SZÜLŐSÉG

Az elsőszülött többet bűnhődik

2008. május 23., péntek 11:20

A felelősségteljes elsőszülöttről és vakmerő kistestvéréről kialakult sztereotípia úgy tűnik tudományosan is beigazolódott, legalábbis ezt támasztják alá a legújabb pszichológiai kutatások.Valóban az elsőszülöttnek jut a legtöbb a szülői szigorból, míg a többi gyermek könnyebben kitér a vigyázó szemek elől. Az is igaz, hogy többet büntetik a szülők az első gyermeküket, mint a többit, sőt az új, amerikai kutatás szerint anyagilag is kevésbé támogatják a nagyot, mint a kisebbet.

A John Hopkins egyetem szociológusai által végzett kutatás során több mint 7000, 1979 és 1994 között született gyermeket vizsgáltak a téma szempontjából, és azt találták, hogy valóban nagy a különbség aközött, ahogyan a nagyobb és a kisebb gyerekeket kezelik a szülők. Kiderült például, hogy ha a nagyobb gyerek kibukik az iskolából, vagy kamasz korában teherbe esik, sokkal inkább kénytelen egyedül boldogulni, míg ha a kisebb testvérrel történik ugyanez, a szülők hajlandóbbak segíteni anyagilag.


A kutatók szerint az egész a példa statuálásról szól, vagyis a szülők a nagyobb gyerek felé irányuló szigorra próbálják kordában tartani a kisebbet, és hangsúlyozni elszántságukat. A nagyobb gyermek gyakoribb büntetésével a szülők azt remélik, hogy a kisebb nem követi majd el ugyanazt a hibát, mivel tudja, hogy akkor büntetés várna rá is. Mindebbe persze szerepet játszik a tapasztalatlanság is, mire ugyanis a második, harmadik gyerek megérkezik, a szülők rájönnek, hogy sok dolgot túlreagáltak, ráadásul gyakrabban erőt vesz rajtuk a kimerültség is. Mivel az elsőszülöttet többet fegyelmezik, ez segíti elő a szófogadó, megbízható elsőszülött sztereotípiájának kialakulását, szemben a cserfes kicsivel.

Kevin Leman pszichológus, a The Birth Order Book szerzője szerint ez az eltérő hozzáállás a testvérekhez valóban eltérő személyiségek kialakulásához vezethet. Gyakrabban találnak elsőszülötteket vezető beosztásban, hiszen már gyerekkorban is inkább a nagyobbal végeztetik a szülők a fontosabb feladatokat. Bizonyítottan kevesebb elsőszülött, -különösen, ha lány - hagyja ott az egyetemet és a szülők öreg korukban gyakrabban támaszkodnak inkább az elsőszülöttre, mint a többi gyerekükre. A kisebb testvérek ezzel szemben bátrabbak és vállalkozókedvűek, gyakrabban kockáztatnak, több anyagi támogatásra számíthatnak otthonról, de tény, hogy nem olyan kitartóak, és például gyakrabban hagyják ott az iskolát, mint idősebb testvéreik.

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2008.05.23 17:16:55mormi

    Bocsanat a tobbszoros kuldeseert, hiaba frissitgettem, nalam nem jelent meg az irasmuvem:)

  • 2008.05.23 17:27:08ramalala

    bocsi énis. válaszoltam de úgytűnik nem jelenik meg. ha lesz időm leírom újból!

  • 2008.05.23 18:29:33karakterelgető

    nálam is roppant húsbavágó a téma. Nagyon is. Még most is úgy érzem, h engem az anyám nem szeret, a húgommal ellentétben, pedig már 30 is elmúltam. Evidens dolgok a fentebb említettek, h húgomnak már nem kellett törni az utat bulizás, kimaradás stb. tekintetében. Nem is ez az érdekes. Ő egész gyerekkorában összvissz annyi pofont kapott, amit egy kezén számon tud tartani. Én sem a pofonokat, sem a szíjjal veréseket nem tudtam nyilvántartani, annyi volt. Pedig tényleg nem voltam rossz gyerek, nem is mertem. Végig majdnem kitűnő voltam (néhány négyes csak, pl ének-zenéből), ha véletlen négyest kaptam: "miért nem ötös?!", ha ötöst kaptam, semmi "ügyes vagy", "csak így tovább". Testvérem ezzel szemben 26 éves, és még az érettségijét is most csinálja, 15 évesen otthagyta a szakközepet. Rajtam mind a mai napig számonkérik, hogy miért nem mentem egyetemre (okj-s szakképzettségeim vannak "csak").

    18 voltam, mikor önállóan elmentem nődokihoz (minden más lányt elvitt az anyukája már korábban), mikor kiderült, lekurvázott. Testvérem 17 éves kora előtt abortuszon esett át. Ugyanezen koromban este 7-re (!) kellett hazaérnem (na, itt már belázadtam), testvérem 16 éves korában simán kimaradt komplett hétvégékre.

    Hozzám egyetlenegy barátnőm sem jöhetett fel a szobánkba játszani, vagy gimis koromban sem egy kis sutyorgásra, neki bezzeg megengedték.

    Soha nem volt zsebpénzem, és 10 esetből - ha kértem valamire -, max. egyszer kaptam.

    Ez nem vicc, és nem túlzás. MInd a mai napig keresem a jó dolgokat a gyerekkoromban, de nem találok, azon kívül, hogy adtak enni, meg iskolába járattak. Nem volt esti mese, nem voltak séták, játékok. Volt viszont tesóm megszületése után rengeteg pluszmunka. Érettségi után rögtön el is költöztem "otthon"-ról.

    Lehet, az volt a baj, hogy 'túl korai' gyerek vagyok; egy év ismeretség után házasodtak a szüleim, nászéjszakai gyerek vagyok, huszonkét-három éves korukban születtem. Kimondatlan feszültség, hogy anyám saját maga helyett engem okol az elvesztett, meg nem élt évekért. Tesómmal mind a mai napig heti rendszerességgel beszél telefonon, engem félévente egyszer felhív, és már én is egyre kevésbé érzek kényszert, hogy felhívjam, mikor úgyis csak korhol ezért-azért. A végeredmény: kedvelem az anyámat (mert az anyám), de nem kedvelem. És max. egy gyermeket szeretnék, normálisan, egészségesen felnevelni, nem billenve egyik irányba sem. De nem vagyok biztos, hogy sikerülne, emiatt még mindig halogatom a gyermekvállalást, és a frász kitör a gondolatra is.

