SZÜLŐSÉG

Csak kutya közelében érzi magát embernek a sérült kisfiú

2008. június 29., vasárnap 17:00

Ugrálva szabadul be a segítség az iskola árnyékos kertjébe. Állatoknak általában ide tilos a bemenet, de Bodza más tészta: ö itt vendég, mi több családtag, barát és tanár is egyben. Genetikailag arra szelektálódott, hogy feltétel nélkül ragaszkodjon az emberhez. Állandó visszajelzést ad, nem kritizál, nem irigykedik, nem keresi a maga hasznát, folyamatos pozitív visszajelzéseket ad. Egyszerűen csak örül annak, ha szeretik: kutya.
 

Nézze meg képeinket!

 

Gazdája, Pechan Eszter nevetve érkezik nyomában. Gyógypedagógus, és a Kutyával az Emberért Alapítvány munkatársa. Több mint tíz éve foglalkozik már értelmileg akadályozott gyerekekkel a Csalogány utcai általános iskolában. „Legelőször a saját osztályomban próbálkoztam meg a kutyás terápiával, először csak kísérleti jelleggel. Később utazópedagógusi státuszba kerültem, azóta a két kutyámmal, Bodzával és Jaffával a Csalogányon kívül még más iskolákba is lehetőségem van kijárni.” Elmeséli, hogy általában két kutyával dolgozik, de most csak az egyiket hozta magával. Bodza két és fél éves, fekete-fehér színű cocker spániel. Gazdája szerint valami olyan tulajdonsággal bír, amit még mindig nem bír megfejteni, miben rejlik. „Olyan különleges kapcsolata van a gyerekekkel, amit mi, „ép értelmű” emberek nehezen értünk meg.”
 

Közben hangos ujjongások közepette megérkeznek a kiskölykök is, akikről fontos tudni, hogy értelmileg akadályozottak és gyermekotthonban élnek. „Magyarul állami gondozottak, de ezt a kifejezést már nem használjuk” – súgja Eszter. Andris egyből lecsap Bodzára, oda sem engedi először a többieket, öleli, szorítja az ebet. „Úgy hiányoztál nekem Bodza” - skandálja. Az meg hagyja, tűri. A fiú nemrég került kapcsolatba a kutyákkal, de nála volt ebben az iskolában a leglátványosabb a javulás. Megtudom róla, hogy nehezen kezelhető, öntörvényű, pszichés gondokkal küzdő gyerek, értelmi képességeit tekintve nem ebben az iskolatípusban lenne a helye, de magatartásbeli problémái miatt nem tanítható máshol. Mintha egy másik ember lenne ilyenkor, és ezzel ő is tisztában van. „Ha a tükörbe nézek, egy undorító szörnyetegnek látom magam. De ha a kutyák szemébe nézek, akkor embernek – vallja be töredelmesen.” Nevetnek a többiek, Eszter leinti őket. Szívszorító ez inkább, mint nevetséges.

 

-         Mi jelent neked Bodza, Andris?

-         Az egyetlen legkedvencebb kutyám!

-         Na és Jaffa?

-         Ő a másik egyetlen legkedvencebb kutyám.

 

Levente illedelmesen bemutatkozik, nála öt perc után le lehet vágni, hogy elég sok sztereotíp dolga van, ragaszkodik egy-egy témához, például csaknem tíz éve a BKV-hoz. „Kívülről fújom ám a megállóhelyeket. Mi több, még az átszállóhelyeket is. Amikor pedig utazunk, figyelmeztetni szoktam az utasokat arra, hogy mosatlan gyümölcsöt a villamoson ne fogyasszanak!”

Körbe ülnek, ezzel kezdődik el a foglalkozás. Bodza sorra járja a gyerekeket, köszönj, utasítják, erre a varázsszóra nyújtja a pracliját, lógó nyelvvel nevet bele a csillogó szemekbe, összedugják az orrukat. Levente néha még mindig megijed egy-egy mozdulattól, de utána saját magát korrigálja. A zene mellett az állat az, aminek a sérült gyermekek képesek megnyílni. Timi felvisít nagy örömében. Ő ebben az iskolában jó tanulónak számít, rengeteget paragylitizik, Bodzával együtt készülnek a jövő évi versenyekre, ahol megmutathatják, ők ketten együtt mire képesek. Be is bizonyítja egyből, milyen profi kézjelekben. Neki például senkije nincs, aki tartaná vele a kapcsolatot a családjából. El lehet hát képzelni, mekkora sikerélmény lehet számára, hogy végre valaki engedelmeskedik neki és rajong érte.
 
A következő körben a kutyus apró, fonott kosarat tart a szájában papír fecnikkel, mindenki húz belőle egyet, hogy elmondhassák, mi jut eszükbe arról a szóról, ami rá van írva. „Bodza. Bodza szép, aranyos és nagyon okos kutya. Szeretem.” Aztán a nyomozós játékot nevetik végig önfeledten - nincs az az elrejtett dolog, amit ez a kutyus ne találna meg. Sorra megtapsolják egymást, örülnek a másik boldogságának és sikerének. A szőrpamacs pedig végig rendkívül fegyelmezetten viselkedik, és úgy tűnik, mindegyik gyereknél ismeri a szívéhez vezető kulcsot. Eszter szerint neki is megvan a maga kedvence, de ezt szerencsére olyan finoman fejezi ki, hogy csak a gazdája veszi észre. „Nagyon erős terápia lehetőség van az állat-emberi kapcsolatban. Kísérletek is bizonyítják, hogy a szociális kapcsolatok csökkentik a fájdalmat, még akkor is, ha külön fajokról van szó. Hogy miért pont a kutya? Mert aktív szinkronizációs képességekkel bír, és ez az állatok között egyedüli. Egy terápiás helyzetben a kutya képes ráhangolódni a gyermekre és finoman közelít felé" – magyarázza Eszter.
 
Végül eljött a búcsú ideje. Bodza mindenkitől elköszön. Hosszabb időbe telik ez, mint a fogadtatás - kapaszkodik belé, dörgölőzik hozzá az összes gyerek. Egyedül Nikin látom a szolid távolságtartást. Később kiderül, hogy ez nem véletlen: őt a szülei folyamatosan látogatják. Eszter tartja magát, de meglátszik rajta, hogy sokszor elérzékenyül. „Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy Bodza azért érkezett az életembe, hogy megmutassa, mi a feltétel nélküli szeretet, Jaffa pedig azért, hogy mindig jókedvre derítsen bolondos természetével. Azt hiszem, ez teljes mértékben így is van."

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2008.06.29 20:44:33macskosz

    Bodzaboris,

    nagyszerű dolgot csináltok, minden elismerésem, a kutyusnak meg így a távolból is megvakarom a füle tövét és megdícsérem, hogy okos kutya.

    további sok sikert kívánok nektek

  • 2008.06.29 20:52:16Coccinella Septempunctata

    Kérek szépen számlaszámot közzétenni, hogy hová lehet küldeni anyagi segítséget, hogy még több ilyen kutyust tudjanak kiképezni.



    Ill. olyan nem financiális szükséglistát, amit egy nem kiképzett halandó (azaz nem képzett szociális munkás, etc) saját erőből meg tud valósítani: kutyakaja szállítása, havi egy nap önkénteskedés, stb...

  • 2008.06.29 20:54:01monsterwoman1

    Azért számomra sokmindent elárul a cím!

    Mennyire durva, hogy adott egy gyerek, aki csak egy állat szemébe nézve érzi embernek magát. Olyan sokra tartjuk magunkat, és mégis... lehet az véletlen, hogy egy sérült fiú szörnyetegnek látja magát a tükörbe nézve? Olyan szomorú, hogy a nagy és okos EMBER képtelen az önzetlen szeretetre és ELFOGADÁSRA.

    Reménytkeltő számomra, hogy vannak köztünk még , akik keresik a kulcsot ezekhez a gyerekekhez. Arról meg nem is szólók, mennyire kellene tisztelnünk az állatokat,az összeset és nem csak ezt a spánielt....

  • 2008.06.29 21:20:08wish73

    Bodzaboris,

    kicsit off, de remélem, nyugisabb idők jönnek nálatok. elég hírhedt igazgatóválasztáson vagytok túl...

  • 2008.06.29 21:24:30wish73

    már, ha nem keverem eg ymásik intézménnyel



    amúgy elnézéstkérek keresetlen szavai sajnos abban erősítenek meg, amiről pár hónapja nagy vitáim voltak egy másik poszton. vagyis, hogy ezek a mostanság használt kifejezések csak arra jók, hogy a laikusnak gőze ne legyen a dolgokról. hamár integráció meg elfogadás, akkor elég lényeges dolog lenne, hogy nem tesszük érthetetlenné, misztifikálttá az elnevezéseket, mert így elég nehéz képbe kerülni és képben maradnia annak, aki nem ebben él vagy dolgozik. vagyis inkább távolodik a hétköznapi ember, mintsem, hogy megismerje őket. ha viszont nem tudja vki, h miről van szó, természetes, hogy idegenkedve fogadja-szvsz

  • 2008.06.29 21:49:21C.I.C.A.

    Az en cocker spanielem 7 es fel eves es bizonyitottan nyugodtabb a csaladomban a hangulat, miota o kozottunk el. Amikor egyikunk hazaerkezik, korbeszambazza a lakast, ha egyikunk tavozik, szemmel lathatoan szomoru es aggodo. Minden embernek meg kellene tanulnia igy kifejezni az erzelmeit...

  • 2008.06.29 21:55:19Vierre_

    Én sokat sétáltam a Csalogány utcai intézmény elött és mindig elborzadtam, ahogy az autóktól fél méterre lévő ház rácsos ablakaira néztem... itt van mellettem a szellő utcai kisegítő suli, napos, tágas.. valószínűleg nem azonos kaliberű sérült gyerekekkel foglalkoznak, de akkor is, ahogy fogták azokat a rácsokat... brrrrrrrr.

  • 2008.06.29 22:37:51Border

    Vierre_

    Úgy tudom hamarosan költözik az intézmény.

  • 2008.06.29 22:53:12RéCica

    Bodzaboris, és Bodza, csodálatos, amit csináltok, a Jóisten áldjon meg érte ezerszer!!!

  • 2008.06.29 22:58:27evaandrea

    A napokban hallottam a rádióban, hogy magányos öregeknek is segítenek a kutyák.

    Elgondolkodtató, hogy az elesetteken sokszor az állatok (lovas ill delfinterápia is létezik)hatékonyabban segítenek, mint az emberek...

  • 2008.06.29 23:33:59alaricke

    Igazat adok wish73 -nak. A hetkoznapi emberek inkabb tavolodnak ezektol a gyerekektol. Ez szemelyes tapasztalat, nekem is van egy halmozottan serult gyermekem es bar 17 eves, kocsiban tolom mert jarni nem tud, sot semmit sem tud onnaloan csinalni. Es mig ezeknek a gyerekeknek inkabb a szeretet es az odafigyeles lenne a legjobb, csak elutasitast kap a tarsadalomtol-tisztelet a kivetelnek. A mai napig is ha kiviszem ot az udvaron kivulre, akkor az emberek inkabb megbamuljak esetleg elfordulnak, hogy ne is lassak- hat egyik sem jo erzes. A kutya meg biztos erzi ha beteg egy gyerek, mert nekunk is volt egy nemetjuhasz kutyank-sajnos elpusztult- de az a kutya szinte ort allt a babakocsi melett ha kint volt a gyerek az udvaron, esetleg a fejet a gyerek olebe fektette, mig masokat ugrandozva udvozolt. Az meg kifejezetten jo otletnek tartom, hogy ilyen foglalkozast tartanak a gyerekeknek, csak igy tovabb

  • 2008.06.30 00:24:51Vierre_

    alaricke



    két oldalú ez a történet, csak erről nem beszélünk mert a téma annyira érinthetetlen.

    Nekem is van egy nagyon kedves ismerősöm, akinek a kisebbik fia sérült és még azt sem tudják, mi a baja.



    Egy nem sérült ember zavarban van. Ezt be kell nyelned. Nem csak tőlünk, tőletek is szükséges a türelem, hogy képesek legyünk érdemben és zavar nélkül beszélni erről.

    Sok a keserűség, ezért egyoldalúvá válik a történet, pedig a történet két oldalú. Az integrációhoz rátok is szükség van, nem csak ránk. És az elvárások, amelyek akaratlan belőletek árad az ép emberek felé, a reagciókban, a hozzáállásban általános vágy, ami érthető, de erre nem mindenki képes. Én igen, de sokan nem.

    Mert ez, ha tetszik ha nem , egy félelmetes dolog. Egy olyan dolog, ami más és amit nekünk ugyan úgy meg kell tanulni kezelni.

    És nem minden hozzátartozó , sőt alig van olyan hozzátartozó aki veszi a fáradságot és kibekkeli a zavarunkat, hanem egyből felháborodik.

    Pedig ha adna egy kis időt, a képlet más lenne.



    Nektek ez egy egész életen át tart és egy egész életre szól, napi szinten. De nekünk ez nem gyakori találkozás. Nem azért, mert nem akarjuk, hanem mert hál istennek még mindig kevesebb a sérült ember, mint a nem.



    És ne, ne jöjjön senki azzal, hogy miért nem tudunk természetesen viselkedni, ez egy demagógia. Őszintén? Azért mert a szituáció annyira nehéz és kényes és zavarba ejtő, hogy nagyon kevés ember tudja ezt csípőből jól lekezelni.



    Mind a két oldalról kell türelem, nem csak az egyikről, én ezt gondolom.

  • 2008.06.30 00:35:05Border

    Bodzaboris (integető szmájli)



    KEA frontról ismerjük egymást :-)

  • 2008.06.30 00:49:48Bodzaboris

    Border! KEA fronton? Kicsit segítesz még?

  • 2008.06.30 00:50:14Bodzaboris

    Sziasztok!

    Azt hiszem egyenként nem fog menni...:)

    Tényleg költözünk, Óbudára megyünk és egy gyönyörű épületet kapunk végre zöldövezetben!

    Igazgatóválasztáson is túl vagyunk, nem volt egyszerű, de szerencsére minden rendben most már.

    Azzal én is egyetértek, hogy nehéz közelebb hozni az ő/mi világunkat a többségi világhoz, de nem az elnevezéssel van a gond, hanem a nyitottsággal. És természetesen egyáltalán nem arra gondolok, ha valaki zavarban van, mert az természetes. A kutya ppont ezt a feltétel nélküli elfogadást és szeretetet adja meg, amit az emberek nem tudnak, nem mernek nekik megadni. De pl Karácsonykor a Futrinka Egyesülettel nagy ajándékozást rendeztünk: minden gyermekotthonos gyereknek (52 fő!) volt egy patronálója a neten keresztül, aki a személyes kívánságát teljesítette. Eljött nagyon sok ajándékozó, a nagyobb részük nem találkozott még "ilyen" gyerekekkel, de ez a gyerekekből áradó nyitottságtól egy percig sem okozott gondot.

    De efelé lépés, ha minél több olyan cikk születik, ami széles körben megismerteti őket az emberekkel. Köszönjük, Terabithia! :)

  • 2008.06.30 00:55:57Vierre_

    Bodzaboris



    ha a Csalogányból költöztök, akkor ezerszer is juppppyyyy :D mert én ott bent sosem voltam, de kívülről a filing mindig egy drámára emlékeztetett. Én is Óbuda, örülök hogy jobb és szebb helyre kerültök. :)

  • 2008.06.30 01:25:45cantaloupe

    Ez egy jo poszt vot! :)

  • 2008.06.30 05:49:04trollkotze

    Vierre_

    Igazad van; hozzátenném, hogy az egészséges ember zavarának is megvan a maga oka - az ösztön és a szív konfliktusa. Ti. az, hogy a legszívesebben elkerülnénk mindenféle deformitást, ösztönös; a torz, deformált, eltérő beteg, s mint ilyen, fertőző és veszélyes lehet. Ez persze nem igaz pl. az értelmi fogyatékosáságra, de az ösztön nem racinonális.

    Ez tehát az ösztön, amely arra indít, hogy távolabb menjünk vagy oda se nézzünk.

    De közben az agyunkkal és a szívünkkel tudjuk, hogy a fogyatékos ember is értékes és szeretetreméltó, és amikor ez a két késztetés összecsap, akkor jön a zavarodottság, a feszengés.

    És talán azért is, mert nem tudjuk, hogy a megfelelő segítség és a beleavatkozás között hol a határ, s ennek eldöntésében nem mindig segít a fogyatékkal élő sem.

  • 2008.06.30 08:20:56sirara

    A zavartságról nekem az a véleményem, hogy oké, természetes szerintem is, de nagyon kellene ebben a témában az egészséges gyerekek nevelése! Az iskolákban nemcsak a matekot, stb. kéne nyomni, hanem beszélgetni kellene egy sor társadalmunkat érintő problémáról, mert nem minden gyerek kapja ezt meg otthon.



    Nagyon jó ötletnek tartom a (nem fog eszembe jutni a neve, elnézést) színésznőnk kezdeményezését, aki találkozókat, közös játszásokat szervez sérült és egészséges gyerekek, kamaszok között. Mert az egészséges embert is tanítani kell befogadni ezeket a gyerekeket és embereket.Enélkül nem megy.

  • 2008.06.30 09:49:53boszorsi

    Egy ismerősöm down-os gyerekeknek tartott zenei foglalkozást, kvázi "zenekart". A gyerekek egy speciális, számukra könnyen érthető "kottából" játszottak ritmushangszereken, furulyán, xilofonon, kolompokon, és hasonlókon. A legtöbb gyerek mellé kellett segítő, aki mutatta neki, hogy hol tartunk a kottában. Én is mentem néha segítőnek. És igen, én is rettentő zavarban voltam eleinte. Aztán a gyerekek segítettek rajtam, mert minden mosolyért, szóért, és segítségért annyira hálásak voltak, hogy az elmondhatatlan. A végén már attól jöttem zavarba, hogy a hálájukat, és - bár alig párszor láttak, - a szeretetüket olyan intenzíven mutatták ki, amihez az átlag ember nincs hozzászokva. Megrendítő tapasztalatok voltak számomra azok a "zenekari próbák", és a kis koncert. (És bármilyen meglepő, a koncert olyan szinvonalas volt, hogy egy teljesen egészséges ovis csoport nem tud olyat!)

    Addig is tiszteltem mindenkit, aki fogytékkal élőkkel foglalkozik, azóta már a fogyatékkal élőket is jobban tudom tisztelni, és talán az elfogadásuk is könnyebben megy. Minden ép embernek szüksége lenne valami ehhez hasonló tapasztalatra, és kevésbbé jönnénk zavarba egy hétköznapi találkozáskor. Azóta pl., sokkal könnyebben kérdezem meg egy vak embertől az utcán, hogy tudok-e segíteni neki a közlekedésben. :)



    Bodzaboris, fantasztikusak vagytok!!

  • 2008.06.30 11:39:53Békanőci

    Tanácsadáson beszéltem először egy anyukával, aki ikerszüléskor az egyik babát elvesztette, a másik pedig súlyosan károsodott. A Glória nevet kapta... Mesélt a fejlesztő tornáról, arról, hogy semmi javulást nem remélnek az orvosok. Úgy láttam, hogy jólesett neki beszélni róla úgy hogy semmilyen előítéletem nem volt. Magam sem tudom honnan vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem mi baja a kislánynak. Ez tűnt természetesnek. Nem lehetett, és nem is akartam úgy csinálni, mintha minden rendben lenne a kislánnyal...



    Érdekes, az enyém mennyire érzékeny arra, ha valaki más. ha bottal jár, tolókocsiban ül, vagy pl. Down-os. Nagyon barátkozós gyerek, de sokkal gyorsabban köt ilyen ismeretségeket. Remélem, hogy tudjuk úgy nevelni, hogy ez a nyitottsága megmaradjon, és megtanulja majd, hogy milyen fontos adni, akár figyelmességet is...

    A napokban láttam ezt a videót és nagy hatással volt rám.Remélem, értitek miért:



    www.youtube.com/watch?v=8gm7XwtIJdM

  • 2008.06.30 12:41:03monsterwoman1

    Megríkatott a videó! Lehetne tanulni.....

  • 2008.06.30 12:53:49Vierre_

    Az én gyerekeim zavarban vannak ha egy sérült gyerekkel találkoznak, pedig sejthetitek hogy nem a nevelésem miatt.

    Ez ősi ösztön ha csúnyán hangzik, ha nem és a tudatosság az, amely ezt ki tudja egyenlíteni. Mert állatból -is vagyunk és az állatvilágban nincs helye sérült állatoknak. És emberből-is vagyunk, és látjuk az értéket, érezzük az értéket de ahhoz, hogy a két fél közelítsen egymáshoz a sérült gyerekek szüleinek is nagy szerep kell hogy jusson.

    Szerintem nem az a megoldás hogy olyanokat írunk, miszerint mi személy szerint nem jövünk zavarba, sőt nem zavar egy kicsit a szituáció, nem kínos, hanem ezeket felvállalva törekedni arra, hogy természetessé váljon a közeg. És segíteni a sérült gyerekek szüleinek nekünk abban, hogy ez gyorsan, könnyedén menjen.

    Mert szép, hogy itt mindenki azt írja, hogy ilyen és olyan könnyű vagy természetes, de ezt a hétköznapok nem igazolják. És akkor vagy a posztolók egy része nem mond igazat, vagy a hétköznap hazudik. :)))

    Nem lehet ezt szép szavak mögé bújtatni és nagy moralizálgatások közepette lezárni. Pont az lenne a megoldás, hogy a két fél leül és elmondja mi zavarja őt, nem pedig úgy tenni mint ha nem zavarna. És igen is szoktatás. Hogy miután kibeszélte magából, hogy mitől fél, mitől furcsa, mitől zavart, kínos, az után vinni olyan közösségbe , ahol találkozhat sérült gyerekekkel, felnőttekkel. Sokkal tisztább és egészségesebb megoldás, mint úgy tenni mint ha nem zavarna, már csak önön fényünkbe való tetszelgés miatt is, miközben belül borzongunk.



    Tisztelet a kivételnek :)

  • 2008.06.30 12:56:07alaricke

    Vierre_



    Egyetertek veled is ketton all a vasar, de vedd figyelembe a kovetkezoket:

    1. Azok a gyerekek akik csaladban nevelkednek alltalaban egy ido utan elszigetelodnek a tarsadalomtol. Az 1ik szulo nem dolgozik mert apolni kell a gyereket igy dolgozni nem jar, nem marad egy ido mulva csak a csalad, az otthon meg a szukebb barati kor ami igencsak hatranyba hozza oket. Azok a szulok akiknek fogyatekos gyerekuk van, nem fognak csak azert kijarni az utcara, hogy mutogassak a fogyatekos gyereket hatha elfogadja az utca embere is, nem fog szoba allni csak ugy idegenekkel, hogy elmeselje milyen egy fogyatekos gyerek( hogy ok is ereznek oromot, banatot, szomorusagot, hogy nekik is megvannak a maga elvarasai) mert mint mar mondtam az utca embere inkabb megbamulja vagy elfordul, estleg megsajnalja ami egy fokkal sem jobb. Ugyanakkor ha megallitanak es kerdeznek rola( ami talan eddig a 17 ev alatt talan 2szer tortent meg) akkor szivesen beszelek rola.

    2. Az intezmenyben neveltek is el vannak szigetelve a tarsadalomtol az egyszeru embernek nem igazan van ra lehetosege, hogy megismerje oket semilyen szempontbol. Ugyan nekik rendeznek neha programokat, de ezek sem a nagy nyilvanossag elott zajlik igy ott sem latjak oket, nem tudjak, hogy esetleg az ilyen gyerekek mennyire tudnak orulni egy ilyesminek, kiveve azt az embert akit erdekel.

    Egyszoval nem lehet ugy integralodni, hogy ezek a gyerekek el vannak szigetelve es ez igy is marad, szerintem. Azon az 1-2 ilyen jellegu hiren kivul az atlagos ember nincs honnan informaciot szerezzen roluk, ellenben kivancsi vagyok, hohy pl erre a hirre hanyan klikkeltek ra akik esetleg nem ismernek ilyen gyerekeket vagy nem kerultek kapcsolatba ilyen csaladdal/gyerekkel, szerintem nem sokan espedig azert mert nem erdekli oket. Ez az en velemenyem.

  • 2008.06.30 13:24:01monsterwoman1

    Vierre!

    Miért gondolod, hogy ha TE borzongsz, akkor a többség is? Egyezzünk ki abban, van , aki zavarba jön és fogadjuk el, hogy aki az ellenkezőjét állítja, az tényleg elfogadó és nem csak az önfényezés miatt szajkózza.

    Különben nem találok kivetnivalót abban, ha valaki zavarba jön egy ilyen szitutól. Nem vagyunk egyformák. Engem csupán az háborít fel, amikor valaki nyíltan "legusztustalanoz", vagy "legyogyiz" egy sérült embert. Mert sajnos akadnak ilyenek szép számmal. Pont a napokban olvastam a megyei lapban, hogy a buszon egy idős házaspár korcsnak nevezett egy fiatal, testi fogyatékos nőt. Jópáran felháborodtak ezen a viselkedésen. Képzeljük el, mit érezhetett az a lány, akinek nap napután meg kell küzdenie egy egyszerű helyváltoztatással, és ennek tetejébe még ilyen reakciókat kap az "ember"társaitól...

  • 2008.06.30 13:37:57verkaverka

    Az élet sosem olyan egyszerű mint kinéz, megnéztem a videót a triatlonozó apa-fiú párosról, én is bőgtem szépen ahogy kell. Aztán utánaolvastam... a mama elhagyta a férjét sok éve, mert úgy látja hogy a fiút a papa a saját hírneve érdekében kihasználja. Namost innentől ez sem olyan rózsaszín mint kinézett, a francba...

  • 2008.06.30 13:38:16Vierre

    monsterwoman1



    ha elolvastad volna a többi reagomat is pont kiderült volna számodra, hogy én nem borzongok. VAn az ismerettségi körömben sérült kisfiú, vigyáztam már rá nem egyszer. Én lemerevedek. De ha az elmúlik, akkor onnan könnyen megy.



    Én nem magamról beszélek, én ha posztolok, miután leírtam a saját véleményem, próbálom kívülröl megközelíteni és nem saját magam mellét döngetni. :)) Megnézi ki hogyan látja, ki hogyan éli meg. És a nagy átlag pont úgy ahogy írtam.

  • 2008.06.30 13:43:19Békanőci

    Vállalom, hogy zavarban vagyok ha kapcsolatba kerülök sérült emberekkel, vagy a hozzátartozóikkal. Mert nem tudom, hogyan kell kezelni egy ilyen helyzetet. Az ember hálás a sorsnak, ha a családjában nincs fogyatékkal élő. Hálás, mert az ő gyereke egészséges, és szánakozik, mert milyen nehéz lehet a másik családnak ezzel együtt élni. És a másik család ezt érzi, és ennek mindannyian tudatában vagyunk, pedig megeshet, hogy a szánalomból főleg nem kérnek... Ezért nehéz megtalálni a megfelelő szavakat a megfelelő időben. Arról akkor még nem is beszéltünk, hogy ha valaki hosszú évekig otthon ápol valakit, akkor mennyire érzékeny lesz minden félreérthető szóra. Ezért úgy érzem, hogy egy ilyen találkozáskor háttérbe szorul, hogy zavarba jövök. Ha van miért hálálkodnom, akkor innentől az egész a másikról szól, hogy neki jó legyen.

    Aki pedig felháborító módon jellemez egy bármilyen módon fogyatékos embert, az elfeledkezik arról, hogy bárki, bármikor sérülhet úgy, hogy onnantól kezdve valaki másra utalva kell élje az életét. Még az anyánk hasában is olyan kevésen múlt...!

  • 2008.06.30 13:49:08wish73

    én is megerősíteni tudom, h kódolva van a távolságtartás még a gyerekekben is. én magam sérült gyerekekkel (is) foglalkozom, voltunk az abilityben, a láthatatlanon, ha utcán, tv-ben látunk sérült embert, mindig beszélgetünk róla. és mégis úgy reagálnak a gyerekeim, mintha először látnának, hallanának ilyesmiről. még lesz ebben munkám. amúgy valóban nem úgy kell kinéznie a dolgonak, h körbemutogatjuk a sérültet, h szokja a társadalom, hanem úgy, hogy már bölcsiben, oviban van egy-kettő a csoportban, az iskolákban meg egyszerűen tanagyagnak kéne lennie, meg közös programokat lehetne szervezni, minden "mezei" sulinak lehetne egy társintézménye, és a fent említett ability-t és társait saját bőrükön megtapasztalva végigcsinálhatnák a diákok. na, és persze, ami még rohadt fontos lenne-akadálymentesítés. nem véletlen, h nyugat eu-ban lépten-nyomon találkozni sérültekkel. mert nem fizikai képtelenség közlekedni velük. az elszigeteltség ezért nem csak abból adódik, amit alaricke írt, hanem abból is, hogy szó szerint be van zárva. egy lift nélküli 2., 3. emeleti lakásban lakó sérült ember nemhogy bkv-zni nem tud, de a fszt-ig való lejutás is egy kihívás. utána 6 lépcső, majd járda-rámpára parkoló autókkal. ismeri valaki a nagy lajos király útján járó villamost? na annak olyan lépcsői vannak, mint a régi vasúti kocsiknak. és amit hiába mondanak a szakértők, h eleve akadálymentesen építkezni nem jelentős plusz költség, utólag akadálymentesíteni igen. de, amíg egy múzeumba felvezető lépcsősor a himalájával vetexik,a lift meg üzemen kívül, és ez általános jelenség, na, meg mozgólépcsőn vajon hogy lehet lejutni, addig persze, h begubóznak a sérült emberek és a családtagjaik.

  • 2008.06.30 13:53:09Békanőci

    Verkeverka!

    Én nem olvastam utána, és nem is tetszik amit itt írsz... :(



    De anyuka miatt. Inkább tehetett volna valamit, azért egy fogytékos gyereket otthagyni apukára azért elég szemét dolog! Elküldhette volna apukát, de az talán bonyolultabb lett volna... A pasi így vagy úgy, de legalább foglalkozott a gyerekkel!

  • 2008.06.30 13:55:03Békanőci

    Verkeverka!

    Én nem olvastam utána, és nem is tetszik amit itt írsz... :(



    De anyuka miatt. Inkább tehetett volna valamit, azért egy fogytékos gyereket otthagyni apukára azért elég szemét dolog! Elküldhette volna apukát, de az talán bonyolultabb lett volna... A pasi így vagy úgy, de legalább foglalkozott a gyerekkel!

  • 2008.06.30 13:55:40Békanőci

    bocs, hiba van a rendszerben...

  • 2008.06.30 14:01:31verkaverka

    Béka, ne olvass bele olyat amit nem írtam. :))

    Anyuka akkor vált el amikor a gyerek már vagy 30 volt, és derült ki hogy onnantól totál kimaradna a gyerek életéből (az interjú amit olvastam, hármukkal készült pl).

    Anyuka is foglalkozott vele, pont ő monda hogy mindenki mondta hogy adják intézetbe, ő meg totál fel volt háborodva hogy micsoda ötlet, ő ugyan nem adja a babáját, ő harcolt az iskolákkal hogy vegyék fel stb, a papa ezt a versenyzősdit már a fiú kamaszkorában kezdte vele. Ne tessék túl gyorsan ítélkezni. :)

  • 2008.06.30 14:01:50verkaverka

    és NEM derült ki hogy onnantól...

  • 2008.06.30 14:04:09Békanőci

    Jólvanna, bocsi...! :)



    A nickem mög bújva itt pirulok ismét...

  • 2008.06.30 14:11:10Békanőci

    Vagyis hiába vagyok elég empatikus jelenség, néha túl gyorsan ítélkezem.

    A hiba bennünk van. nekünk kellene változni.

  • 2008.06.30 14:13:21wish73

    én is megnéztem a videót. nyilván sok dolgot nem tudunk, de: amíg az általános forgatókönyv úgy néz ki, h apu lekoccol pár éven belül, anyu húzza az igát, és négyfal-szindrómában szenvednek mindetten, addig ez a fickó felvállalta, hogy az ő fia ilyen, kilépett a lakásból vele, így emberek között vannak, élményeket szereznek, és, ha ebből még pénzhez és/vagy hírnévhez is jut, azt egyfelől részben a gyerekére költheti, másrészt lelkileg is tud belőle táplákozni, ami erőt ad ahhoz, hogy továbbcsinálja. lehet, h az anya nem tudta elfogadni a történteket, és az zavarta, hogy az apa meg még "jól is jött ki az egészből". nem tudhatjuk.

  • 2008.06.30 14:15:41cseresznye

    Valóban úgy van, hogy ha egyáltalán létre tud jönni a kapcsolat, az már fél siker.

    Ha lenne akadálymentesítés, az ráadásul nem csak technikai, de emberi segítség is lenne. Ha az emeber látja, hogy gondoltak rá, akkor elhiszi, hogy őt is megbecsülik abban a közösségben. Emeltebb fővel jár, jobb a közérzete, könnyebb is vele kapcsolatot teremteni.

    Ha én vagyok az első, akin spórolnak, attól nem lesz túl jó a közérzetem.



    És ez továbbgyűrűzik mint üzenet a többiek (egészségesek)felé. Ha természetes lenne minden projektnél az akadálymentesítés, akkor természetes lenne másként is észrevenni a fogyatékkal élőket.

  • 2008.06.30 14:18:01Békanőci

    De tökmindegy. Úgy néz ki a fiú élvezi, és ez a fontos.

  • 2008.06.30 14:30:16Starlark

    Békanőci: Nagyon köszi a linket :)

    Utoljára afutós fórumon láttam, minden elismerésem az ironman apukáé.

    Én se bírtam könnyek nélkül.

  • 2008.06.30 15:16:47febori

    verkavera: belinkelnéd az interjút? nem találom.

  • 2008.06.30 16:25:54Norah

    Bodzaboris!

    fantasztikus amit csináltok, gratulálok, csak így tovább.

    maximálisan meg tudom érteni a gyerekek rajongását ill. a kutyusok gyógyító hatását.nekem is volt kutyusom, 12 évet töltött velem és állítom h óriási szerepe volt abban, h viszonylag ép (bár manapság ki az??)és empata felnőtt lett belőlem.

    munkámból kifolyólag én is sok fizikai és szellemi fogyatékkal élővel találkozom, én pl nem vagyok zavarban. semmivel nem tekintem őket kevesebbnek mint egy "ép" embert, sőt sok esetben többre tartom őket. azt az őszinteséget, nyíltságot, szeretet amit sugároznak mi évtizedekig tanulhatjuk, nekik ösztönből jön.sokszor csak jelenthetnénk nekik.

  • 2008.06.30 18:28:23Csöre

    Furcsa dolog ez. Nekem igen súlyosan sérült volt a tesóm. Kicsike korában (úgy 4-5 éves koráig) nem sokban különbözött egy csecsemőtől. Később persze már egyre szembetűnőbbek voltak betegségének tünetei, ne szépítsünk, torzulásai. Nekem ő így volt természetes, hiszen vele éltem, mindennap láttam. Másnak elég bizarr látvány lehetett. Ha úgy tetszik, akár gusztustalan is, igen (bár ezt persze tényleg nem illik mondani. De Ti mit mondanátok arra, akinek egyik lába pl. hónapokig, derékig gipszben van, és mivel ugye az illető nem szobatiszta, hááát, van azon a gipszen minden, még ha hetente cserélik is...)

    Más sérült emberekkel kapcsolatban azonban én is érzem azt a bizonyos zavart. Nem mindenféle fogyatékossal kapcsolatban (most már vak is van a családban, így elég jól tudom, mi a megfelelő segítség a számukra, a Down-os gyerekek annyira édesek tudnak lenni, hogy muszáj rájuk mosolyogni stb), de pl. múltkor láttam egy teljesen tuti normális fiatal pasit, akinek egyetlen "defektje" az volt, hogy a fél arcát elcsúfította valami anyajegyféle. Na, akkor nem tudtam, mit tegyek: Kapjam el a pillantásomat? Vagy nézzek rá "természetesen"? Na de olyan nincs, mert ha odanézek, még azt gondolja, én most bámulom.... Szóval nehéz. (Végül kerestem valami "sürgős igazítanivalót" a gyerekem öltözékén, hogy a lehető legjobban jöjjek ki ebből a szituációból... Nyilván, ha ismerem személyesen, tök más a szitu, de az emberek többségét nem ismerjük, aki mellett elmegyünk az utcán.)

  • 2008.06.30 18:34:18Findel Mundo

    nem igazán találom a megfelelő szavakat...elolvastam a cikket, aztán megnéztem a videót. És most itt ülök kisírt szemekkel, és szégyellem magam. Amikor általános iskolás voltam az iskolánkhoz tartozott egy kisegítő iskola is. Lenéztük azokat a gyerekeket. Felnőtt fejjel tudom hogy hiba volt, és rettenetesen szégyellem magam. Középiskolában volt egy szobatársam, akinek van egy értelmi fogyatékos húga. Egyszer elmentem vele meglátogatni az iskolájába (bentlakásos suliba járt, ahonnan kéthetente vitték haza a szüleik). Ott úgy éreztem magam, mintha egy idegen bolygón lennék, nem mertem senki szemébe nézni. Ezért is szégyellem magam. Később volt szerencsém jobban megismerni ezt a lányt, és rájöttem, hogy addig nála tisztább szívű emberrel még sosem találkoztam. Minden alkalommal puszival és öleléssel köszöntött és azzal is búcsúztatott. Hála neki, megtanultam, hogy a sérült emberektől lehet, hogy elvett valamit az Isten, de helyette kaptak valami csodálatos ajándékot: ÖNZETLENÜL TUDNAK SZERETNI!Azóta megismerkedtem egy másik barátnőm révén egy kedves családdal, akik szintén egy sérült kislányt nevelnek. De ha rájuk nézek nem azt látom, hogy ők egy család, akiknek van egy fogyatékos lányuk. Hanem azt látom, hogy ők egy család, akik csodálatos szeretetben nevelik a gyerekeiket.

    Szerencsés vagyok, hogy ismerhetem őket!



    Végezetül: Minden tisztelem Bodzaborinak! Erőt, egészséget és kitartást kívánok a munkádhoz és a magánéltedben is kívánok legalább akkora boldogságot, mint amit te okozol nap, mint napezeknek a gyerekeknek!

  • 2008.07.01 16:52:55Vierre_

    ezt küldöm mindenkinek, én spec rendhagyó módon, nah jó, ez kamu, Matton is bőgtem :))) végigpityogtam :))



    www.youtube.com/watch?v=8gm7XwtIJdM

  • 2008.07.01 18:28:35wish73

    Vierre, ez volt már itt:)

  • 2008.07.01 21:51:29Vierre_

    ó baszki és én lecsúsztam róla? :)) Ejj ejj mekkora baki ;))) Akkor ne nézzétek meg :)))

  • 2008.07.01 22:01:32wish73

    tévedni emberi dolog:D

    azért én megnéztem:)

  • 2008.08.19 19:53:50kinizsi07

    Én ismerem ezeket a gyerekeket és nem szegények és nem sajnálnivalók, pláne akkor, ha együtt tudunk velük örülni.Akkor igazán boldogok.

  • 2008.11.17 17:19:37mohaéspáfrány

    A fogyatékkal élő annyira lesz fogyatékos, amennyire a társadalom azzá teszi. Ha egy segítő kiegészíti azzal, amije nincs, akkor teljes, boldog ember lehet.

    16 éves koromban "bedobtak" közéjük. Megrázó volt, túltettem magam rajta, azóta van közöm hozzájuk, lassan 30 éve. A gyerekeimnek már természetes a jelenlétük, életük.

    Aki alkalmas rá, dolgozzon köztük akár hivatás-szerűen, akár alkalmi segítőként. Aki nem alkalmas rá, ne erőltessük. És ne ítélkezzünk!

Blogok, amiket olvasunk

A TASZ JELENTI Azt hittem, jobban járok, ha nem az autót viszem szervizbe, hanem én megyek orvoshoz.

Képzeld el, hogy 15 éve minden nap ugyanazon az útvonalon mész a reggeli csúcsban munkába, majd a délutáni dugóban haza. Újabban visszatérő fájdalmat érzel a lábadban, mikor kiszállsz az autóból.

MAI MANÓ Kép-párok #187

Kép-párok rovatunkban minden alkalommal két olyan fotót láthattok, amelyeket neves fotóművészek készítettek ugyanazon témában vagy olyat, amelyeken éppen egymás munkáira reflektálnak.

HATÁRÁTKELŐ A lakókocsis élet árnyoldalai

Gyakran olvasni, hogy „persze, mert mindig csak a külföldi élet pozitívumairól van szó”, ami mondjuk szerintem nem igaz, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a például a furgonlakó létnek is vannak bőven nehézségei.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta