Szülni egyszerű... vagy mégsem?

Zanza!

A minap át kellett vágnom annak a szülészetnek a folyosóin, ahol szültem. Misztikus helyként rémlett bennem a kép, most azonban csak egy kórházi osztályt láttam néhány fehérköpenyessel, friss anyukával és apukával.

Kívülállóként figyeltem, ahogy az újszülötteket mutogatják a büszke családtagoknak, ahogy az újdonsült anyukák friss sebeikkel kínlódva totyognak a mosdó felé és teljesen természetesnek tűnt, ahogy a szülőszoba előtt tördelték a kezüket a hozzátartozók.



Mennyivel másabb benne lenni az örvényben, fájásokkal, nagy pocakkal poroszkálni hajnalban a szülőszoba felé és tudni, hogy ott bent valami végérvényesen megváltozik. Ijesztő, ám boldog várakozás. Ahogy átlépem a szülőszoba ajtaját, megszűnik a külvilág. Nem érdekel, hogy kint a család idegesen toporog, várja a fejleményeket, vagyis dehogynem, érdekel, de tudom: ez itt egy másik világ, ami odakint van, lényegtelen. Ez most az én napom, a mi napunk, semmi más nem számít. Brutális fájdalmak közepette megszülöm a gyermeket, kitolnak a szobába és még sokáig abban a másik világban lebegek, újra és újra végigpörgetem a szülésem óráit.

Most csak néztem a sürgés-forgást, de nem tudtam igazán átérezni. Közben kitoltak egy sápadt, de ragyogó szemű kismamát, karjában apró babával. Ilyen egyszerű ez. Kívülről.

Blogmustra