    És még mindig a miért?-re keresem a választ. Miért nem szeret? Miért nem magára haragszik? De a legjobban a szíjjal verések fájnak még ma is a lelkemen...

  • 2008.05.23 18:31:19Gabriela

    Ikrek vagyunk. Hö?! Az, hogy a gyerek hány éves, gondolom, a legutolsó szempont kéne, hogy legyen. Nálunk se számított az a hét perc semmit :)

  • 2008.05.23 18:32:08karakterelgető

    bocs, elrontottam: A végeredmény: szeretem az anyámat (mert az anyám), de nem kedvelem.

  • 2008.05.23 18:34:08Gabriela

    Nem a gyerek hányévessége az érdekes, hanem a szülőé inkább. Nem is az évek, hanem hogy mennyire volt kész a gyerekre, mennyire vágyott rá.

  • 2008.05.23 20:26:43míramira

    karakterelgető!

    Szívből kívánom hogy a rossz emlékek halványúljanak,helyette pedig legyen minél több pozitív a számodra legkedvesebb kis lénnyel a gyerekeddel.

    Mikor megszületik te leszel neki a legszebb és a legjobb.

    Talán Édesanyád is észreveszi a helyzet másságát és normalizálódik a kapcsolatotok!

    Kívánok neked minden jót.

  • 2008.05.23 20:36:29psyché

    monsterwoman1: szerintem is nagyon fontos a terhesseg lefolyasa. nekem az elsö terhessegem az egyik legstresszesebb idöszak volt az eletemben, raadasul elötte volt egy vetelesem, szoval duplan kivoltam. ö ugyan nem csaszarral született, de a szüles is macerasabb volt, majdnem vakummal kellett kihuzni. onnantol kezdve, hogy kibujt kizarolag akkor volt nyugis, ha rajtam volt. A szo legszorosabb ertelmeben. csak akkor aludt, ha a hasamon lehetett(ejszaka), vagy a vallamon (napközben). Bocsanat, de szörnyü volt, ha egy percre is letettem orditott. en total kivoltam, azt sem tudtam, mit csinaljak. utana a masodik fiam egy alom volt. nyugis terhesseg, nyugis baba, aki születesetöl kizarolaga az agyaban hajlando aludni, akivel aprosagokert sosem kellett veszekedni. Szerintem termeszetes, hogy vele nyugisabb vagyok en is. a azota sem valtozott igazan a helyzet. a nagyobbiknak meg a maximum is keves, a kisebbik örül annak, amit kap. eppen ezert azt hiszem többet is kap. tudom, hogy ez valahol szörnyü a nagyobbikom szempontjabol es probalkozom is 100%ig igazsagos lenni, de teny az, hogy a gyerekek viselkedese visszahat a szülöjere.

    Az elvarasok is fontosak valoszinüleg. A nagyobbik fiamtol sokat vartam el, egyszerüen azert, mert izgultam, hogy minden rendben menjen vele, hogy jol fejlödjön. egyszerüen feltem, ha valamiben kicsit lemaradt, ha valamiben nem a könyvek leirasanak megfelelöen fejlödött. szerintem az ember az elsö gyereknel meg annyira bizonytlan, annyira nem tud semmit. a masodiknal mar sokkal lazabban all a kerdeshez, mert mar van tapasztalata. en a fiatalabbtol nagyjabol nem varok el semmit, de örülök mindennek, amit csinal. nincs bennem az a kenyszer, ami az elsönel megvolt es talan meg meg is van.

    amugy a nagyobbikom 18 honapos volt, amikor a kisebbik született. neki is bölcsibe kellett mennie. azert kellett, mert tudtam, hogy ha azt a helyet lemondom, nem kapok masikat. valoszinüleg ez is nagyon rossz volt neki.

    na, ez jo hosszu lett.:-)

  • 2008.05.23 20:38:51psyché

    most elolvasom a többi hsz-t is.:-)

  • 2008.05.23 20:50:08szanna

    A mi családunkra is igaz a cikk minden sora (még az anyagiak is).

    Karakterelgető!

    Együtt érzek veled, hasonló cipőben jártam én is. Anyámmal muszáj volt mostanában néhányszor leülnöm beszélni a múltról, mert kezdtem idegbajt kapni tőle. Ő nem vett észre semmit az egészből (bár a veréseket elismerte, hogy voltak, de szerinte nem annyi és nem úgy, ahogy emlékszem; szerintetek kinek ég be jobban az agyába a megaláztatás?), és őszintén ledöbbent azon, hogy tinédzserként azt hittem, örökbefogadtak. Arra jutottunk a beszélgetések végén, hogy ő tulajdonképpen engem jobban szeretett, s ezt kívánta a húgomnál kompenzálni. Ma ott tartunk, hogy több dicséretet és szeme,be mondott szeretleket kapok, mint egész gyermekkoromban. Egyelőre úgy tűnik, gyógyul a lelkem...

  • 2008.05.23 21:15:38Starlark

    Személyes tapasztalatok folytán is egyetértek a kutatás eredményével

    A párom elsőszülött, volt hogy megjegyezte, most hogy az elsőnket várjuk, hogy ne tudjam meg milyen mikor mindig meg kell felelni a szülői elvárásoknak. És tényleg tapasztalom hogy még most is egyfolytában bírják a szülei csesztetni pedig jó munkája van ahol megbecsülik és nem siklott félre az élete. Az öccsét persze ajnározzák, tutujgatják pedig jóval kevesebbet bír felmutatni, és tényleg nem kitartó.



    Én második gyerek vagyok, tipikus lázadó :) de ez nálam a csakazért is így azért elég kitartó lettem, nem hagytam ott semmit kivéve a fuvolát :)

  • 2008.05.23 23:30:47Matykoka

    én első vagyok, szerintem engem is én én is erősebben fogtak (fogom) az első gyereket mint a kicsit.

    Biztosan azért mert a nagynál már átéltem, hogy vannak dolgok amiket nem lehet bizonyos életkorban elvárni, ezért a kicsitől már nem is kérem. Pl., hogy ne eszetlenkedve, fejet rázva, pörögve, fején valami szarral szaladjon neki a szekrénynek tök vakon. Bár a második fiú, szerintem ő azért is produkál ilyen dolgokat, szimplán csak jobban próbálok ilyen helyzetekben vigyázni rá, mert abba csak akkor fogja hagyni, ha már megunta.

