Zanza!

Hétfői írásunk, amelyben egy család felbomlását mesélte el egy apuka, arra késztetett egy másik kétgyerekes apukát, hogy ő is megossza a Poronty olvasóival történetét és tanácsot kérjen az anyukáktól.



Senkinek nem kívánom azt, amit fejben, lélekben végig kellett csinálnom az elmúlt pár napban – és még nincs vége, mert mindez most zajlik, a dolgok most történnek. Röviden rólunk: 2000-ben ismerkedtünk, 2003-ban esküvő, majd első gyermek, 2006-ban második. Feleségem egy szép és okos nő, 5 évvel idősebb nálam, mikor megismerkedtünk háromszor annyit keresett mint én , azóta lett egy második diplomája is, több nyelven beszél. Jómagam dolgoztam külföldön is, szakmámban folyamatosan feljebb jutok, jelenleg nyugodt és megbízható hátteret tudok nyújtani a családomnak. Kiszámítható nappali irodai munkát végzek, időre járok haza, fix fizetéssel. Saját lakásunk van fizethető hitelrészlettel, van kocsink meg minden egyebünk – sokkal jobban állunk, mint szüleink álltak ennyi idős korukban.

2000-2007 között nagyon szép éveket éltünk, megszületett a két gyerek, akiket mindketten imádunk. Minden évben járunk nyaralni, amikor tudunk megyünk színházba, moziba, stb… ismerjük egymás barátait, vannak összejárások, nagyszülők amiben tudnak segítenek. Mikor néha-néha leülünk a nagy közös beszélgetésekre, mindig kiütközik, hogy alapvetően nagyon jó és szép közös életünk van eddig – én teljesen elégedett vagyok, szeretek így élni a feleségemmel, a családdal. Természetesen vannak álmaink, vannak vágyak, vannak félreértések és összetűzések, de egyetlen éjszaka sem múlt el úgy, hogy ne adjunk egymásnak jóéjtpuszit.

Ugyanakkor feleségemnek sajátossága, hogy mint egy hinta, néha kileng tőlem – és akkor kábé 1-2 havonta egyszer kiborul, depressziós lesz, és akkor kapok mindent a nyakamba: nem járunk el sehova, nem élünk, kihalt belőlünk az érzelem, üres ez az egész, csak egy mókuskerék, stb, stb. Aki végigcsinált már két kisgyerekkel 2-3 évet, az tudja, hogy ebben nagyon el lehet fáradni, főleg ha évekig nem alszol. Feleségem szempontjából totálisan megértem, hogy 5 éve a 4 fal között (bár közben egyetemre is járt) az elég lelombozó. Amiben tudtam, mindig segítettem. És persze anyagilag se voltunk sose olyan rossz helyzetben mint a születések körül (esküvő, költözés, szülés, Gyes, stb), de most már mászunk kifelé.

2007 nyarától a feleségem megváltozott. Egészen körbehatárolható volt a történés: belépett az iwiw-re és előkerültek olyan rég nem látott cimborák, szerelmek, barátok, akiket addig egyszer sem, sosem láttam. Nagyrészük abból a másik országból való, ahonnan feleségem családi akarat miatt kellett hogy távozzon – azóta lényegében hontalannak érzi magát, és ezek a régi emberek természetesen ezt az érzést nagyon felerősítették. Volt egy baráti köre, akiket megismertem – na ők mintha elfelejtődtek volna. Csak ezek a régi-újak voltak. Köztük persze a tinédzser szerelem. (Nem is egy.)

Mindez oda vezetett, hogy a tavalyi nyaralás után neki el kellett mennie haza. Mivel anyagilag nem bírtuk volna az újabb 4 személyes kirándulást, egyedül ment, én voltam otthon a gyerekekkel. Idén már egyértelmű volt, hogy az idei nyaralás a teljes család számára oda szól. És így is lett. Rengeteg veszekedéssel és összetűzéssel járt, hogy ezek az emberek eléggé magukba szippantották a feleségem – többségük ráérő, magányos, „sikeres” életutat bejárt emberke, akik véleményem szerint nem igazán látnak rá egy család működésére.

A lényeg, hogy tavaly ősszel megtudtam: a volt (?) gyerekkori/tinédzser szerelemmel elég bensőséges viszony alakult ki, sőt a feleségem engem is leminősített „sótlan pasivá” és ő tulajdonképpen már akkor „ki akart szállni” ebből az egészből, mert „iszonyatosan kötődik lelkileg” ahhoz a másik pasihoz, akibe mellesleg „totál bele van zúgva”. Szembesítettem ezekkel az állításokkal, de így utólag visszagondolva, nem voltam elég erélyes, és az egész a szőnyeg alá lett söpörve. Lehet, akkor kellett volna kicsit férfiasabban cselekednem, elvégre a házasságunkról volt szó. Mindegy, sosem voltam egy Terminátor, akkor azt hittem, annyi is elég. Nem így lett.

Megbeszéltük (próbáltuk), mi hiányzik a feleségem életéből ahhoz, hogy boldogabb legyen, és megpróbáltam változtatni magamon, fejleszteni magam. (Az hogy én mitől lettem volna boldog, vagy hogy neki mit kellene változtatni, azt most hagyjuk). Volt olyan, hogy rózsaszirommal teleszórt habos kád várta a névnapján. És varrattam neki szép ruhát, és mentünk táncos buliba, és találkozott a barátaival, és mentünk színházba, stb… Elérkezünk a lényeghez: múlt hét, szeptember vége.

Megtudtam, hogy továbbra is tart a (?) románc a tini szerelemmel (aki mellesleg szintén családapa). Annyira tart, hogy találkozgatnak, bár nem túl sűrűn. És annyira, hogy meg is csalt vele, többször. Sőt, egyértelműen kinyilvánította, hogy ő az élete nagy szerelme, én csak a „műszív” vagyok, akivel eléldegél az ember, de mindig jelezni fogja hogy nem az igazi. Tudni kell, hogy a feleségemmel akkor jöttem össze, amikor már zajlott a válása az első férjétől. A másodikat (engem) pedig megcsalta, mindezt úgy, hogy a másodikkal (velem) már templomi esküvő is volt (az ő kérésére). Háttér információ még, hogy a fiamat arról a fószerről nevezte el, akibe szerelmes, és akivel megcsal. Ja, és természetesen az a fickó is abból az országból jött el, ahonnan a feleségem, azaz megvan a kellő lelki kapcsolat, közös múlt, stb.

Mikor megtudtam, próbáltam olyan döntést hozni, amivel nem kell tönkretennem mindent, amit eddig megéltem. Tudtam hogy bármit teszek, kihatással lesz az életünk folytatására, tehát először azt kellett eldöntenem, milyen végeredményt akarok. Illúzióim már elszálltak (őt mindig szeretni fogja), erkölcsileg új ember lettem (ő már megcsalt, bármit teszek, nehezen kérheti rajtam számon), szóval elég sok opció közül válogathattam. Jelenleg ugyanis a feleségem nem tudja, hogy én tudom az egész másféléves történetet, konkrét bizonyítékokkal a kezemben.

0., ügyvéd, válás. Ezt biztosan nem akarom, mert szeretem a családom, le tudom élni az életem a feleségemmel még így is – és se a gyerekeket, sem magamat nem akarom kikészíteni a válással.

1., nem mondok semmit, elvégre olyan nagyon sűrűn nem találkozgatnak (idén még „csak” kétszer), és várom hogy minden lenyugodjon. Ezzel az a gondom, hogy a tavalyi félig lebukás után folytatódott a dolog: ezt már nem hagyhatom annyiban. Túl nagy biztonságban van, nem érzi ennek a súlyát – basszus, gyerekeink vannak és egy szépnek hitt életünk!

2., nem mondok semmit, én is összeszedek valakit, oszt mindenki szépen „kiéli” a vágyait, a gyerekeket meg felneveljük. Ezzel az a gond, hogy ennyi hazugsággal – én legalábbis - nem bírnék élni. Még ha ki is játszom egyenlőre a meccset (azaz én is szórakozok egy kicsit, rámfér, meg már úgyis mindegy), akkor is úgy érzem, beszélni kell a dolgokról, szembesítenem kell a helyzettel.

3., szembesítem a feleségem ezzel az egésszel. Ez sajnos nem jött be tavaly, ennél „brutálisabban” kell belenyúlnom, különben megint súlytalan lesz az ügy. Azt hiszem, nem tudja elképzelni rólam, hogy tudok kemény lenni. És hogy meg tudok lépni bizonyos lépéseket.

4., nem a feleségemmel tárgyalom meg az ügyet, hanem a fickóval, aki megdugta. Na ez már elég kemény, mondjuk viszek magammal 1-2 verőlegényt is, hogy a háttérben ott legyenek. És elmagyarázom neki, hogy vagy lelép a feleségem életéből, vagy kapásból 2 családot tehet tönkre, az övét én fogom. Mondja meg a feleségemnek hogy lebukott, és sosem találkoznak többet. Engem nem árul el, és akkor szépen, csendben elfelejtjük az egészet. Feleségem csak akkor tudja meg hogy én voltam a dolog mögött, ha én elmondom neki.

5., nem a feleségemmel, nem a fickóval, hanem a fickó feleségével !! ülök le beszélgetni, hogy „helló, a maga férje dugja az én feleségem”. Ennek igazán nagy sikere lenne, azt hiszem. Átadom a bizonyítékokat, és a többit szabad lefolyásra hagyom. Esetleg szervezek egy 4-es vakrandit, hogy minden érintett ott legyen, és egymásnak is boldog perceket szerezve elbeszélgethessünk egy tea mellett…..

6., lelépek külföldre és pár év múlva visszatérek, hogy a gyerekeim szerethessenek – vagy ne.

Kiszeretni a másik fickóból, úgysem fog, ez illúzió. Azt szeretném, ha engem nem utálna meg azért, amit tenni fogok – és hogy lássa be a végén, még most is nem a kapcsolatunk ellen, hanem érte cselekszem. Az elmúlt napokban alig aludtam, mert csak ez jár a fejemben, hogy hogyan és mit lépjek, hogyan mentsem meg az eddigi életem, amit szépnek hittem. Ha van mit megmenteni. Mert mindezek ellenére, szeretem annyira a feleségem (hogy mennyire bízok meg benne az már más kérdés), az eddigi közös életem, és a gyerekeim, hogy ez az egész ne szakadjon meg. Lehet, hogy át kellene állni vad-házasságra…. Ja és a 4-es megoldást választottam, 1 verőlegény kísérettel. A feleségemnek most lesz a születésnapja, meglepetésként erről fogok beszélgetni vele.

Apuka76

Blogmustra