A színésznő az Örkény Színház tagjaként izgalmas dolognak tartotta, hogy alig pár nap alatt kellett beugrania egy független előadásba. Nem várja, hogy bekopjon az ajtaján a csoda, hanem nagyon is sokat dolgozik érte. Azt is fontosnak tarja, hogy észrevegyük magunk körül, ha jó történik, és azért nem nyilatkozik a magánéletéről, mert az elvenné a figyelmet az igazán fontos dolgokról.
Meglepő, de annál jobb ötlet volt, hogy te játszod a Dollár Papa Gyermekei társulatának Csehov című előadásában Arkagyina és/vagy Ranyevszkaja szerepét. Miért kellett ennyit várni, hogy független társulat előadásában szerepelj?
A Pillantás a hídról című darabban hangzik el, ám valójában Euripidész mondta: “Mert amire várunk sosem jön el, de a sosem vártnak utat nyit a sors”. Ezt mindenki nyugodtan a homlokára írhatja. Tulajdonképpen megalakulása óta vagyok az Örkény Színház tagja. Azt vallom, hogy mindig elég azt megcsinálni ami ma van, mert abból lesz az új holnap. Nem várom, hogy bekopogjon a csoda az ajtómon, de ha nagyon sokat melózunk, akkor jön. Ezt nemcsak a szerepekre értem, hanem arra is, hogy észre kell venni a jó dolgokat, amik szembe jönnek. Legyen az akár egy parkolóhely, amikor az ember rohan…
Ezt most úgy érted, hogy nem hívtak, te meg nem nyomultál?
Igen, semmiért nem nyomulok. Életemben egyszer mondtam, hogy "örülnék, ha rám gondolnál", de attól is rosszul éreztem magam. Sokszor mondják, hogy milyen jó, hogy én már visszautasíthatok szerepeket, pedig ha nem tetszett, már harmadikos főiskolásként visszaadtam szerepet. Én vagyok a saját nyersanyagom, ez az én életem és kellően önző vagyok ahhoz, hogy válogassak. A felajánlott szerepek kétharmadát visszautasítottam, és csak kettő olyan volt közülük, amit megbántam – de azt is csak azért nem tudtam elvállalni, mert nem volt rá időm.
Nevezhetjük akkor ezt akár a sors iróniájának is, hiszen a Csehov című darabba egy véletlennek köszönhetően kerültél be. Mennyire volt más ezzel a nyilván valamelyest összeszokott, ám számodra ismeretlen társulattal dolgozni?
Nem igazán volt más, csak annyiban, hogy összesen három napom volt rá. Csütörtökön volt a bemutató, és előző szombaton olvastam el először a példányt. Jött ez a felkérés, és nagyon jónak ígérkezett az egész, de alig öt napunk volt rá. Őrült tempó volt, ráadásul minden este játszottam. Horváth Évi, az Örkény súgója nélkül nem is sikerült volna, nagyon hálás vagyok neki, mert jelen volt a próbákon és nagyon sokat segített a szövegtanulásban, de még így is mélyvíz volt. Először a családommal kellett megbeszéljem. Elég későn rúgott fenékbe a jó isten egy ilyen csodával, mint a család, és a kisfiam miatt eleve azt kértem, hogy mostanában kevesebbet dolgozzak...
Ezt amúgy külön kérni kell? Nem evidens, hogy néha nektek is van szükségetek feltöltődésre?
Lenne, magam sem tudom, honnan merítjük néha az energiát. Ugyanakkor meg mivel már hozzászokott testünk-lelkünk a sprintekhez, nagyon tud hiányozni a következő löket. Eddig különben még sose kértem, hogy osszanak nekem kevesebb feladatot. Mivel a 15-20 előadásom így is megvan havonta, ez nekem most untig elég.
A Madách Színházból a túl lágy darabválasztások miatt távoztál?
Valójában a Madách Színház rengeteg jó prózai darabot játszott abban az időben, közelsem csak bulvárt. Ám tíz év után, bármilyen jó is volt ott, ki akartam próbálni magam más közegben, így azt mondtam, ugorjunk egy nagyot, mert nekem itt túl jó dolgom van, muszáj váltani. Előzőleg Bíró Krisztával, Mácsai Palival és Szűcs Gáborral Enquist: A tribádok éjszakáját játszottuk – ennyit a túl lágy Madáchról – a Madách Stúdióban, amit Kolos István rendezett. Ebben az időben mondta Pali, hogy ha neki egyszer lesz színháza, ott okvetlenül számít rám. 2000-ben kapta meg a(z akkor még) Madách Kamra művészeti vezetését. Elég szigorúak voltak a feltételek, mert azt mondták, hogy ha egy éven belül hetvenöt százalék alá esik a nézettség, akkor vége is van a dalnak. És Pali olyan végtelen bölcsességgel csinálta és csinálja azóta a színház dolgait, hogy le a kalappal. Arról nem is beszélve, hogy benne soha nem kellett csalódnom. Ez felbecsülhetetlen, pláne mostanában, amikor mindenki "egyszer használhatós-eldobhatós". Jó, hogy van egy ember, akinek meg lehet bízni az értékrendjében, az igényességében, az ízlésében – ilyen szinten.
Énekesnőként is számon vagy tartva, amennyire én tudom, gyakran fel is lépsz a dalokkal. A Madách után ezzel pótoltad a zenei űrt vagy honnan jött az énekes vonal?
Bereményi Géza régi barátom, őt kértem fel a dalszövegekhez, Hrutka Robi pedig a zenét szerezte, és azóta már ő is régi barátom. De mivel a Madách Színházban kezdtem a pályámat elég sok musicalt énekeltem, annak ellenére, hogy amúgy nem rajongok a műfajért. Viszont hogy visszamenjek egészen a kályháig elmondom, hogy Bagó Gizella énekmesteremhez a főiskola óta járok, ő olyan nekem, mint egy jó edző, akihez mindig vissza kell térni, akitől csak tanulni lehet. Sokan vagyunk így a szakmában ezzel, megyünk is hozzá, amikor csak tudunk a legendás 47-es terembe. Akik valaha részesültek az ő szaktudásából, hozzáállásából és emberségéből, az tudja, hogy nem lehet őt nélkülözni. Mivel mi reggeltől estig folyamatosan beszélünk, akkor is megyünk hozzá, ha csak bebeszélnünk kell előadás előtt. Szóval neki nagyban köszönhetően jöttek a zenés szerepeim, és talán az Oliver után az első felkérés is megérkezett, hogy csináljak szóló lemezt. A Tomtomék kiadtak egy kislemezt, aminek akkora sikere lett, hogy megérett az idő egy nagylemezre is. Az azóta már aranylemez lett, és ennek nagyon örülök, hiszen semmi reklámja nem volt. Nem mondom, hogy nem szívesen adnék Arénás nagykoncertet, de ez nem az a műfaj, ráadásul akkor sokkal komolyabb reklám is kéne neki. Tíz éve megyek túrnézni vele (Nőstény álom), és az emberek szerencsére szeretik az első és a második albumot is, amit 2010-ben adtak ki (Kitalált világ).
Új album?
Nem olyan elérhetetlen a dolog, mint egy Mars utazás, de nem tudom, mikor fog bekövetkezni. Megmondom őszintén, nekem az éneklés csak hab a tortán, egyfajta kirándulás, mert nem szeretek semmit hajtani az életben. Nem ülök a babérjaimon, ha valamit megkaparintok már-már mániákusan hajtom, legyen szó szerepről vagy mosogatásról, egyszerűen nem tudom nem száz százalékosan csinálni.
Maximalista lennél?
Rosszabb. Perfekcionista. Meg tudom ezzel keseríteni mind a környezetem, mind a magam életét. Egy ideig küzdöttem ellene, de azt hiszem, kutyából nem lesz szalonna.
Sokfelé lehet rólad olvasni, hogy nem vagy a számítástechnika nagymestere, kerülöd a kapcsolatot a kütyükkel. Csak mert ez a cikk például egy internetes lapnak készül…
Ez nem szándékosan van, csak egy viszolygás! Ráadásul eddig nem kellett, de most egyre inkább kezdem hiányát érezni. Ha más nem, a gyerekem miatt meg kell tanuljam. De hajlamos vagyok mindenben a negyedik dimenziót keresni és bár általában úgy gondolom, hogy az egész emberiség egy zsákutca, azért azt látom, hogy ez régen nem volt, és egyáltalán nem is hiányzott. Az ember valójában nem változik, csak a technológia.
Olyan embernek tűnsz, aki sokat foglalkozik a belső fejlődésével.
Igen, próbálom minden oldalról megvizsgálni a dolgokat, talán túlságosan is. A számítógépekkel kapcsolatban van egyfajta viszolygásom, az eltöltött idő, meg a várakozás méltóságának elvesztése miatt. Ez a felgyorsulás nem hagy semmire időt nekünk. Nem gondolom, hogy jó az, hogy minden ott van azonnal előttem, semmiért nem kell megküzdeni. Bár megkönnyíti az életem, de kihat az emberi kapcsolatokra is.
Figyelmetlenek vagyunk, mindent azonnal akarunk és nagyok az elvárásaink?
Igen, és az emberre, mint konstrukcióra nem biztos, hogy jól hat a tehermentesség. Az akadályok formálnak, ezért szeretem a színházat is. Ha az embert sokan nézik, akkor nagy a tét, és a próbatételben, az élvezeten túl van lehetőség találkozni önmagunkkal. A színházban te inkább csak eszköz vagy ahhoz, hogy valami megszülessen. Ilyenkor a minket körülvevő dolgokat meg lehet tapasztalni és mélységében is meg lehet élni.
Ezért sem nyilatkozol soha a téged ért traumákról vagy pozitív élményekről?
Igen, mert ahhoz senkinek nincsen köze. Az a néző, akit az izgat, hogy milyen színű bugyi van rajtam, nem tud érdekelni. Mindig azt hozzák fel, hogy erre van igény. Persze, sőt, szerintem nyilvános kivégzésekre volna a legnagyobb igény. Meg vannak őrülve az emberek, és ebben a hergelésben óriási szerepe van a médiának. Mert nem a mit, hanem a hogyan a kérdés. Nem fontos, hogy beszéljenek rólam.
De ha te beszélsz például a környezetvédelemről, azt úgy ítéled meg, hogy hasznos. Nem gondolod, hogy az is segíthetne, ha arról beszélnél, hogyan léptél túl egy–egy nehéz élethelyzeten?
Nem, mert borotvaél az egész. És ha én elmegyek ebbe az irányba az elvesz abból, ami igazán fontos. Már a környezetvédelemre is azt érzem, hogy lassan nem több, mint egy divatos téma, pedig ez rólunk szól, az életünkről. Az igazán fontos dolgokról veszem el ilyenkor a figyelmet, és az effajta megnyilvánulás engem egyáltalán nem érdekel. Ha elég gátlástalan, tizenöt percre mindenki lehet híres, lásd Herzfeld filmjét. Aki tényleg kicsit is kíváncsi rám, az többet tud meg rólam este héttől-tízig, mintha tíz éven át csámcsogna a magánéletemen.