    Egyébként az én szüleim is jobban támogatják az öcsémet anyagilag, de én ezt nem bánom, mert neki erre nagyobb szüksége van, és ezt tényleg tiszta szivemből irom. Ha én kerülnék olyan helyzetbe mint ő akkor biztosan én is számithatnék a támogatásukra.

  • 2008.05.23 23:46:50cseresznye

    Karakterelgető, nagyon megrázott, amit írtál.

    A gyerekkori sérelmeket azt hiszem egy egész életen keresztül cipeli az ember, mégis folyton alakulnak, és válhatnak pillekönnyűvé is.



    kívánom neked, hogy tudd szabadon szeretni jövendőbeli gyereked, és ez a szeretet mossa át a szívedet!

    Hidd el,a gyerekkel együtt valami új születik benned is, csak engedni kell. És látni fogod az ő feltétlen szeretetét.

  • 2008.05.24 01:20:32karakterelgető

    köszönöm, hogy reagáltatok. Szeretnék majd gyermeket, persze, de ne az alábbi ok legyen: bebizonyítsam anyámnak, akárkinek, hogy lehet másképp is nevelni, és ki KELL mutatni a szeretetet. Nem akarom ezt bizonygatni, így is másból sem áll az életem, mint a bizonyítási kényszeremből, illetve ennek leküzdéséből. Nem akarok teperni én sem a szeretetért, sem az anyáméért (pedig de sokat tettem, de sok mindent megtettem), sem a gyerekeméért. Amíg ezt fel nem dolgozom, FÉLEK, félek életre hívni egy felelősséget. Mert mi van, ha elrontom, ha én is eltolom a dolgokat. Nyilván nem fogom verni a gyerekem, és nem fogom megvonni a simogatást, meséket stb., de annyira sokféleképpen el lehet cseszni a dolgokat. Nem akarok tökéleteset, csak látod, kettőnket teljesen kétféleképpen neveltek, és tulképp mindketten defektesek is vagyunk rendesen. Szanna: igazán jó, tényleg klassz, hogy ti le tudtatok ülni megbeszélni. Én is próbáltam, az a fajta megbeszélős típus vagyok, de az anyám még csak emlékezni sem hajlandó. Nem tagadja le a veréseket, de alig egy-kettőről beszél. Én pedig nem vagyok hülye, hogy felnőtt fejjel generáljak magamnak rossz gyerekkort. Mindig is büszke voltam, hogy az én szüleim nem váltak el, jó lett volna egy vidám gyerekkor is mellé plusz büszkeségnek:) Támogatásról meg annyit, hogy mikor ad hoc eladták fejem felől az albérletem, én csak pár napot szerettem volna a szüleimnél eltölteni, hiszen másikat találni idő. Apám mondta (ő a csendes, konfliktuskerülő, véleménytnemmegmondó típus amúgy), hogy gyere persze nyugodtan. Anyám annyit közölt: "Ez nem szálloda, mit képzelsz?". És az ő szava dönt mindig mindenben. Szóval, megoldókulcs valakinél? :))

  • 2008.05.24 01:28:12karakterelgető

    és a veréseket, anyám szerint, "megérdemeltem". Gondolom azt is, amikor suliból hazamenet benéztem egy aszfaltfoltot a járdán, azt hittem, jég, neki szaladtam, és persze nem csúszott. Pokoli nagyot taknyoltam, és kiszakadt a steppelt kabátom könyöke. Hazamentem és bevallottam (!), mi történt. Vajon megkérdezte/-nézte, hogy esett-e valami bajom? Nem. Arra a szíjas verésre nagyon emléxem, pedig olyan 7-8 éves lehettem. Talán azért maradt meg bennem, mert ez volt az igazságtalanság teteje. Egyébként a kabát nem került szemétre, megfoltozta, hordtam tovább. Mindazonáltal most ráébredőben vagyok (bár megoldást nem nyújt), mi lehetett az akkori és azóta is tartó ideggyengeségnek. Lehet, hogy van gyári is, de mentségére legyen szólva, biztos nem lehetett könnyű 22 évesen egy gyerekkel a nyakában, külföldiként egy olyan országban élni, ahol az ő országa csücsül és diktál évtizedek óta, eleinte nem beszéli a nyelvet, nincs kihez szóljon,az apám sokat nincs otthon, mert katonai pilóta stb. Vagy inkább ne mentegessem?

  • 2008.05.24 03:39:01Felicitasz

    Ne mentegesd. Ő volt a felnőtt és te voltál a gyerek. Ő volt kontrollhelyzetben, neki kellett volna hogy meglegyen a magához való esze, akkor is amikor teherbe esett, akkor is, amikor nevelési módszerekről döntött.



    Ez egyben a "megoldókulcs" is a továbbiakhoz. Ha lesz gyereked, akkor Te leszel a felnőtt, ő lesz a kicsi. Neked lesz meg a magadhoz való eszed, amikor döntéseket hozo, Te leszel kontrollhelyzetben. Hibákat elkövetni nem egyenlő "elcseszni a dolgot". Olvass rengeteget (bár szerintem megteszed anélkül is, hogy mondaná bárki), tanulj olyan szülőktől (barátnők, mittudomén), akikről úgy gondolod, hogy jól csinálják. Szóval, több összetevős a dolog. Kell egy döntés, nem a szenvedélyes kamaszfogadkozás, hanem a felnőtt fajta, higgadt döntés, hogy én másképp fogom csinálni. Mellette kell hozzá egy halom információ és lexikális tudás: MI az, amit másképp fogok csinálni, és "mi" az amit csinálni fogok. Szóval: kevés az, hogy mit nem, az is kell, hogy helyette mit igen. Harmadszor: ha nincs minta, akkor be kell gyűjteni. Kvázi: szükség van arra, hogy megtanuld, hogyan lesz az elméletből gyakorlat. És ha látod, hogy mások sikerrel csinálják azt, amit Te kitaláltál, hogy csinálni szeretnél, akkor fel fog épülni az önbizalmad.



