Megszületett Abigél, a harmadik Poronty-bébi!

Zanza!

Utoljára másfél napja tartó, rendszertelen fájásokról számoltam be itt a Porontyon, ahol az egész terhességemet megosztottam mindenkivel, akit érdekel. Szerencsére úgy tűnt, sok mindenkit érdekel, amiért utólag is nagyon hálásak vagyunk én és Abigél is, aki végre megérkezett, és már itthon is van velünk, bár tény, hogy nem adta könnyen magát.



A szerdai rendszertelen fájásokból csütörtök reggelre lettek rendszeresek és egyre erősebbek. Tízre ötpercesek lettek, így ismét bementünk ctg-re, a kórház felé már háromszor kellett megállni, mert ezek a fájások már nem vicceltek. A gép azonban még mindig elégedtelen volt velem, meg a fájásaimmal, így kocsiba vissza, haza, aztán délután kettőre vissza a kórházba, azt mondta a szülésznő, akkor már vigyük a cuccot is. A gép végre igent mondott, maradunk, szülünk!



Én azt hittem kapok valami kórházi ágyat, mert ha ez így megy tovább, további két napig is eltarthat, amíg kijön a gyerek, de nem, rögtön a szülőszobára mentünk, a fájások azonban nem sűrűsödtek. Én még olvasnivalóért is elküldtem a gyerekem apját, nehogy unatkozzon, ha én még itt sétálgatok két napig. Az alatt a biztonság kedvéért kértem egy beöntést, ami nem is volt olyan rossz, mint vártam, aztán tovább vonulgattam az ötperces fájásaimmal. Egy idő után Ági, a szülésznő azt mondta, üljek be a meleg zuhany alá, hátha egy kicsit segít, abban a pillanatban azonban ahogy kinyitottam a zuhanyfülke ajtaját, elfolyt a magzatvíz, vagyis a folyt az enyhe kifejezés, inkáb kiömlött, én meg nagyon megijedtem, ekkora mennyiségre nem számítottam.

Úgyhogy csak néztem a földre ömlő sárga lét és kiabáltam, hogy Ági, Ági. Ekkor meg is vizsgált, és kiderült, hogy két napi vajúdással sikerült másfél centire kitágulnom, ami az édeskevésnél is kevesebb. A víz után kicsit felgyorsultak az események, ekkor már hárompercenként jöttek a fájások és olyan erővel, hogy keményen kellett lélegeznem és markolnom a zuhanyzóban a kapaszkodót, hogy elviseljem. Kimásztam a zuhany alól, ekkor ért vissza a gyerekem apja, és vele együtt a szülőszobán sikerült olyan pozíciót találnunk, hogy úgy éreztem, maximálisan kezelni tudom a fájásokat, konkrétan egy kemény zongoraszéken ültem ringatózva, és amikor jött a fájás belemarkoltam a nyakába. Ági alám tolta egyszer a labdát, amiről azonnal felpattantam, annál kényelmetlenebb dolgon még soha nem ültem, nekem tökéletes volt a zongoraszék. Hétkor jött meg a doktornő, de ekkor még mindig csak három centit tudtam felmutatni.



Nagyon lassan haladtunk, így hát döntenünk kellett különböző kérdésekben, például abban, kérek-e oxitocint. Mondtam, hogy én ezt nem tudom eldönteni, erre mondták, hogy pedig dönteni nekem kell, mert én szülök. Kérdeztem javasolják-e, mondták igen, és azzal együtt rögtön az epidurális érzéstelenítést is, mert az oxitocin hatására sokkal durvábbak lesznek a fájások. Eredetileg epidurális érzéstelenítést sem akartam, de utólag nem értem miért, azt kell mondjam, ez az egyik legjobb dolog a világon. Egyszerűen nem tértem magahoz a csodálkozástól, hogy így is lehet szülni. Éreztem persze a fájásokat, amik az oxitocin hatására egyre sűrűbben, két percenként jöttek, de fájdalom helyett inkább feszülést, keményedést éreztem, na meg azt, mintha minden összehúzódásnál egy asztalt akarnának átpréselni a fenekemen. Ez mondjuk nem volt kellemes, de szörnyű sem.

Érdekes volt közben megfigyelni Abigél útját, aki a durva oxitocin ellen már nem tudott védekezni, így kénytelen-kelletlen elindult kifelé. A magzatvíz folyás megszűnt és egyre erősebb lett a feszítő érzés. Nagyon lassan ugyan, de haladtunk, este 11-re értük el a nyolc centit. Aztán ott meg is álltunk. A víz újra folyni kezdett, a keményedések ritkultak, ám ebből én még nem érzékeltem semmit, csak annyit, hogy jé, jobban lettem, de végig egészen biztos voltam benne, hogy ha lassan is, de haladunk. Ezért mikor hajnali egykor elhangzott a „császár” szó, szinte sokkot kaptam, hirtelen nem értettem mért, hiszen olyan jól haladunk. Ebben a kérdésben azonban Abigél döntött, elindult bár kifelé, de hamar rájött, ő itt bizony nem fér ki, ezért szépen visszafordult, azt mondta egykor a doktornő, hogy a tágulás teljesen megállt, és annyira nincs beilleszkedve a feje, hogy az ujjával is ki tudja mozdítani.

Onnantól egyszerűen nem értettem és nem is nagyon emlékszem, hogy mi történt, kétségbe estem, hónapokon keresztül szülni készültem, és akartam is, mindent elovastam a szülésről, amit csak lehet, megittam az összes szar ízű gyógynövény teát, megettem az összes bogyót, készültem testileg, lelkileg, ahogyan csak lehet, és nagyon szerettem volna átélni. Emellett azonban volt egy másik tényező is. Engem még soha nem műtöttek semmivel, kórházban sem voltam, csak egészen kicsi koromban, és féltem ettől az egész környezettől nagyon, jobban, mint a szüléstől. Félelmem be is igazolódott, bár eltöltöttünk több mint tíz órát a szülőszobán és az egyik felem már hajlott volna a „mindegy, csak legyünk túl rajta megoldásra” a másik énem retteget a műtéttől, amikor pedig közölték, hogy a gyerekem apja nem jöhet be, azt hiszem hisztérikus állapotba kerültem, még az egyik kezemet is sikerült kihúznom a szíjból. És mindezt úgy, hogy az agyammal egy percig sem kételkedtem benne, hogy a császárra szükség van, és azt hiszem az ilyen helyzetek azok, amiért nagyon fontos az orvos és szülésznő választás. Mi annyira megbíztunk mind a kettőben, hogy soha egy percig nem kételkedtünk abban, amit mondtak, vagy javasoltak. És ez nagyon-nagyon megkönnyítette nekem az egészet.



A műtétből csak a remegésre emlékszem, meg hogy állandóan kértek, hogy ne mozogjak, de nem tudtam mit csinálni, megállás nélkül reszkettem, nem tudtam kontrollálni. Aztán nagy gyömöszölést éreztem a gyomromnál és kiszedték Abigélt. Sajnos azonnal elrohantak vele, így nem láthattam és nem is tudtam róla semmit, ami nagyon rossz volt, mert körülöttem mindenki arról beszélt, hogy milyen nagy haja van és milyen hatalmas. Kicsit később jött vissza az altatóorovos, és csak annyit mondott: négy tizenöt. Aztán behozta a szülésznő már megmosdatva és odatette a fejem mellé, miközben még a hasamat varrták. Nem sokra emlékszem, csak annyira, hogy nagyon sima volt a bőre és sampon szaga volt. Nem ragozom tovább a műtétet, mert úgy éreztem, soha nem ér véget, ennek megfelelően tudnék róla hosszan értekezni, ráadásul éppen egyágyas szoba sem volt, így a gyerem apjával 30 másodpercet beszélhettem, aztán már toltak is be egy szobába, ahová ő nem jöhetett. Csak reszkettem a neon lámpa alatt infúziókkal és azt gondoltam nagyon sokáig fog tartani, amíg én ezt elfelejtem. Aztán egyszer csak behoztak egy csomagot a szobába és rátették a mellemre. Abigél azonnal szopni kezdett, és akkor tudtam, eddig tartott a „nagyon sokáig”, és minden el is van felejtve. Aztán csak feküdt ott a csupasz mellemen, és mind a ketten elaludtunk.

Abigél születéséért nagyon sok mindenkinek tartozunk köszönettel. Családnak, barátoknak, és mindenkinek itt a Porontyon, aki izgult értünk és legfőképpen Rákóczi Ági szülésznőnek, és Bábinszki Ágota doktornőnek, akik lehetővé tették hogy az egész terhesség és szülés során végig biztonságba érezzük magunkat, és biztonságban érkezzen hozzánk Abigél. És köszönet a Kútvölgyi Kórház szülészeti osztályának is, ahol a csecsemős nővérek szinte szerelmesek az összes babába, és ennek megfelelően is bánnak velük. Engem még az sem zavart, hogy mindegyik nővér szinte teljesen ellenkező dolgokat mondott a szoptatásról, kiszemezgettem magamnak a hasznos dolgokat és Abigél most már egy porszívót megszégyenítő teljesítménnyel szopik.

Blogmustra