Régen nagy divat volt a járóka. Manapság meg egyáltalán nem divat, mert a zászlóra már azt tűzzük ki: „Nem szabad korlátozni a gyereket, mert végletes személyiségbeli sérülést szenved! Hadd fedezze fel a világot! Fő érték a kíváncsiság, a kezdeményezőkészség!” Kell-e járóka? Heti kérdés.Mi sem vettünk volna járókát, ha történetesen nincs egy spánielünk, aki nem túl bababarát fajta, így hát nem célszerű a baba közelébe engedni. (Éppenséggel túl bababarát, mert egyből nyalogatni kezdené, a gyerek meg egyből belekapaszkodna a szép hosszú szőrébe, és így már egyáltalán nem lenne bababarát a szituáció.)
Így hát megvettük a járókát, és a lányom három hónapos korától abban dekkolt, ha ébren volt, és éppen nem evett. Ez egy-egy félórát jelentett alkalmanként. Természetesen a modern felfogás jegyében végig lelkiismeretfurdalásom volt, hogy szegényt ketrecben tartom, és milyen szörnyű lehet neki. Csak az mentett fel, hogy a testi épségét óvtam.
Közben persze észleltem a járóka előnyeit is, mert például hajat tudtam mosni, el tudtam mosogatni, vagy nyugodtan el tudtam menni vécére, tudván, hogy a járókában nem tud kárt tenni magában. Ekkoriban volt a Porontyon egy cikk arról, hogy mennyire nem jut lehetőség lábszőrtelenítésre egy baba mellett – ezzel nem tudtam együttérezni, mert a járóka erre is megoldást jelentett.
Eleinte tényleg csak 5-10 percekre hagytam benne a babát, ha tehettem, gyorsan kivettem, és engedtem hempergőzni, kúszni, tapecolni a nagyszoba szőnyegén, ahol valóban nagyobb a hely, és több fogdosnivaló van. Csak persze ez azzal járt, hogy ott kellett ülnöm a gyerek mellett, gyakorlatilag semmit nem tudtam csinálni, mert lesni kellett, hogy mikor ránt magára valamit, mikor gurul be az ágy alá, mikor eszik koszt, mikor közelít a kutya.
Anyukám közben folyamatosan rágta a fülem, hogy „Kislányom, ez nem normális így, a gyereknek a járókában a helye, az a dolga, hogy ott játsszon, te meg csináld a dolgod! Ti annak idején órákig eljátszottatok a járókában egyedül!” Nem értettem vele egyet, és mélyen sajnáltam kiskori magamat, de azért csak bele-belepasszintottam a gyereket a járókába, hiszen tényleg vannak dolgok, amiket egy háztartásban meg KELL csinálni, és babával együtt nem lehet.
És csodák-csodájára egyre jobban érzi magát a kislányom a járókában, van, hogy 40-50-60 percet végigjátszik benne egy mukkanás nélkül. Vagyis hát mukkan: gügyörészik, kurjongat – de nem sír, nem hív engem, hanem elmélyülten játszik.
Csodás élmény meglesni, hogy – most, 11 hónaposan – miket játszik. Olyan dolgokat, amiket SOHA nem játszik akkor (legalábbis ilyen hosszan), ha én is ott vagyok. Mert ha én is ott vagyok, nem tud tartósan figyelni a játékaira, mert rám néz, rámosolygok, és már mászik is oda hozzám, a lábamba kapaszkodik, és nyöszörögni kezd, hogy vegyem fel. Egy idő után ez roppant idegesítő, ő sem érzi jól magát, hiába veszem fel, és én sem, mert a kezemben is csak nyűglődik.
Úgy látom, hogy manapság kevés családnak van járókája, talán sokan embertelen eszköznek tekintik. Én mégis azt tapasztaltam, hogy a járóka nem teljesen ördögtől való, sőt, jó eszközként és intelligensen használva nagyon sokat tud segíteni, és szerintem NEM csak az anyukának. Hiszem, hogy babának sem válik kárára egyáltalán.