    Egy gyereknek az elején nagyon kevés kell. A Te fizikai közelséged, állandóan, plusz kaja, tiszta pelenka és meleg takaró. Semmi más, az égvilágon. Ha Te ott vagy, kiszámíthatóan, olyannak akihez kötődni lehet, akkor tök mindegy az is, ha semmi más nincs. És ha a gyerek egyszer ráérez erre a biztonságra, akkor utána tőle fog visszajönni mindaz, ami annyira hiányzik Neked. Szóval, ha biztonságban érzi magát, akkor meg fogod érezni abból ami tőle jön, hogy milyen az a szeretet, amibe még nem mászott bele senki kegyetlensége. A kisbabák nagyon-nagyon szeretetteli lények. Igazából az elején ha csak egyszerűen ott vagy neki biztosan és szeretettel, akkor ő fog megtanítani rá, hogy hogyan kell jól szeretned. Abszolút nem kell a szeretetéért pedálozni. Néha zavarba is fogsz esni, mert olyan imádattal tudnak nézni, hogy az ember arra gondol, Istenem, ha feleilyen jó lennék, mint amilyennek ez a gyerek lát, már tökéletes lennék.



    Szülőkkel kapcsolat: egyáltalán nem "kell" rendbejönnie semminek. Ha a gyermeked születése nyomán változik bármi, akkor alleluja, ha nem, akkor nem. Meglesz a saját családod, örömöd, nem fog ez az egész annyira érdekelni, főleg ha nem is vagytok igazából kapcsolatban.

  • 2008.05.24 04:05:36sony

    Kedves karakterelgető! Én abban hiszek, hogy nincs rossz gyerek, de vannak összeférhetetlen jellemek. Lehet, hogy te is így voltál anyukáddal. De ebbe nem kell beletörődnöd! Most benne vagy egy örvényben, ami abból áll, hogy anyukád valószínűleg tudja, hogy nem tett mindent jól (sőt, valószínűleg sok mindent rosszul tett), és mivel tudja, hogy ő utálná magát, úgy áll hozzád, mint aki feltételezheti, hogy tényleg utálod. Az elutasítással egy dolgot akar elérni: eltávolítani téged annyira, hogy a saját döntésének tűnjön, ha nem mész többé.

    De ha akarsz még vele jóba lenni, akkor van mód erre is. Először is próbáld megérteni, benne mi játszódhatott le benne a születésednél. Tegyél félre minden haragot, amit érezhettél - szíjjal gyereket verni azt hiszem egy nagyon kétségbeesett ember cselekedete lehet, amire bizony okot adhat az életkora, a talán felé is támasztott követelések, elvárások, és igen, a külföldi elszeparált lét, a bizonytalanság.

    Találd meg az okokat, és utána próbáld meg szeretni. Keresd meg benne azt ami szerethető, hívd fel gyakrabban, csak úgy, és kerüld a problémás kérdéseket. Ha találkoztok, kedvesen búcsúzz el tőle, még akkor is ha veszekedtetek. Legyél vele toleráns. Ha látja benned a megbocsájtást, biztosan változik a viselkedése. Talán nem látványosan, talán lassan, de sikerülni fog - ha elég elszánt vagy. Ha tényleg akarod.

    Ha pedig nem akarod igazán, akkor ezt is tisztázd le magadban. De akkor arra is gondolj, ha te nem akarsz küzdeni az anyukádért, miért várhatnád el tőle, hogy a mostaninál fiatalabb fiatalabb korában megküzdjön egy talán dacos, talán rosszkor érkezett, talán hisztis kislánnyal. Segítség nélkül, egy idegen országban. Nem akarom mentegetni, tehát csak annyit mondanék még, ha úgy döntesz, nem küzdesz érte, akkor ne rágódj többet ezen a témán, mert magától nem fog javulni a helyzet - ő nem fog kezdeményezni, mert idősebb, valószínűleg nem viselné el a visszautasításodat, ha megpróbálna nyitni, és tudja (biztosan tudja) hogy ő hibázott.

    Én azt hiszem, mivel rágódsz a témán, szeretnél változtatni a kapcsolatotokon, tehát valahol biztosan szereted. Ha így van, sikerülni fog :)

  • 2008.05.24 04:30:49sony

    Még valamit feltétlenül vegyél figyelembe: nekünk minden lehetőségünk meg van a neten keresztül, számtalan könyvből tanulni a gyereknevelést, kielemezni lelkünk minden apró rezdülését, választ kapni minden apró gyerekbajra, ezer példát és esetet átolvasni, ha kell szakértő tanácsadók válaszát kérni a problémánkra, de a szüleinknek ez nem volt meg. Nekik a családi, illetve a közvetlen környezetből vett példa volt ott, illetve pár pocsék gyereknevelési könyv, amiknek a többségében még azt sem ismerték el, hogy a gyereknek lelke van. A gyereklélektannal kapcsolatos kutatások ugyanis viszonylag újnak számítanak. Utólag pedig ezeknek a tudásanyagoknak az ismeretében könnyen rá tudunk mutatni: itt rontottad el anya. Csak abba nem gondolunk bele, hogy annak idején neki nem volt lehetősége ezt megtudni.

  • 2008.05.24 07:16:40Subbantósdi

    sony: egyetértek, de azért sokunkban még mindig élnek a látott példák és hát sajnos még mindig általánosnak lehet mondani, hogy nem mindenki él az internet, a modernebb és szakszerűbb szakkönyvek, tanácsadók adta lehetőségekkel, úgyhogy több a lehetőségünk, ez igaz, de nem mindenki használja, használhatja ezt még ki, mert nincs rá igénye, vagy ha van, nem tud eljutni ilyenekhez, mindenféle okokból.

    De az biztos, hogy a gyerekek lélektanával inkább a 20. században kezdtek el foglalkozni.

  • 2008.05.24 09:51:20malkavitamin ventrueknak

    Cikk: szerintemn nagyon igaz, ezt kutatás nélkül is meg lehet állapítani, bár még csak az egyetemista résznél tartok... de három húggal mellettem nagyon látom, kinek mennyit engednek meg, és az, hogy nyolcévesen gyakorlatilag vittem a háztartást, az bejátszik. Igaz, nagyon szeretem a húgaimat, de bántott egy kicsit, amikor a nálam fiatalabbat hamarabb, könnyebben engedik el koncertre stb, mint engem, a pasijánál alhat, amikor én a barátnőimnél sem stb... mondjuk így, hogy elköltöztem, egyszerűbb. Csak annyi szülői hibát ismerek egészen közelről, hogy eldöntöttem; nem akarok gyereket. Nem akarok ennyi hibát elkövetni... mert hiába a net, a szakkönyvek, a tanácsok, mindig lesz, amit félrenéz az ember, vagy nem gondolja végig... tinikorban nagyon sok elsőszülött hiszi, hogy ő örökbefogadott, erről jó pár elsőszülöttel elbeszélgettem. Nem véletlenül. De hát aztán pont a terelgetés és a maximalista követelések miatt lesz az ember vagy sikeres, vagy hamari szuicid. Gyereknek lenni ritkán jó, mert a felnőttek java része elfelejti, milyen is volt... aki emlékszik, az meg más hibákat (túl nagy engedékenység stb.) követ el. Tökéletes szülő nincs. Bocsi...

  • 2008.05.24 10:16:51veronik82

    Akárhogyan is működik,egykeként tudom,hogy nem jó egyedüli gyereknek lenni.Van előnye is,de egész életemben vágytam egy testvérre.Barátnőim mindig meséltek a bátyjukról,büszkék voltak rájuk,én pedig csak hallgattam és kicsit irigykedtem,hogy milyen jó nekik.Sokszor éreztem magam magányosnak emiatt és nem mindig voltam nyitott a világra.Megtanulnak osztozkodni,nemcsak a javakon,hanem a szülői gondoskodáson.

    Akárhogyan is éreznek a testvérek,akármilyen féltékenyek is egymásra,egy jó testvér akkoris pótolhatatlan.Majd felnőtt korukban fogják csak igazán megérteni a mostani gyerekek.

  • 2008.05.24 10:59:50tanger

    karakterelgető: Nem kell mentegetned anyádat, hisz nagyon nehezen megbocsájtható, amit tett. De: tudd, hogy sokan-sokan az ő helyzetében teljesen bekkattantak, gyógyszereken éltek, alkoholisták lettek, apuka pedig naná, hogy meglépett, szégyellte azt a lányt, akibe ott a másik országban talán beleszeretett, vagy csak összejött egy gyerek. Úgy alakult, hogy sok ilyen anya ma már felnőtt gyerekét ismertem. Persze tudom, hogy ez téged nem vígasztal, nem is azért írtam...

  • 2008.05.24 11:44:36Hertelendi

    cseresznye! Bár megrázott engem is amit karakterelgető irt, de a gyerekkori sérelmeket nem szabad cipelni! Érett férfiként mondom ezt! Ugyan kinek nem voltak vélt vagy valódi sérelmei? Hogy vele igazságtalanok voltak! Én akkor nyugodtam meg, amikor a gyerekekeim, külön-külön azzal jöttek hozzám, hogy a másikat miért szeretjük jobban, és miért kap többet? Természetesen mindkét gyermeket egyformán szeretjük, de következetesen igyekszünk nevelni, ami persze nem mindig sikerült.

    Tehát el kell felejteni a gyerekekori sérelmeket és nem rágódni rajtuk évtizedekig!

  • 2008.05.24 12:05:30emma

    Hertelendi



    Az a baj, hogy a sérelmeket, nagyon nehezen lehet elfelejteni!

    Sajnos nekem is van. Nagyon rossz volt a gyerekkorom.

    Olyanokat mondott anyám, hogy "akkor kelett volna a földhöz vágni, mikor megszülettél", és ez csak a jéghegy csúcsa!

    Mára már ott tartok, hogy szakember segítségét kértem, mert már úgy éreztem, hogy megbolondulok!

  • 2008.05.24 12:22:24Hertelendi

    emma! Sajnálom, hogy gyerekként ilyeneket kellett hallanod, de továbbra is csak azt tudom javasolni, hogy felejtsd el! Kérj segitséget a párodtól. A gyerekek születésével válunk egy csapásra felnötté és már csak ők a fontosak, minden más elfelejtődik. Felelősen kell gondolkodnunk és ez vonatkozik a gondolataink kordában tartására is. A pici, vagy nagyobb gyerekek nem nagyon kiváncsiak a mi sérelmeinkre és nem is szabad, hogy észrevegyék rajtunk

  • 2008.05.24 13:12:45babó

    nem is értem, hogy lehet gyerekeket ennyire megalázni, verni...



    nagyon sajnálom, és mindenkinek sok erőt kívánok a továbblépéshez.



    a gyerekszületésről meg: hidd el, mikor megszületik, te leszel neki az univerzum, az anyaföld, a minden. fantasztikus, és néha persze borzasztóan fárasztó. de jó eséllyel olyan pozitív erőket, tulajdonságokat hoz ki belőled, amikről nem is gondoltad vona hogy léteznek. türelmet, odaadást, kitartást. nem könnyű, de megélni nem olyan, mintha egy hatalmas sziklányi felelősséget hordoznál magadon. épp minden nap egy kicsit. és ha mindennap szeretted, elláttad és ha el is követtél hibákat, azokat belátod, tanulsz is belőlük és bocsánatot is kérsz, már meg is feleltél. végtelenül könnyű és végtelenül nehéz :))

  • 2008.05.24 13:44:48törögbasa

    Hertelendi, ez nem pusztán döntés kérdése és nem mindegy a sérülések mértéke sem.

    mondok egy extrém példát: ha egy gyereket egy szobába zárva, kikötve tartanak, nem is szólnak hozzá (sajnos megtörtént már), annak hiába mondod, mikor felnő, hogy felejtse el.

    a "kinek nincsenek vélt vagy valós sérelmei" nem ugyanaz a kategória, mint ha szíjjal megvernek, mert elestél. nem az eszeddel kell eldönteni, hogy "kit érdekel már ez, lépjünk tovább", hanem a lelkednek kell meggyógyulnia. nagy dolog, ha ezt valaki belátja és vállalja, nagyon nehéz dolog és nagyon becsülendő is. más helyette alkoholista lesz vagy lejátssza ugyanazt a saját gyerekével.

  • 2008.05.24 13:46:16törögbasa

    az kimaradt, hogy ha nagy a sérülés, épp azok az eszközök hiányoznak, amikkel túl tudsz lépni a sérelmeken

  • 2008.05.24 14:02:24Hertelendi

    törögbasa! De döntés kérdése! Bennünket, felnötteket pont az különböztet meg a gyerekektől, hogy tudunk, akarunk felelősen gondolkodni! Hiszen ez kötelességünk is. Feltéve, ha normális felnöttet szeretnénk gyermekeinkből nevelni. És persze hogy azt szeretnénk! Ezzel a bezárt, kikötözött gyerekkel nem tudok és nem is akarok mit kezdeni, de nagyon sajnálom őket. Nem tudok segiteni nekik. Sajnos. Nem vállalhatom fel a világ összes rosszul nevelt gyerekének a bánatát. Mindenki a saját(!) gyerekét nevelje legjobb tudása és szeretete szerint.

    Te jobb szót találtál, mint én. Nem elfelejteni, hanem feldolgozni kell a gyerekkori sérelmeket, és ez nem jelentheti azt, hogy beszéljünk róla akárhol, akárkinek.

  • 2008.05.24 20:40:18evaandrea

    Ha nem is minden esetben ennyire durván, de az biztos, hogy igaz, hogy az első gyerek a próbababa, akin a szülei tanulják, milyen szülőnek lenni. Óhatatlan, hogy ne fussanak bele 1-2 zsákutcába.

    A legnagyobb fiamhoz voltam a legszigorúbb, ha így visszagondolok.6 éves korában érkezett a testvére, és megható volt, mennyire várta.

    Mivel kicsit nyitott volt a méhszáj, nem volt szabad hajolgatnom, és ő felmosta a konyhát, a boltból segített cipekedni, csakhogy segítsen.

    Aztán amikor megszületett a pici,hurcolta, én meg megengedtem, bár belül frászt kaptam.Most is azt gondolom, ez segített feldolgozni a féltékenységet, aminek látszólag semmi jele nem volt. Az iskolaérettségi vizsgálat után viszont azt mondta a pszichológus, hogy ne aggódjak, de MINDEN gyerek féltékeny, ha testvére születik.

    Érdekes, hogy a két nagy időnként rivalizált, megfogalmazódtak ilyen mondatok, hogy miért nem én születtem előbb, meg 6 évig én voltam az egyetlen édes-drága -aranyos, és miért nem tisztel az öcsém, mikor én vagyok az idősebb..? A kisebbek nem vetélkednek egymással.

    Könnyebben viselték az öcsikét, tanítgatták, nem volt akkora megrázkódtatás. Azért néha bejátszott, hogy ő a kedvenc, mert nagyon bújós volt...de ő a bátyjai nélkül egyedül érezte magát, nagyon követi őket rengeteg dologban.

    A legkisebb mindnyájuknak egy játékbaba, akinek a legmagasabb az érzelmi biztonsága, hisz 3 bátyja van,akik tűzbe mennek érte.

    Figyelem őket, és mindig azzal a gyerekkel törődök többet, akinek épp szüksége van rá.

    Nagyon összetartóak, és szeretik egymást, ami szerintem nagyon fontos, és sokban függ a szülőktől. Mert egy "szülők kedvence" nagyon sokat ronthat a testvérek kapcsolatán.

    Egy dolgot viszont lehet , hogy rosszul csináltam, túl hamar beszéltem meg a legnagyobbal felnőttes dolgokat, 10 éves volt, amikor váltunk, és ott volt a két kicsi.

    Ő lett a nagy férfi a családban. Akkor helyesnek gondoltam, mert nem akartam, hogy kimondatlan dolgokba beleképzeljen hülyeségeket, és féljen. most tartok tőle, hogy elvettem a gondtalan gyerekkorból valamit. Nem tudom, csak remélem, hogy nincsenek sérülések. Bár amikor rájuk nézek, mikor a legkisebbel kardozik, meg álarcban ugrál, boldog vagyok, hogy ilyen nagyfiúként is van benne kisgyerek...

    Szülőként a legfontosabb, amit tehetünk, hogy szeretjük a gyerekeinket, és ki is mutatjuk .

    Sok sérelem ebből fakad,úgy érezi, nem szeretik a szülei...és ez az, ami csak nagyon nehezen gyógyítható, ha egyáltalán...

    Bár abban egyetértek Hertelendivel, hogy ha csak lehet, ne ezek a sérelmek legyenek a felnőtt életünk középpontjában, meg kell próbálni feldolgozni, túllépni rajta.

    Talán egy jó partner segítségével sikerül .

    Mindenkinek, aki úgy érzi, nem volt jó a gyerekkora, azt kívánom, hogy sikerüljön, és az ó családjában ez máshogy legyen!

  • 2008.05.24 20:44:19wish73

    lehet, h volt szó róla fentebb, de nem olvastam végig, csak az utolsó pár kommentet. van egy könyv-Mérgező szülők a címe. hasznos lehet elolvasni azoknak, akik komoly sérüléseket szereztek gyerekkorukban. vannak technikák, amikkel talán fel lehet dolgozni. még arra az esetre is ad tanácsot, hogy mit tehet az, akinek már nem élnek a szülei, hogyan lehet halottakkal "lerendezni". mármint nem szellemidézés, asztaltáncoltatás természetesen. hanem pl. temetőben, sírnál. javaslom mindenkinek, aki súlyos terhet cipel-sztem segíthet

  • 2008.05.24 20:58:15emma

    wish73



    Köszi, beszerzem! Azt nem írtam, hogy az anyámmal már 6 éve nem beszélek, de szinte havonta vele álmodom , és veszekszünk, kiabálok vele.

    Azt mondja a párom, hogy így próbál a lelkem szabadulni a ki nem mondott dolgoktól.

  • 2008.05.24 20:59:51wish73

    www.google.com/search?q=m%C3%A9rgez%C5%91+sz%C3%BCl%C5%91k&rls=com.microsoft:hu:IE-SearchBox&ie=UTF-8&oe=UTF-8&sourceid=ie7&rlz=1I7SUNA



    nem akartam egy konkrét ajánlót belinkelni, innen mindenki eldöntheti, melyiket nyitja meg

  • 2008.05.25 12:48:08fme

    hertelendi!



    Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ez tipikus célszerű férfigondolat tőled, és mint ilyen, tök jó, jó látni, hogy emberek képesek így működni. A férjem ÉPP ugyanígy szokott érvelni, nem is nagyon lehet vele vitatkozni, mert logikai síkon hibátlan a gondolatmenete, ahogy most a tied is. Mindazonáltal az az érzésem, hogy téged nem érhettek igazán komoly bántalmak gyerekkorodban, mert ha értek volna, tudnád, ahogy -szerintem leginkább nők- sokan tudjuk, hogy az ilyesmi talán, tudatosan és akarva idővel feldolgozható... de főleg a saját gyerekünk iránt érzett határtalan szeretetünk tükrében NEM érthető, nem könyvelhető el holmi múltbéli, felejtenivaló kis ügyként.



    Ok, te érett férfi vagy, én meg csak egy fiatal anyuka, lehet, hogy 10 év múlva jobban érteném, miről beszélsz. Most csak azt tudom biztosan, hogy az én lányomnak nem lehet olyan kicsi fájdalma, vagy sérelme, sem most, sem később, amit jelentéktelennek mernék titulálni és azt gondolnám, hogy "majd elfelejti".







  • 2008.05.25 13:12:28fme

    karakterelgető:

    engem is megrázott, amit írtál, sajnálom, hogy ilyen dolgok történtek veled! Kicsit haza is talált a téma, én sem tudtam még felfogni, miért volt anyám velem olyan, amilyen, a 2 húgommal meg TÖK más, sokkal kedvesebb, megértőbb, stb. Engem nem vertek, de így is szereztem olyan sebeket, amiket még mindig nyalogatok. Mondjuk én rövid úton elintéztem magamban (mert ilyenné neveltek, a szüleim meg a körülmények): anyámat szeretem, mert nem tudom nem szeretni, de már nincs igényem bizalmas kapcsolatra, találtam szövetségest és gyártottam vele magamnak legjobb barátnőt :) Akinek az érkezése amúgy tényleg áthelyezte a fókuszt, rólam rá, és lehetőséget ad nekem, hogy bebizonyítsam (főleg magamnak), nem feltétlenül kell, hogy olyanná váljak, mint az anyám. Tudom, hogy rengeteg mindent lehet elhibázni a gyerekkel kapcs, és nyilván azt könnyebb, amire nem figyelsz kiemelten, mert veled nem történt meg - de azt tanácsolom, ne félj a gyerekvállalástól! Annyi jó dolgot hoz elő az emberből, ahogy vki más is írta már, nem is hinnéd magadról, hogy benned vannak. És ez irtó jó érzés, ha esetleg évekig azt hitted volna, hogy önző vagy, türelmetlen, stb, kiderül, hogy annyira mégsem... :-)



  • 2008.05.25 13:32:42Hertelendi

    fme! Köszönöm a tök értelmes és nem személyeskedő (komoly!) hozzászólásodat! Valóban nem értek komoly sérelmek gyerekkoromban, azon kivül, hogy iszonyatos szegénységben éltünk. De ez nem a szüleim hibája volt. Tudod az volna jó, ha sérelmek és sérelmek között különbséget tudnánk tenni. Ha a gyerek valamit nem kap meg azonnal amit szeretne, az is sérelem, ha ezért hisztizik és ráütnek a fenekére (nem helyes), ez is sérelem. De felhoztak itt olyan példákat, ami inkább bűn kategóriába sorolandó. Egy gyerek másképp éli meg a sérelmeket, és felnött korára fel kell(!) hogy tudja dolgozni. Fogalma sincs arról, hogy az általa sérelemnek itélt dolgot a szülei miért követték el. Valószinüleg azért mert ezzel is a gyerek majdani felnötté válását igyekeztek elősegiteni. (feltételezés és sajnos nem mindig van igy). Nagyon haragszom a gyermeküket majomszeretettel szerető szülőkre és azokra pláne, akik mindentől meg akarják óvni gyereküket. Nyilván nem bajra és betegségre gondolok! Találkoztam olyan anyukával, aki egyszer büszkén mesélte, hogy 22(!) éves kislánya önállóan elment a postára és befizette a csekkeket. Ez nem kitaláció, hanem valóság. Viszont a kislány fejből sorolta az összes diszkót. A gyerekeinket az életre kell nevelni és meg kell nekik tanitani, hogy ez bizony a sok szép dolog mellett néha vélt, vagy valós kellemetlenséggel jár.

  • 2008.05.25 13:55:35míramira

    Új szomszédokat kaptunk,kinézésre 3-éves egyébként nem tudom milyen idős a kislány,de azt

    hogy anyuka azt kiabálja fogd már be a pofádat hallgass már,neégess az új szomszédok előtt azt napi szinten 10 szer tuti hallom .

    A gyereket még nem hallottam ricsajozni soha.

    délelőtt Mentünk Mirellával gyereknapi rendezvényre,hívtam őket,de azt mondta nem jövünk mert XY nagyon eleven.

    A majális a réten van megrendezve lehet rohangálni,csak azt lehet!!!!!

    Sok féle dolgot lehetett játszani,annyira hogy a lányom kedvence az ugrálóvár de most eltörpült mert már ő is ügyességizett mint a "nagyok"Három éves meg a lángos evő verseny????

    Szóval jókat nevettünk,de a szomszédék nem jöttek.

    Érdemes feszegetnem a dolgot???

    Kislányt átkérni játszani???

    stb....

    Vagy inkább hagyni őket????

  • 2008.05.25 14:07:01Hertelendi

    miramira ez elég durva! Nem is tudok mit mondani rá. Lehet, hogy banki kölcsön miatt vállalták a gyereket, persze ettől még szeretni kell a gyereket

  • 2008.05.25 14:48:15Hertelendi

    Okoska sajnálom a veled történteket és szégyellem magam az édesapád helyett. Sajnos nem egyedi eset amit leirtál. Tudom hogy elolvasni sokkal egyszerübb, mint megélni a történéseket. Legyen erőd ezeket átértékelni és helyén kezelni, hiszen ez a Te és a Családod érdeke is. Nem tudom miben tudnék Neked és a hasonló "élményeket" átélt hozzászolóknak segiteni, de ha ugy gondoljátok, hogy tanácsaim értékelhetők, szivesen elmondom a véleményemet.

  • 2008.05.25 17:03:49cozumel

    Okoska



    szerintem nagyon jol gondolod a dolgokat...

    Igenis fel kell dolgozni, ha kell, akar szakember segitsegevel.

    Mert nem mindenkinek megy egyedul.



    Sajnos en is ismerek a csaladomban mergezo szuloket, es hiaba probaltunk meg segiteni mi, rokonok, a lany lassan 20 eve bulimias.

    Es a legszomorubb, hogy idokozben onmaga is mergezo szulove valt. :-(

  • 2008.05.25 17:19:41eino.

    ,,Talán Édesanyád is észreveszi a helyzet másságát és normalizálódik a kapcsolatotok!"



    Miramira, szerintem egy ennyi időn keresztül ,mérgező szülő" már nem változik.



    Karakterelgető, javaslom, olvasd el a Mérgező szülők c. könyvet elejétől végéig. NAgyon sok mindent segít a helyére tenni.



    www.pszichologia.hu/konyv/?id=33

  • 2008.05.25 17:21:04eino.

    Bocs, most látom, Wish már ajánlotta.

  • 2008.05.25 17:59:06fme

    Hertelendi!



    Tök igazad van abban, hogy sérelem és sérelem között tudni kell különbséget tenni, főképp ebben a légkörben, ahol baromi trendi bagatell problémákat hosszasan analizálni és minden személyiségtorzulást rájuk fogni. Ezen a talajon szépen tenyésznek az önsajnáló, nyifinyafi elkényeztetett hülyék (és gyerekeik).

    Én sem örülök a majomszülőknek, több okból sem, és teljesen egyetértek abban, hogy nem kell mindentől óvni, hogy életre élettel lehet legjobban nevelni.



    AZt viszont nem hiszem (sajnos!), hogy az ilyen fájdalmat okozó szülői cselekedeteknek általában nemes mozgatórugója lenne! Itt most rögtön tudnék egy nagy adag politikailag tök inkorrekt dolgot mondani, úgyhogy inkább maradjunk ennyiben :D

  • 2008.05.25 22:22:26Hertelendi

    fme! szivesen megosztom Veled és akár mással is a neveléssel kapcsolatos tapasztalataimat, de nem itt! Nem hiszem, hogy én lennék minden titkok tudója, mindössze életem eddigi tapasztalatait szeretném megosztani azokkal akiket érdekel. Azt viszont nem tudom, hogy lehet bárkinek is priviben irni. Ha valaki tud segitsen.

    Köszi:))

  • 2008.05.25 22:54:01B-

    Szerintem sem könnyű a gyerekkori sérelmeket feldolgozni. Anyukám már elmúlt 60, és még mindig meséli, hogyan bánt vele annak idején a nagymamám. Felnőtt fejjel már úgy látom, nem mindenről a nagyi tehetett, de egy biztos, hogy nem tudta kifejezni a gyerekeinek, hogy szereti őket, érzelmileg nulla támaszt adott nekik, erre rájött sokszor a hideg és kegyetlen bánásmód, plusz az extrém szegénység. Egyébként náluk is úgy volt, hogy az idősebbik gyereknek nemes egyszerűséggel megtiltotta, hogy egyetemre menjen, mert kellett a pénz, a kisebbik munka mellett (titokban jelentkezve) már elvégezhette estin.



    Gondoljatok csak, bele, hatvan évvel később is még szörnyen heves érzelmeket vált ki anyukámból, ami történt, és az a legszörnyűbb, hogy képtelen objektívan vagy felnőtt szemmel nézni a dolgokat, amikor emlékezik, ő ugyanaz a megalázott, kinevetett kislány, aki nem érti, hogy miért bánnak így vele. És szerintem már nem is akarja megérteni.



    Könnyű azt mondani, hogy ne dédelgessük a sérelmeinket, de amíg él a seb, addig nem tehetünk úgy, mintha nem fájna.

  • 2008.05.25 23:31:08Felicitasz

    Hertelendi, szerintem az érveid, tapasztalaid elmennek egymás mellett azokéval, akiket bántalmaztak.



    A sérelem és a bántalmazás közt az a különbség, hogy előbbi esetben a kapcsolatban magában szeretet van, és érzed a jószándékot. Érnek igazságtalanságok, érnek nagy igazságtalansgok is, még egy-egy nagyobb verés is belefér, de amikor felnősz és ránézel az összképre, akkor azt látod, hogy "jót akartak, rosszul csinálták". Fátylat rá.



    A bántalmazás ezzel szemben azt jelenti, hogy rosszat akartak. A kapcsolat mélyén nem szeretet volt, hanem az a kimondatlan (vagy néha ki is mondott) szülői kívánság/parancs, hogy "dögölj meg". Nem azzal telnek ilyenkor a gyermekévek, hogy egy megsértett kisfiú háborog akár kétnaponta a fenékre csapás igazságtalan voltán, hanem azzal, hogy egy kétségbeesett kisfiú töpreng SZÜNET NÉLKÜL az abszurditáson, amiben él, és a gyermeki agyával próbálja felfogni azt, ami még normális felnőttek számára is felfoghatatlan.



    "Valamit biztos rosszul látok, mert olyan NINCS, hogy anya nekem rosszat akar". Pedig de, van. A felnőttkornak van egy szakasza, mindenkinél máskor, néhányaknál sosem jön el, amikor az ember elég erős lesz ahhoz, hogy elviselje megőrülés nélkül ezt a borzasztó igazságot, hogy megszültek, de igazából azt akarták, hogy ne legyek. Ez nem "sérelem", ez a személyiségfejlődésben egy olyan alapvető trauma, amiről nem lehet "úgy dönteni", hogy elmúlt, mert nem külső sérülés, ami beheged, hanem olyan, mint amikor valaki krónikus betegként nő fel, és ez meghatározza az életmódját, korlátokat szab, és a következményeit is hordozni kell holtig, meg annak a hiányát is, amiről le kellett mondanunk miatta. Fel kell épülni belőle - vagy könyveken keresztül, vagy terápiában. De csak mert úgy döntünk, a dolog nem lesz a múlté.



    Ajánlok én is könyveket. Eric Bernétől az Emberi játszmák meg a Sorskönyv, George Steinertől a Scripts people live. És igen, a Mérgező szülők is nagyon jó.

  • 2008.05.26 00:00:40psyché

    En pedig javaslom Viorstol a Szükseges vesztesegeink c. könyvet, valamint Riemanntol a Szorongas alapformait. Mindkettö szuper jo, de a szerzökben nem vagyok 100%-ig biztos.

Blogok, amiket olvasunk

FOODY A világ 10 leggazdasabb séfje

A világ leghíresebb séfjei sokkal többek, mint szakácsok, ôk már márkák. Na de ki vezeti azt a listát, ahol Nigella csak az utolsó helyet tudta megcsípni?

ZEM 8 tanács kezdő futóknak, hogy ne hagyd abba a harmadik héten

Bárki elkezdheti, majdnem bárhol végezhető, és egy jó cipőn kívül semmi sem kell hozzá. Adunk néhány tippet, hogyan találhatod meg benne az örömödet, azaz hogyan nem fogod abbahagyni a futást pár hét után.

GADGETSHOP Így válassz okoskarkötőt

Az értékesítési adatok alapján az okoskarkötők az idei év slágercikkei lehetnek. Én is az okoskarkötők szerelmese vagyok, így elárulok néhány titkot, hogy tudj választani a több száz elérhető fajtából.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta