltban milyenek és hogyan kell pl. egy háztartást fenntartani, sokkal jobban, mint az anyjuk, egyrészt, mert valahogy jobban sikeredtek ebből a szempontból, valszeg az apa volt jobban talpraesettebb és a lánya is ezt át tudta örökíteni magába, másrészt meg a korral sajnos vannak anyák, akik valahogy el tudnak rugaszkodni a világtól, álomvilágba menekülnek, lelassulnak, a múltba révednek és a napi dolgok felett egyszerűen megszűnik a hatalmuk, valahogy kicsúszik a talaj a lábuk alól, de nem anyagi vagy érzelmi értelemben, hanem ahogy a világ elmegy mellettük, Ők csak ott állnak csodálkozva és megzavarodva...

    Na remélem, ez érthető volt.:o)

  • 2009.01.04 11:58:27Subbantósdi

    yukikoka: újra köztünk, légy üdvözölve! Hogy vagytok a babával?

    Amúgy anyámmal nekem sem olyan a viszonyom, hogy átjöjjön takarítani, vagy akár fregoliról a ruhát leszedni, ha nálunk van, még ez sem fér bele...

    Nekem van egy háztartásom, Neki van, nem szólunk bele, ki hogy csinálja és nem is segítünk egymásnak, ebből következően.

  • 2009.01.04 11:59:32Subbantósdi

    januar18: Te is érezd magadat üdvözölve a klubban!:o)

  • 2009.01.04 12:02:40Subbantósdi

    Nilüfer: tetszik, amit a 16 éves lányoddal kapcsolatban írtál.:o)

  • 2009.01.04 12:07:17zotyikaa

    Sajnos a mai emberek kerülik a problémákat.

    Tessék megbeszélni, még ha az kis időre sértődéssel jár is. Majd a harmadik, negyedik után változik a helyzet.

    Nem csak a szülőkkel a párunkkal is. Persze nem kell párunkat zsarolni és nem kell mindjárt elválni.

    Otthon is kell a kompromisszum nem csak a munkahelyen.

    Aki nem akar kompromisszumot az éljen egyedül, aztán majd elkezdheti kötögetni azokat az öregek házában...

  • 2009.01.04 12:31:36Subbantósdi

    zotyika: nem mondtál szerintem itt sokunknak újat, én is, mikor éppen hullámvölgyben volt a kapcsolatom anyámmal, kezdeményeztem a dolgok megbeszélését, ha meg Ő kezdeményezte, én mindig partner voltam, de a végén sajnos mindig ordibálás, egymás nem meghallgatása, anyám fölényes modora és elsöprő hangvezetése lett (hiába, amúgy Oroszlán, ha ezt jelent itt bárkinek bármit, én meg Szűz, a lehető legrosszabb párosítások egyike), így már inkább kerüljük a konfliktust. Ő nem tart annyiszor tükröt maga elé, mint kellene, én sokkal ön-,és általában kritikusabb lélek vagyok, és ez együtt nem jön össze.

    Ráadásul Ő elég büszke és az értékrendünk is eltérő, ezen meg már ennyi idős korban, sem Nála, sem nálam, de korábban sem Nála, nem lehet már változtatni.

  • 2009.01.04 12:37:04monsterwoman1

    Nekem úgy rémlik, Nilüfer 16 évese fiú...

  • 2009.01.04 12:39:42Drea

    Hát az én anyám nem hogy nem telepszik ránk, sőt. Ha bármire szükségünk volna ő a legutolsó a sorban, aki jelentkezik, ha ugyan. Egyszem gyereke vagyok, de ideje az nincs ránk. Pontosabban arra lenne, hogy kávézzak vele, lehetőleg az unokái nélkül, és csacsogjunk, csak tudnám miről, mert tizenévesen se tudtam vele beszélni. Abból szerinte elég lett volna egy, ehelyett kapott hármat. Mostanság kezdem halovány szikráját látni annak, hogy érdekeljük őt, bár nem pontosan tudom az okát. Mindenesetre azt mondta, szerinte neki már nincs sok hátra. Szeretem ám őt, még akkor is ha nem volt soha igazán az anyám. Ahogy én se igazán a lánya. Nekünk ez nem ment. Olyan szinten el volt foglalva a saját anyukájával, illetve azzal az anya-lánya kapcsolattal, hogy oda én már nem fértem be. Amikor meghalt a nagymamám, akkor próbálta velem ugyanezt kialakítani, de az nem sikerült.

    Én az apámban és az anyósomékban azt tisztelem, hogy pont annyira vannak benne az életünkben, amennyire azt mi szeretnénk. Mindehhez az apuban tisztelem nagyon, de nagyon és ez az etalon nekem, hogy neki megvan a saját élete is, amit nem áldoz be értünk első szóra.

  • 2009.01.04 12:44:45gesztenye

    Nagyon jó írás, teljesen magunkra ismertem.

    Vigyázni kell, a mártíromság öröklődik.

    Van egy nagyon jó könyv a témáról, a végkövetkeztetés, hogy sosem késő rendzni. Persze ahhoz kommunikálni kellene normálisan. Ez az,ami nem megy nálunk sem.

    Egy nagyon kedves gyerekpszichológus egyszer azt mondta nekem, hogy ha aggódom a lányommal való kommuniáció miatt, nézzek szét a saját házam táján, ott próbáljak változtatni. Örökségként továbbadjuk generációról generációra az elbénázott viszonyainkat.

  • 2009.01.04 12:57:35yukikoka

    Subi,

    köszi:) Jól vagyunk, írtam egy csomót tegnap a "gyermektelen" posztba, nem akarom itt is szétoffolni a posztot. Terápiás célzattal tértem, vissza a porontyra (na ilyet sem sokan írnak errefelé:))

    üdv az újaknak



  • 2009.01.04 13:04:14oreille

    hová tűnt amit írtam??

  • 2009.01.04 13:04:32oreille

    tetszett a poszt, de a kommenteket olvasva indultak el igazán a gondolataim...



    az anyám a Subbantósdi által leírt "zavarodott" típus, az apám meg olyan mint Sub anyukája.

    Anyám jön hozzánk időnként segíteni, ami abba fullad, hogy semmit nem tud megcsinálni. A gyerekkel játszik és sétálni viszi, de ezen kívül egyáltalán semmit nem tud megcsinálni, mert semmiről nem tudja, hogy működik, nem tudja és nem is akarja megtanulni (nem nagy dolgokról van szó: mosógép, kávéfőző stb.), a nyelvet nem beszéli. Így ahogy telnek a napok, nő a frusztráció, mert nekem igencsak terhes, hogy a "full munkaidő fél nap bébiszitterrel itthon" felállásban még egy embert el kell látnom, őt meg egyre inkább zavarja a tehetetlensége. tehát max 1 hét után jön a kötelező zokogós kiborulás, ahol meg kell vigasztalnom és elnézést kell kérnem ha türelmetlen voltam vele. nagyon elkeserítő, mert korábban egy igazán ütőképes nő volt.



    az apámmal már nem tudjuk kezelni a konfliktusokat, miután az alaptalan vádaskodásait kiterjesztette a férjemre is és ő felhagyott azzal, hogy engem problémamegbeszélés kezdeményezésére rávegyen.



    elég siralmas mérleg. remélem az én/mi törekvéseink, miszerint mi mások leszünk (anyósomék sem jobbak), hoz valami gyümölcsöt.

  • 2009.01.04 13:04:50oreille

    még jó hogy kimásoltam előtte...

  • 2009.01.04 13:04:58cecameca74

    Nilüfer 16 éves gyereke egy gyönyörű lány.

  • 2009.01.04 13:11:49monsterwoman1

    Bocsánat.Biztosan valakivel összekevertem.

  • 2009.01.04 13:13:23monsterwoman1

    Jó, hogy vannak erre rokonok, akik kiigazítanak:). Hiába, nem múlhat el nap blama nélkül.

  • 2009.01.04 13:24:20januar18

    Subbantósdi, nálunk pont az a helyzet, amit leírtál, hogy anyám egy csekket sem tudott feladni, amíg rá nem kényszerült... (Nevelőapám meghalt, én meg voltam olyan szemét és 250 km-rel távolabb költöztem.) Viszont furcsa, de apám, akit amúgy imádok, még anyámnál is szerencsétlenebb, tehetetlenebb. Matematikus és grafikus művész. :))) Mintha nem is ezen a bolygón élne. :))) Én viszont nagyon racionális, két lábbal a földön álló típus vagyok, aki bármit megold, elintéz. (bak, szűz aszcendenssel)Szóval gőzöm nincs, kitől, honnan az életerőm, mert hasonló sincs az egész családban. :)

  • 2009.01.04 15:06:14Subbantósdi

    január18: akkor duplán gratula, hogy ilyen lettél, pedig nem volt egyik szülőd sem ilyen.

    Nálunk anyám is, apám is elég talpraesett és földön járó típus, aki önállóan is ellenne és el is volt, főleg apám, míg nem volt mellette társ, anyámmal való válásuk után, szóval az lett volna az érdekes, talán, ha én épp az ellenkezője lettem volna.:o)

  • 2009.01.04 15:08:21Subbantósdi

    oreille: fel a fejjel, az is jó, hogyha valaki elfogódottság nélkül képes látni, milyenek is a szülei és ehhez mérten áll hozzájuk, kér tőlük bármit, számít rájuk, vár el tőlük bármit, azon kívül, hogy persze, "szeressük egymást, anyu, apu és gyerekek, mindörökké, ámen"! dolgok mennek, de a hétköznapokat akkor inkább, bocs, de mégiscsak magunknak kell megoldani. :o)

  • 2009.01.04 15:08:21Subbantósdi

    oreille: fel a fejjel, az is jó, hogyha valaki elfogódottság nélkül képes látni, milyenek is a szülei és ehhez mérten áll hozzájuk, kér tőlük bármit, számít rájuk, vár el tőlük bármit, azon kívül, hogy persze, "szeressük egymást, anyu, apu és gyerekek, mindörökké, ámen"! dolgok mennek, de a hétköznapokat akkor inkább, bocs, de mégiscsak magunknak kell megoldani. :o)

  • 2009.01.04 15:10:35Subbantósdi

    yukikoka: akkor jó, én már nem megyek a "gyermektelen" posztra, még írogattam oda, meg nézegettem egy ideig, a férjemmel egyetemben, nagyokat néztünk és el voltam képedve, hogyan is fajulhattak el a dolgok ott, amúgy mikor ilyen elfajulások vannak, meg ennyi csomó hozzászólás, én inkább már távozom ezekről a posztokról, mert annyi időt úgy sem tudok a gép előtt tölteni, hála a két gyerekemnek, hogy kövessem az eseményeket és mert nem szeretek beszállni semmilyen veszekedésbe, személyeskedésbe, meg "kiközösítésesdibe".

  • 2009.01.04 22:54:46catdeluxe88

    olvasva az írásotokat bizony kicsit elpityeredtem:( sajnos én már nem érezhetem 10 éve ezt az anyai gondoskodást:( remélem én még egyszer jó anya leszek, és mindent meg tudok majd adni a gyerekemnek.

  • 2009.01.04 23:15:27Vierre_

    Nekem az anyámmal nincs jó viszonyom, ami engem rettenetesen nyomasztott, nem azért mert zavart, hanem azért mert éreztem, hogy ha van, akkor meg kell fussam a kötelező köröket, amitől mindig gyomorgörcsöm volt. Mindig.

    Gyerek koromból emlékként sem maradt sok meg, a szigor talán, de az ölelés nem, az elvárások talán, de a szeretet nem.

    Anyám hideg nő és az idők során a hidegsége önző és mártirom létezéssel párosult. Ezt a hármasságot azonban én a tüzes-zsigerből szerető lény már nem bírtam elviselni.

    Eljutottunk arra a pontra, amikor a témáink adottá váltak- múlt megváltoztatása, önsajnálat, apám szapulása és a tekintetben a rideg számító csillogás- hol tud lehúzni egy kis pénzel amit eljátszik valamelyik klubban.

    Ez ment évekig és én ezt évekig kiszolgáltam, miközben próbáltam úgy tenni felé, mint ha ezeket a köröket nem látnám.

    Viszont eljött az a pillanat amikor már nem ment tovább. Saját életemben sem vagyok sokáig képes a fejemet a homokba dugni, anyámmal kihúztam ezt nagyon sokáig, mert volt bennem egy blokk, miszerint még is csak az anyám.

    Ez nyomasztott és éreztem a defektet, éreztem hogy nem vagyok őszinte magammal sem és vele sem, nem egész az életem és hazudok.

    Évek alatt legyürtem magamban a vérségi kötelezőt, feldolgoztam, hogy az anyám is csak egy ember, nem a vér az ami szólítja a szeretetet és én nem tudom szeretni őt.

    Egy mázsa kő gurult le a szívemről. Közömbössé vált és a nyomás megszűnt.

    Eljött az a pillanat, amikor a sok hazugság (mérhetetlen sok hazugság), álszentség, játszma, követelés, ridegség, fonákság, és az el nem viselhető fals és álszent, a múlt kicsavarása és semmilyen - semmilyen felelősséget nem vállaló önsajnálat =tömb anyám utoljára jött el hozzánk és akkor azt mondta- micsoda torz önkép- most én jövök, ha szükségem van rá, keressem.

    És nem keresem azóta sem. Az életem könnyebb, a lelkem nyugodtabb, mert nem vagyok hajlandó kiszolgálni többet önön bizarr önképét. Kihasznált hogy igazolja magát de elfáradtam ebben és a lelkem közömbössé vált iránta.

    Nem hiányzik.

    És láttam előző kapcsolatomban ugyan ezt az archetípust jóval több finomsággal és jóval több intelligenciával megáldva, láttam, hogy egy kis többlettel el nem szakítható örök függőséget okoz. És hálás vagyok.

    Mert bár közömbös számomra, tudom mit köszönhetek neki, tisztán látom és ez a hála el nem múlik soha.

    Látom a nyomorát, ami kezelhetetlen, látom az archetípusát, amit felismerek és látom a mintát mind két esetben és ezért tudom mi az, amit nekem semmi áron nem szabad tovább vinnem.

    És látom azt amit minden nap mantrázok magamnak, hogy az idő múlásával is kritikusan kell szemlélnem magam.

    Mert a kor nem érdem, hanem állapot. És ahhoz, hogy a gyerekeim boldogok legyenek meg kell adjam azt a szabadságot, ami nem rólam szól, hanem róluk, meg kell adjam azt a szeretetet, amiben ez a szabadság értelmet nyer és azt a társságot, amiben soha nem feltételezik majd -s ezáltal nem alakul ki belső kényszerük- hogy én azért szültem őket, hogy öregségemre 1: nélkülözhetetlenné váljak 2: eltartsanak.

    A figyelem és a törődés nem kikényszeríthető.

  • 2009.01.04 23:40:09Miss Marple

    Isteni cikk!!!



    Három évi pszichoterápiába (és nem kevés zsetonba...) került, hogy anyámmal a hasonló viszonyom a helyére kerüljön. Vicces olvasni róla, de csöppet sem vicces átélni.

  • 2009.01.05 08:31:12Subbantósdi

    Vierre: Köszi szépen, hogy megosztottad a történetedet, nagyon tanulságos volt, én bizony elgondolkodtam rajta. :oI

    Nagyon örülök, hogy már túl a nehezén, csak így tovább.:o)

  • 2009.01.05 08:44:41Kukucska



    Vierre: "És ahhoz, hogy a gyerekeim boldogok legyenek meg kell adjam azt a szabadságot, ami nem rólam szól, hanem róluk, meg kell adjam azt a szeretetet, amiben ez a szabadság értelmet nyer és azt a társságot, amiben soha nem feltételezik majd -s ezáltal nem alakul ki belső kényszerük- hogy én azért szültem őket, hogy öregségemre 1: nélkülözhetetlenné váljak 2: eltartsanak."



    Köszönöm, hogy megosztottad.

  • 2009.01.05 09:17:14mazsola84

    Na erről órákat tudnék írni.

    Imádom anyámat. Nem adott föl értem nagy dolgokat, nem mártírkodott csak van. Bármikor.



    Nekem is volt kamaszkoromban hülye időszakom, amikor ciki volt anyám, de úgy kb. 17 éves korom óta igazi barátnők vagyunk. Nem tudom hogy csinálta (ő azt mondta, csak azt tudta, hogy nem akarja csinálni-ahogy az ő anyja csinálta), de elérte, hogy mindig őszinte voltam hozzá.

    Nem volt ciki elmondani neki, hogy voltam olyan hülye picsa, hogy lefeküdtem egy faszival a 2. randin, és bőghettem a vállán mikor ugyanez a faszi kidobott. Mégcsak finoman se utalt rá, hogy talán nem kellett volna 5 perc után kufircolni, pedig akkor is kurvára igaza lett volna.

    Tudta, hogy viszonyom volt egy 15 évvel idősebb fickóval (most már a férjem - csakhogy ne tűnjek ribinek), és otthon kufircoltunk. Mindig fölhívott és megkérdezte minden rendben van-e, de ha nem vagyok egyedül nem zavar.

    Most, hogy már nem lakom velük és feleség vagyok kicsit többet osztja az észt, de még bőven az elviselhetőség határán belül van.



    Azt hiszem az a legfontosabb, hogy mindig inkább partnernek tekintett és tisztelt. Ezáltal tekintem én is partnernek és tisztelem őt nagyon.

  • 2009.01.05 10:01:11Subbantósdi

    mazsola84:

    Kulcsó: partnerség. Ez meg a tisztelet és elfogadás a legfontosabb, nem az, hogy állandóan majomszeretettel függjön az anya a lányán, vagy folyton bizonygassa a lánya és ország-világ előtt, hogy mennyire szereti, mennyire az élete értelme, stb. a lánya.

    Ezek a teátrális dolgok, de a lényeg, hogy az ember lánya a mindennapokban, akár problémákban, akár az élete fordulópontjaink, akár jó helyzetekben, akár rossz szitukban tudja, hogy ezeket, mint partnerség, tisztelet és elfogadás, megkapja.

    Természetesen ez kölcsönös, az ember lányának sem szabad nagy butaságokat, illegális vagy fél illegális dolgokat csinálni, stb.

  • 2009.01.05 12:16:46Nilüfer

    Nekem három lányom van:))fiú egy szál se..csak a kisunokám:)

  • 2009.01.05 12:22:37Ernoke

    Subbantósdi: amíg a szüleimmel laktam, addig folyamatosan álarcot viseltem, mert anyámnak valószínűleg súlyos sokkot okozott volna, hogy nekem egészen eltérő értékrendem és életstílusom van, mint neki (eléggé bohém és nonkonformista vagyok). Most már talán kezd rájönni, hogy nem ismer nagyon jól, de még mindig nem fedtem fel neki magamat, és soha nem is fogom most már. Akárhányszor megpróbáltam, az lett a vége, hogy "én nem tudom, mi a jó nekem, ő viszont igen". Ennek jegyében az első pár barátomat sikerült is elmarnia mellőlem, szerencsére erről már kezd leszokni, de még mindig hallgathatom a megjegyzéseket minden egyes párkapcsolati próbálkozásomnál, a huszas éveim végén.



    Igazából most, hogy elgondolkozom, soha nem sikerült rám vonatkozóan semmi olyasmit mondania, amiben nem volt egy kis negatív él, fullánk, vagy ilyesmi (pl. azért is sikerül rendre csökkentértékűség-érzést generálnia bennem, mert későn kelő típus vagyok, valamint gyakran vagyok éhes, stb. stb.). Tisztában vagyok vele, hogy mindezt a saját egója erősítése érdekében csinálja, de egyre türelmetlenebb vagyok vele. Neki pedig nincs kivel beszélnie rajtam kívül (apámmal soha nem tudtak beszélgetni, az ő szapulását is folyton hallgathatom), én pedig (egyelőre) kötelességemnek érzem, hogy meghallgassam őt.



    Az igazság az, hogy ez a törékeny egyensúly közöttünk, aminek a fenntartása kizárólag az én érdemem, valószínűleg akkor fog borulni, ha társra találok - bármibe le merném fogadni, hogy nem fogja kedvelni.:D És akkor talán oldódni fog a konstans gyomorgörcs és bűntudat, és függetlenebb leszek lelkileg, mint amilyen most vagyok. Mert így állandóan gúzsba kötve érzem magam. Nagyon fogok igyekezni, hogy elkerüljem ezt a saját gyermekemnél.

  • 2009.01.05 12:39:30Subbantósdi

    Ernoke: nekünk is elég törékeny a kapcsolatunk.

    Én sosem foglalkoztam azzal, mit fog szólni ahhoz, milyen fiúval jövök össze és a későbbi véleményére sem adtam nagyon, bemutattam mindig a barátomat, ha már mondjuk úgy gondoltam, hogy érdemes, és ez tényleg pár hét után már nálam megvolt, nem húztam hónapokig, volt, akit szeretett, volt, akit nem, érdekes, olyat is szimpatikusnak talált, akiről a később kiderült, hogy elég nagy gazember, ahogy általában a nőkkel bánik, meg a barátaival, nem agresszív módon, de eléggé lekezelte a nőket és nem is volt túl kedves tipus.

    Aztán meg olyan barátom, akiről a mai napig állítom, hogy nagyon értékes ember és nem bántam meg a Vele töltött 18 hónapot, ebből egy év együttélés is volt, sosem szeretett, de azért szerencsére normálisan viselkedett Vele, nem tartotta hozzám elég jónak, stb.

    Na a férjemmel szerencsére valahogy jól kijött az elejétől kezdve és a mai napig nagyon szereti, Neki engedte meg először, hogy tegezze, pl. és úgy tekint rá, mint olyan személyre, akivel velem együtt számolni kell, amióta meg ugye unokái lettek, azért a férjemet is felértékelte, hogy még apának is milyen jó, mivel látja, hogyan viselkedik a gyerekeivel, maximálisan példaértékűen, a lányát különösen imádja (mármint a férjem).

    Szóval ne add fel, lehet, hogy az igazit előfordulhat, hogy még meg is szereti az anyád.

  • 2009.01.05 13:37:26Alessia2

    Fura, az én anyukám annyit mondott, felneveltelek, sokat dolgoztam, most pihenni szeretnék, a gyerek a Tiétek, oldjátok meg,nem érzem nagymama típusnak magam....3 év alatt 4x látta a gyeremkemet...160kmre lakik tőlünk.

    A karácsony neki nem jelent semmit, nem szereti, ha megyünk és ő se megy senkihez(Bár egyetlen lánya vaygok).

    Ez a mai napig érthetetlen számomra, de elfogadtam. AZ ő élete. De amikor angy ritkán ellátogatunk hozzá, akkor mindenben szó szerint kiszolgál:))aztán 2 nap utánmár tudom, h mennünk kell, mert zavarjuk a megszokott rutinját.........

  • 2009.01.05 15:48:10Subbantósdi

    Alessia2: Az én anyám is azt mondta, hogy nem egy nagymamatípus, igaz, azok után, hogy anyánk sem nagyon szeretett lenni, ezt szinte természetesnek vettem.

    Ő inkább barátja akar lenni az unokáinak, kicsit kívülállóként.

    Én ezt elfogadtam.

    Ha vendégségbe megyünk Hozzájuk, akkor Ős is mindent megtesz, mint jó házogazda, de szerintem negdöbbenne, és nem örülne, hogyha ott ott akarnék aludni.

  • 2009.01.05 17:15:25Ernoke

    Subbantósdi: nálunk aki nem tetszett neki (gyakorlatilag senki), konkrétan ordított vele a telefonban, hogy ne hívjon fel többet, nagyon barátságtalanul viselkedett vele, mikor esetleg találkoztak, stb. Ezt egyetlen férfi sem szereti. Nagyon gyakran volt olyan, hogy sírva kértem bocsánatot a barátomtól, annyira megviseltek a történtek.



    Azért gondolom, hogy nem fog neki tetszeni a választottam, mert egészen más elképzelésünk van arról, hogy ki az értékes ember és ki nem az. Én csak a nonkonformista, esetleg deviáns emberekkel találom meg a hangot, ő pedig retteg tőlük. De talán igazad van, ha unokák lesznek, nyilván a férj is átértékelődik.:)



    Mondjuk ami meg nagyon nagy pozitívum, hogy olyan családi körülményeim voltak, hogy kifejlődhetett ez a nagyon különböző személyiségem. Visszaolvastam, amiket leírtam, és elég negatívnak hangzik, pedig a helyzet persze nem ennyire rossz, dehát itt a negatív dolgokat írom ki magamból.:)

  • 2009.01.05 17:23:09Subbantósdi

    Ernoke: értem, ez elég meredeken hangzik, valóban.

    Ha már nonkonformizmus, deviancia, szerinted honnan jöttek ezek a dolgok Benned, hogy ilyenné lettél?:o)

    Kicsit én is ilyen vagyok, ha visszatekintünk, még inkább ilyen voltam, kamaszkoromban, amúgy, szóval engem mindig izgattak azok, akik a széllel szemben mentek és inkább fekete bárányok voltak...én is ilyen voltam, sokáig és azt hiszem, most sem kell sok, hogy kijöjjön belőlem egykét ilyen megmozdulás vagy megszólalás. :o)

  • 2009.01.05 18:43:47dodóó

    Miután megtudta anya hogy a férjem mennyivel idősebb nálam nagyon kiakadt.

    Példálózott x-el meg y-al sőt az egész ABC-t elővette,hogy mindenki talált magához való normális embert.

    Hát engem ez nem érdekel.

    Az X-is meg az y-is elvált.

    A többi boldogtalan.

    nagyon kevés ismerősöm van akinek összejött a párkapcsolata úgy mint nekem.

    Anyu végülis a hiszem ha látom elven működött és hamar rájött hogy ÉN jól választottam.

  • 2009.01.06 08:45:05hallohallo

    szerintem egyáltalán _nem szabad_ azon görcsölni, elfogadja-e az anyánk vagy bárki más a döntéseinket, választásunkat, párunkat (höhö, könnyű mondani).

    az az anya, aki nem fogadja el a gyerekét, nagy valószínűséggel a választottját se fogja elfogadni. és ezt kell megtanulni nagy ívben leszarni. már bocs.

  • 2009.01.06 08:58:36Subbantósdi

    hallohallo: mondasz valamit. Azért, ha olyan a kapcsolat és látszik a jó szándék és a tapasztalat, azért ki lehet kérni a szülők véleményét.

    Azért nem döbbenetes? Manapság eljutottunk oda, hogy már nem kérjük ki a szülők véleményét párválasztásnál, egy emberöltővel ezelőtt vagy talán még egy kicsit több, mint egy emberöltővel ezelőtt meg a szülők válaztották a gyereküknek a párt.

  • 2009.01.06 08:59:58Subbantósdi

    Azt hiszem, az első nagy csapás erre a szokásra a hatvanas évek lázadó korszaka hozta, aztán már ez is természetes lett, hogy nem kell szülő engedély és beleegyezés a dolgokba, ma már ezt nem vesszük annyira vészesnek és elítélendőnek.

  • 2009.01.06 09:22:34hallohallo

    Subbantósdi, pont azért írtam, amit írtam, mert sok helyen (így pl nálunk is) a jó szándék látszik. ami nem látszik, az az örökös aláásás, helytelenítés, nem odafigyelés, stb. csak éppen nem konkrétan megfogalmazva, hanem búvópatakként. /mondok egy példát: szép vasárnap reggel, így kezdve: "nem is vagy kövér..." erre még mondani se lehet semmit, se kikérni, se semmi, az értékítélet mégis ott van./

    kívülről nézve minden okés, sőt nekem sokáig belülről nézve is az volt, és a hibát magamban kerestem.

    szóval szerintem ne. lehet, hogy a szomszéd is jószándékú és tapasztalt, mégsem kérjük ki a véleményét.

  • 2009.01.06 10:23:30Subbantósdi

    hallohallo: értelek, hát igen, a jó szándék valóban általában látszik, hiszen milyen anya az, akinek még annyi intelligenciája sincs, hogy legalább a látszatot fenntartsa és úgy csináljon, ahogy tudja, helyes, még ha nem is gondolkodik eszerint...

    Az a helyzet, hogy anyámmal mi is inkább "kettesben" vívtuk mindig a nagy csatáinkat, de azért néha látszott a kívülállóknak, hogy valami nincs azért rendben.

    Én meg általában annak, aki közel állt hozzám, így barátnők, barátok, stb. mindig el is mondtam, mi a helyzet, csak hogy pár dolgot velem kapcsolatban talán így jobban megértenek, hangulataim, véleményem, meg ha látják, hogyha feljönnek és hogyan viselkedünk anyámmal, bár akkor azért visszafogtuk magunkat.

  • 2009.01.06 15:13:33Alessia2

    subbantósdi :)))

    Hát anyu is csak kétszer vállalta be a 3 év alatt..........:)))))))persze el kell fogadni, csak rossz, amikor látom más nagymamák mennyit foglalkoznak, segítenek, sütnek főznek az unokának......:))

  • 2009.01.06 17:23:51Subbantósdi

    Alessia2: sajnálom, nekem ez szerencsére akkor sem hiányzik, hogyha máshol látom, nem tudom, talán az elfogadás, a hozzászokás miatt már nem kívánom az ellenkezőjét annak, amit anyám eddigi "közös életünk" során számomra nyújtott.

    Nekem inkább az hiányzik, hogy ahogy éreztem, láttam, akár a férjemnél, akár máshol, hogy az anyák hogy büszkélkednek a gyerekükkel és hogy máshol azt hallod vissza, hogy anyád milyen szépeket és jókat mondott rólad, na ez nekem teljes egészében kimaradt az életemből...

  • 2009.01.06 17:25:04Subbantósdi

    Lehet, ez olyan felületes dolog, mert inkább az ember érezze a dolgokat, ne másoktól tudja meg, de az, hogyha nincs ilyen benyomásod sem, akkor valahogy úgy érzed, hogy ahogy anyád nincs Veled és máshol van, valahogy nem is gondol rád és nem is beszél rólad, vagy csak, ha rákérdeznek.

    És így nem érzed, hogy igazából az élete része vagy...

  • 2009.01.06 17:28:42Subbantósdi

    De talán most az unokáival kapcsolatban átgondolja a dolgokat, úgy veszem észre, hogy legalábbis amióta a kisfiú megszületett, Vele is másképp bánik, közelebbről akar Vele megismerkedni, többet fogja a kezében, stb., mikor hetente egyszer találkozunk szombaton nagyanyámnál mindahányan és hogy a lányomhoz is kicsit már másképp áll.

    De lehet, emögött az van, hogy még egy vagy két éve, mikor a lányom született és kisebb volt, nem úgy nézett ki, hogy Ő változtat az életén, szóval reggeltől estig dolgozik inkább, amúgy is munkamániás, általában is ez eléggé boldoggá tudja tenni, a nyüzsögés, szervezés, na de most pár hónapja úgy érzi, 2010-ben mégiscsak nyugdíjba megy, ténylegesen, mert amúgy már évek óta, korából és munkaviszonyból származóan abban van...

    De azt nem tudom, hogyan fog majd nyugdíjasként elleni?

    Mert nem tudom elképzelni, szerintem Ő sem így képzeli, hogy klasszikus nagymama+nyugdíjas lesz, hanem tenni-venni fog akkor is, és nem csak a lakás körül, meg nem is fog állandóan a nyakunkon lógni, hanem keres valami társadalmi munkát, nem tudom, talán valami alapítványnál,

Blogok, amiket olvasunk

FOODY A világ 10 leggazdasabb séfje

A világ leghíresebb séfjei sokkal többek, mint szakácsok, ôk már márkák. Na de ki vezeti azt a listát, ahol Nigella csak az utolsó helyet tudta megcsípni?

ZEM 8 tanács kezdő futóknak, hogy ne hagyd abba a harmadik héten

Bárki elkezdheti, majdnem bárhol végezhető, és egy jó cipőn kívül semmi sem kell hozzá. Adunk néhány tippet, hogyan találhatod meg benne az örömödet, azaz hogyan nem fogod abbahagyni a futást pár hét után.

GADGETSHOP Így válassz okoskarkötőt

Az értékesítési adatok alapján az okoskarkötők az idei év slágercikkei lehetnek. Én is az okoskarkötők szerelmese vagyok, így elárulok néhány titkot, hogy tudj választani a több száz elérhető fajtából.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta