Mindenféle előzmény nélkül egyszer csak korababás anyuka lettem. Miután addig senkit nem ismertem személyesen, aki hasonló cipőben járt volna, mint én, az örömöt leginkább a félelem és a rettegés nyomta el, fogalmam sem volt, mi vár ránk. Erre nem lehet felkészülni, az már biztos, pedig Magyarországon egyre több a koraszülés, a születések 8,5-9 százaléka ilyen.
Nálunk a szülés a 32. héten történt, a baba „nagy” volt, 2250 grammos. Elsőre az orvosok nagyon lelkesek voltak, ezért én a sima csecsemős osztályon kaptam ágyat, mondván, pár nap, és jöhet utánam ő is. De csak vártam és vártam, jöttek-mentek az újszülöttes anyukák mellőlem, és én még mindig csak akkor láthattam a gyerekem, ha átgyalogoltam a fél kórházon a PIC-re.
Inkubátorban feküdt a kezdetektől, egy kis légzéstámogatásra szorult, aztán egyik késő este, éppen, amikor mentem látogatni, elkezdtek sípolni a gépek, az ügyeletes orvos odarohant, s köré gyűlnek a nővérek is. Nem tudtam mi történik, de azt igen, hogy baj van. A baba légmellet (ptx) kapott, ami gyakori, és állítólag nem súlyos, de egészen máshogy éli meg az ember, ha az orra előtt zajlik egy Vészhelyzetes jelenet, éppen a saját gyerekével.
Sokkoló volt látni, hogy megröntgenezik, tapintani lehet a feszültséget, és az sem volt semmi, hogy kis csövecskéket dugnak a pici mellkasába. Nehéz volt elhinni, hogy nincs komoly baj. Egy idő után megkérdeztem, hogy maradjak-e vagy menjek el inkább, de rám bízták a döntést. Akkor viszont már nem bírtam elmenni, látni akartam a végét.
Az orvos, mikor végeztek, odajött hozzám, elmesélte mi volt a probléma, de megoldották. Én már annyira a látottak hatása alatt voltam, hogy sírógörcsöt kaptam, és kirohantam az osztályról. Késő volt már, majdnem éjfél, egyedül kószáltam a kihalt kórházban. Nem voltam képes lefeküdni két idegen nő közé azok után, ami történt.
Felhívtam a férjem, hogy jöjjön értem, vigyen haza. Még jó, hogy a közelben lakunk. Nem sokat beszélgettünk, röviden elmondtam, amit láttam, és lefeküdtünk aludni. Pár óra múlva kelni kellett, menni kellett vissza. Mikor felébredtünk, látjuk ám, hogy mindkettőnk telefonján rengeteg nem fogadott hívás. A kórházból, az éjszaka kellős közepén. Azonnal betelefonáltunk, de persze így nem adhatnak tájékoztatást. Mire gondol ilyenkor az ember? Persze, hogy a legrosszabbakra.
Totális kétségbeesés. Mikor beértünk, kiderült, hogy csak engem kerestek, mert az orvos megijedt, hogy valami bajom lett, ahogy zaklatottan elrohantam. Pár napig ez volt a téma, hogy elszöktem a kórházból, és még a liftaknákba is benéztek a biztonsági őrök...
A baba sem lett jobban, sajnos nálunk nem jött be a papírforma, nem csak egy szokásos légmell esettel álltunk szemben, mert a kis tüdő két nap múlva még egyszer beomlott, és ekkor már jött a lélegeztetőgép, és az altatás.
Emlékszem, ezekben a napokban a PIC hosszú folyosóján, ahogy mentem az inkubátor felé, rettegtem, hogy mi vár bent rám. Úgy tettem meg ezeket a nehézkes lépéseket, hogy közben kerestem az ápolók, orvosok tekintetét, hogy vajon mi van az arcukra írva, ha rám néznek. Netán baj van? Vagy már jobban van a pici? Tudni akartam előre. És mindez három óránként ismételődött, mert minden etetésre vittem a lefejt tejet.
Az orvosok rendkívül kedvesek és barátságosak voltak egytől egyig. Naponta, akár többször is odajöttek hozzánk, elmondták mi történt az elmúlt órákban, mi várható, válaszoltak minden kérdésre, még az olykor ostobákra is, mégsem tudtuk pontosan, hogy állunk.
Hiába voltunk képben "orvosilag", tudtuk, mi történt, mégis laikusként ezeket az információkat nem tudtuk hova tenni, nem tudtuk értelmezni. Azt azért mégsem mertük megkérdezni, hogy lehet-e, hogy meg fog halni, vagy baja lesz, mert nem is akartuk ezt hinni, hallani ilyet meg végképp nem akartunk. De ez a bizonytalanság nagyon rossz volt.
Sírógörcsök, egymás vigasztalása, barátnők lelkesítő látogatásai, s folyton kerestük a kapaszkodókat, hogy „de hát ő milyen nagy”, „nem is született olyan korán” stb., csak, hogy könnyebben higgyünk a felépülésben. Fura lelkiállapotban voltunk az apjával, mintha csak lebegtünk volna a föld felett. Próbáltam pozitív lenni, de néha azon kaptam magam, hogy éppen azokat a gondolatokat hessegetem el nagy nehezen, hogy meg fog halni.
Aztán egy napon a főorvos asszony odajött hozzám, és leültetett. Olyan kedvesen, mintha egy barátnő lenne, telis-tele szeretettel elmondta, hogy nem kell aggódni, a mi gyerekünk teljesen normális lesz, csak egy nehezebb utat választott. Volt már ilyen gyerekük, aki minden olyanba belefutott, ami nagyon ritkán fordul elő, igaz, 2 éve legutoljára, de nem lesz baj, csak várni kell.
Ezek a szavak varázsütésre eloszlattak bennem minden kétséget, félelmet, ma sem tudom, hogy csinálta, de én elhittem neki, és onnantól kezdve újra mosolyogtam, boldog voltam, hogy van még egy gyerekem. Többé fel sem merült semmilyen kérdőjel. És ez így van a mai napig.
Többé már nem volt rossz érzés, amikor jöttem azon a bizonyos folyosón, hanem rutinosan, felszabadultam tettem meg az utat. Két hétig volt inkubátorban, s ekkorra jött el az is, hogy kinyitotta a szemét, egészen addig csukva tartotta. Nagyon megható volt, amikor végre láttam, hogy a fény felé néz.
A koraszülötteknél, és persze minden babánál nagyon fontos a testközelség. Ezért is lehetett benyúlni, simogatni, vagy akár kivenni a piciket az inkubátorból, és kenguruzni velük. Ami azt jelentette, hogy csupasz mellkasra lehet tenni őket, és egy-egy fotelban összebújni velük. Ez állítólag a felépülésüket, gyógyulásukat is segíti, és az anyának is rendkívül jó, hiszen érezheti a babáját. Mi kétszer élhettünk csak ezzel a lehetősséggel, mert a baba nem volt olyan stabil, de sokszor ültem mellette, és arra gondoltam, hogy biztosan érzi, hogy ott vagyok és vigyázok rá.
Ebben a fővárosi kórházban az apukák is kenguruzhatnak, és nincs látogatási idő, mindketten bármikor bemehettünk. Akár az éjszaka kellős közepén.
Aztán egyszer csak lekerült a légzéstámogatásról, és csak egy gépre volt kötve a kis lába, ami a szaturációt figyelte. Néhány nappal később már olyan kis szobába kerültünk át, ahol kis babaágyban feküszenek a picik, és itt már én pelenkázhattam, fürdethettem, s elkezdődött a szoptatás tanulása. Két hét kellett ahhoz, hogy az adagjának a felét megtanulja mellből kiszívni, és a másik felét cumisüvegből meginni.
És végül eljött a nagy nap, jöhettünk haza. Már nagyon vártam, mégis volt egy kis izgalom, hogy most már nem lesznek mellettünk orvosok, nővérek, gépek, már csak mi vagyunk egymásnak. De azért hamar belejöttünk, amiben sokat segített, hogy második gyerekünk.
A kórházból hazatérés utáni hetek azért még izgalommal teltek, mert az inkubátorban töltött időben sok oxigént kapott, s többször meg kellett vizsgálni, hogy nem károsodott-e a látása. De itt is rendben találtak mindent, így ma azt mondhatom, hogy nincs különösebben kihatása a fejlődésére a koraszülöttes, kórházas kezdésnek, kissé lassabban, de biztos ütemben fejlődünk.
Sok anyukával megismerkedtem a bent töltött 3 és fél hét alatt. Sokféle történetet láttam, sokat sírtam örömömben, bánatomban, szenvedtem az éjjel-nappal három óránkénti fejéstől, a szobatársaktól, a nagyobb kisfiam hiányától, de valahogy ez utólag, már csak megmosolyogtat. „Túléltük”, mint olyan sokan mások, s tudom már, hogy nagyon jó esélyeik vannak a korababáknak (országosan 22 újszülött intenzív osztály (PIC) működik).
Néhány hasznos információ
- Koraszülöttnek nevezzük azokat a csecsemőket, akik a 37. terhességi hét előtt születtek vagy 1500 gramm alatti születési súllyal jöttek világra.
- A koraszülöttek életben tartását Magyarországon - a WHO ajánlása alapján - a 24. hétben szabták meg, illetve, ha a baba eléri az 500 grammot, vagy a 30 cm testhosszúságot. De ahol van PIC a szülészet mellett, ott kortól függetlenül minden életjelenséget adó újszülöttet megpróbálnak életben tartani. Európában más-más a gyakorlat: míg Norvégiában már a 23. héttől életben tartanak, addig a svédek, görögök csak a 28. héttől törekednek erre.
- Az európai országokban átlagosan 6 százalékkörüli a koraszülöttként világra jött babák aránya. Magyarországon ez az arány kb. 8,5-9 százalék, s sajnos a számok növekvő tendenciát mutatnak.
- A koraszülés nemcsak rossz anyagi és nehéz körülmények (pl. helytelen táplálkozás, orvosi ellátás hiánya) között élőknél fordulhat elő, ahogy azt sokan tévesen gondolják. Teljesen normális, gondozott terhesség során is könnyen előfordulhat akár előzmények mellett (pl.: terhességi diabétesz vagy toxémia) vagy váratlanul. Kockázatot jelent még az életkor (18 év alatt, 35 év felett), a genetikai elváltozások, a stressz, de lehetséges ok a baba fejlődési rendellenessége, betegsége (pl. fertőzés) is. Sok esetben soha nem derül ki a koraszülés valódi oka.
- Az 1500 g alatt született koraszülött babák után emelt családi pótlék igényelhető, függetlenül attól, hogy szükség van-e valamilyen extra kiadásra vagy sem a koraszülöttség okán.
- Ajánlott weboldal: koraszulott.com
,
