A kisbabát hány darabban kaparják ki a méhből?

Zanza!

A kisbabát hány darabban kaparják ki a méhből? Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Még mindig meggondolhatom magam. Még mindig nem késő. Csak le kell hajolnom a papucsomért, beszállni egy taxiba és elhúzni innen, vissza se nézni. Már hat a nyugtató. Szédülök. Nem menne az a lehajolás sem. És ha menne is, mi van, ha elveszítem az egyensúlyomat és lefejelem a radiátort? Ha olyan helyen ütöm be, akár meg is halhatok, jaj nekem. Miért pont az ablak alá fektettek, miért?


És ha még túl is élem az esést, a taxisok olyan figyelmetlenek sokszor, biztos áthajtana a piroson, miközben azt meséli épp nagy lelkesen, hogy ebből a kórházból hozta el minap annak a színésznek a kisbabáját, ott van a nyelvén már, biztos tudom, a Barátok köztből. Meg hogy hej, de szép csöppség volt az, pedig nem szoktak ezek még hónapokig kikupálódni. Csak ezek után ütköznénk frontálisan a kis kék autóval. Nem mehetek el. Itt vagyok biztonságban. Ágyban fekve. Csukott szemekkel nem érhet baj. Kicsi nyaka, naaagy a hasa. Sírni volna jó. Majd akkor veszem le a bugyit, mielőtt. Jó? Mert én még a gyilkolás előtt is szemérmes vagyok. Fel fogok ébredni utána? Megfogja a kezem. Hideg. Fel. Jó. És mi van akkor, ha nem akarok? Jobb lett volna az a radiátor, tudom már. Ne sírjon, hamar túl lesz rajta, semmit nem fog érezni. Én semmit nem fogok érezni. Már azt sem érzem, hogy sírok. Lejjebb alázom magam az állatnál is. Mert hiszen az többnyire némán szenved.

Számolja csak a bárányokat, mire tízig eljut, el is alszik. Nagyon vicces ember ez a doktor. És a bárányok mit számolnak elalvás előtt? A bárányok mit számolnak abortusz előtt? A bárányok hallgatnak, ugye így van ez. Megérdemelném, hogy ne is altassanak el. Megérdemelném, hogy végig kelljen néznem. Megérdemelném, hogy utána a tenyerembe adják, hogy itt van, tessék, búcsúzzon el tőle. Megérdem... Kész is van a török basa. Jó reggelt, most tolom vissza a szobájába. Mosolyogva néz rám, még elmosódik a feje, de így is látom, mit vigyorogsz, üvöltenék rá legszívesebben, ne nézz hülyének, eleve délben kerültem sorra, nem lehet reggel. De nem. Valami hiányzik, érzem, valamit elveszítettem... A bugyim. Hol a bugyim? Tudja, az a rózsaszín. És jó lenne rágyújtani is. Hiányzik a nikotin. Majd, ha kisbabát fogok várni, majd akkor leszokok. Majd akkor.
Blogmustra